Ötvenhét éves korában elhunyt Rentz Mátyás író. Halálhíréről a Facebookon számoltak be barátai, alkotótársai.
Nehéz sorsú alkotó volt, viszonylag sok írása publikálatlan maradt, az irodalmi életben sokat küszködött. Ugyanakkor számos folyóirat megjelentette a műveit, köztük az Élet és Irodalom, a Mozgó Világ, a Holmi, a Hitel, a Kalligram és az Eső. Olyan kötetei jelentek meg, mint az 1995-ös Pisztrángfogás Magyarországon, valamint a 2001-es Sajátidő. A Szépirodalmi Figyelő-díjat 2006-ban kapta meg, a folyóirat pedig részletes portrét is közölt róla.
Az irodalmi tevékenység mellett számos más jellegű munkát végzett: volt nevelő a Szolnoki Gyermekvárosban, tanító Tiszabőn, művelődési ház igazgatója Fegyverneken, valamint közművelődési felügyelő, vállalkozó és autóértékesítő is. A Szépirodalmi Figyelő portréja szerint egyszerre vádolták azzal, hogy túl egyszerű, túl bonyolult, illetve hogy Esterházy-epigon. Századparancsnoka a jászberényi laktanyában pedig így írta le őt: „ekkora barom nem írhatta ezt a novellát.”
„Rentz életútját ismerve az ügynökök, sofõrök és az irodalommal való ambivalens kapcsolat (»szipogva mutogatja itt nekem a novelláját, hogy azok, akiknek az ítélete az ön számára mindenekfeletti, leérthetetlenezve dobták vissza, egyébként szerintem sem az«), valamint a kisebbségek (mint említettem, nevelő volt) részletes, elgondolkodtató és pontos bemutatásakor elkerülhetetlen azt feltételezni, hogy valóban az »egyes szám harmadik személybe írt én«-nel van dolgunk. Rentz közvetlenül merített saját életéből, környezetéből” – írta az említett portréban Nyolcas Dorottya.
Az Esőnek 2009-ben adott hosszú interjút, amiben beszélt a szakmában tapasztalt nehézségeiről, nehéz érvényesüléséről is. „A Mozgó Világnál Berkes Erzsébet egyszer – amikor ezekkel a lila írásokkal ostromoltam őket – azt kérdezte, miért akarok én jégkorongos létemre mindenáron bejutni a balettbe” – mondta.
Kifejtette továbbá: „Visszakanyarodva Vámoshoz, aki minden dedikáltató nővel legalább két-három mondatot váltott, nos, Vámos frusztrálja a többi írót, mert őt sokan olvassák. Pedig ha nem számít az olvasó, akkor miért idegesít bennünket, hogy mást meg olvasnak? Závadát is olvassák. Az ő példája arra figyelmeztetett, hogy ráér az ember: nem sietni kell, hanem nagyon jó könyvet írni. Semmilyen kompromisszumba nem szabad belemenni a könyv kiadóját, borítóját, papírját és betűit tekintve, s akkor még mindig úgy járhatunk, ahogy Závada járt A fényképész utókora című regényével, ami szerintem az utóbbi évek legnagyszerűbb regénye, mégsem úgy tárgyalják, ahogyan illene.”
