A lábon lőtt NER balladája

A lábon lőtt NER balladája

Esterházy Marcell: The End of a Long March (Forrás: Ludwig Múzeum)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Szeptember 23-a óta a Ludwig Múzeum az ország egyik legizgalmasabb pontja. Az elmúlt tizenegy évben ritkán volt rá példa, hogy a NER a közpénzt a saját kritikájára költötte, olyan esetre pedig egyáltalán nem emlékszem, amikor mindezt kifinomultan, intelligensen, kíméletlen iróniával és persze nem véletlenül tették volna.

A Metafizikus áthatolás egy zebrán című kiállítás vadászat gyakran ellentmondásosnak ítélt szenvedélyét, illetve az arra rárakódott kulturális jelentéseket veszi górcső alá. Kritikai attitűdjét pedig nem rejtegeti sokáig, rögtön az első terem rárúgja az ajtót a gyilkolás apostolaira. Három olyan műalkotással nyit a tárlat, amelyek egyenként is alkalmasak rá, hogy hatásukra Semjén Zsolt helikopterről tüzeljen a művészekre.

Nem csoda, hogy Kovács Zoltán államtitkár, bár eredetileg ő nyitotta volna meg az eseményt, végül nem tette tiszteletét a Ludwigban. Saját magára csak nem lő egy vérbeli vadász. 

A Ludwig új kiállítása, a Metafizikus áthatolás egy zebrán az Egy a természettel című vadászati kiállítás kulturális kísérőprogramjaként jött létre, kötelező illusztráció, vagy a margóra írt szervilis jegyzet helyett azonban meglepően bátor állásfoglalás lett. A múzeum vezetője, a magyar kultúra egyik legbefolyásosabb szereplőjének tartott Fabényi Júlia összeállította tárlat a jelenlegi hatalom ragadozó filozófiájának kritikájában az elmúlt évtizedben bebetonozott struktúrákat is rendre megkérdőjelezi. Nem csoda, hogy Kovács Zoltán államtitkár, bár eredetileg ő nyitotta volna meg az eseményt, végül nem tette tiszteletét a Ludwigban. Saját magára csak nem tüzel egy vérbeli vadász.

Ahhoz, hogy metafizikus hatolhassunk át egy zebrán, először is helyezzük kontextusba a kritikát. Az Egy a természettel, vagyis a Hungexpo átépítésével együtt összesen 72 milliárd forintból megvalósított vadászati seregszemle az ölés aktusát elsősorban az elevennél is tökéletesebbre preparált tetemek megjelenítésével teszi átélhetővé minden korosztály számára. A halott állat mint reflektálatlan műalkotás definiálja a kiállítás címét is: bár az „egy a természettel” mellérendelést feltételez, a vadász és a préda eltéveszthetetlen hierarchiája másról árulkodik. A Kovács Zoltán és Semjén Zsolt szerelemgyerekeként megszületett monstre esemény nem hagy kétséget a NER kívánt férfi modellje felől, akinek a személyes szükségleten túl is ölnie kell. Ebben a politikai párhuzamokkal terhelt társasági vircsaftban pedig a természet legfeljebb díszletként jelenhet meg.

A Ludwig Múzeum kiállítása ezt az ellentmondásos szenvedélyt, illetve az arra rárakódott kulturális jelentéseket veszi górcső alá. Kritikai attitűdjét pedig nem rejtegeti szemérmesen, rögtön az első terem rárúgja az ajtót a gyilkolás apostolaira. Három olyan műalkotással nyit a tárlat, amelyek egyenként is alkalmasak rá, hogy hatásukra Semjén Zsolt helikopterről tüzeljen a művészekre. Kovách Gergő Tereh című munkája, a felkötött karú, hatalmas PUR-hab medve üzenete egyszerre fájóan nyilvánvaló és zavarba ejtően filozofikus – tökéletesen alkalmas rá, hogy a kiállítás emblémája legyen. Gerhes Gábor három kiterített vaddisznóbőrből elkészített kiáltványa is több lépésben cserkészi be a gyanútlan látogatót. A vexillumra, vagyis a rómaiak katonai zászlójára emlékeztető preparált bőrökön a felirat „végtelen felszabadítást” (infinite liberation), „azonnali felvilágosodást” (immediate enlightenment) és „örök fényességet” (eternal light) követel, iróniája a hordozó felület immanens kegyetlensége és az üzenetek idealizmusa közötti távolságból fakad.

A legerősebb hatást mégis Halász Péter Tamás A Nap az apa című munkája váltja ki, a szarvas koponyájából és agancsából, illetve egy élére állított kockát mintázó térhatású hatszögből – valamint egy mozgásérzékelőből – álló installáció ugyanis vakító fényt lövell az elé lépő nézőre. Ahogy fájdalmasan hunyorgunk, vagy a kezünket a szemünk elé kapjuk, máris megtörtént a metamorfózis: vadászból prédává váltunk.

A kiállítás változatos módszerekkel kezdi ki a megszilárdult jelentéseket. Kader Attia francia képzőművész A kultúrák ugyanazt az állatot követik I. című alkotása, vagy Ferenczy Zsolt Bestiárium-sorozata a kolonializmus hódításon, birtokláson és kulturális fölényen alapuló logikáját kérdőjelezi meg. A tárlat címadó műve, A. R. Penck német festő alkotása a nő és férfi ellentmondásos viszonyának allegóriájaként a vadászat és a menekülés társadalmi és szexuális konnotációit jeleníti meg. Iski Kocsis Tibor Család című portréi pedig az alkotás aktusában teszik emberszerűvé a természetet: apa, anya és kisgyermek egy szarvascsalád tagjai, ábrázolásuk azonban a hagyományos, „emberi” megjelenítés szabályait követi.

A műalkotásban megőrzött egykori hajszák emléke elevenedik meg Esterházy Marcell The End of a Long March címet viselő fotóján, amely egy régi családi vadászaton elejtett szarvasról készült kép lenyomata. Az archívumból előkerült negatív alapján készített alkotás az elejtés és a megőrzés kettősségét példázza. Sipos Eszter és Horváth Csaba Árpád installációja pedig egy fiktív vadász alakját idézi meg – egyebek mellett egy beszélő pamlag segítségével –, több szinten értelmezhető, komplex munkájuk a vadászat fikcionalizálásával készteti nézőpontváltásra a befogadót. Ezzel voltaképpen összefoglalva a kiállítást, amely egészében ugyancsak ezt teszi: felforgatja a rögzített jelentéseket, újraértelmezi a természet reprezentációját, és kritikai vizsgálatnak veti alá a vadászat intézményét.

Vadász és préda viszonyának ironikus megjelenítése, a szerepek felcserélése és a hierarchia megkérdőjelezése miatt a Ludwig Múzeum tárlata eléri azt, amit a vadászati világkiállítás legfeljebb propagandaként mutathat fel: a műalkotások terében egyek lehetünk a természettel. Egy kicsivel boldogabb ország lehetnénk, ha minden közpénzből finanszírozott hatalmi hobbi vagy őrület mellé rendelnének egy ehhez a kiállításhoz hasonló eseményt. Lődözhetnének akkor bármilyen elszántan az urak, mi újra és újra megtapasztalnánk, hogy nem mindig a préda áll a fegyver kellemetlenebb oldalán.

A Metafizikus áthatolás egy zebrán november 21-éig látható.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/40. számában, az Időgép történelmi mellékletben jelent meg, október 1-jén.

 

 

 

 

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Háború és béke IKEA-színekben