Senki nem kérdezett, mégis válaszolok: írnom kell a voltakról, akikről eddig nem írtam – indítja Voltak című, tavaly novemberben megjelent könyvét Verebes István, és a felütésben vállalt attitűd az utolsó betűig meghatározza a kötetet. A színész-rendező – és lapunk visszatérő szerzője – anélkül beszél szeretett elhunytairól – barátokról, pályatársakról, mesterekről és idolokról –, hogy akár a legkisebb mértékben is korlátozná a közönség várható reakciója. Keresetlen őszintesége elsőre talán zavarba ejtő, de idővel világossá válik, hogy a hamis pátosztól eltorzult és a tabuk mentén óvatoskodó visszaemlékezések sűrűjében ez a beszédmód lehetőséget teremt a tiszteletadásra: a valódi tisztelet kifejezésére.
„Amennyiben durván, csiszolatlan kíméletlenséggel sorolnám be Latabár Kálmán színészetét a magam ízlés-listájára, hát bizony valahol eléggé hátulra, vagy jó esetben is legfeljebb a tehetséges, a gusztusomtól nagyon elütően operáló ripacsok csoportjának kerülne csak az élére – írja Verebes, de ezzel nem ér a jellemzés végére. – Viszont az igazság meg az, hogy az ízlésem durva és csiszolatlan kíméletlenségét kiiktatja, lemészárolja, megsemmisíti ebből a színpadi fenoménből áradó, mindent felülíró emberszeretet. (…) Latabár valóságos ábrázolója mindannak, ami néha borzalmas, de általa bizonyítottan mégis szerethető az emberben. A sok borzalmast, meg marhaságot egy jóságos lelkű zseni követte el, milliók között lenyűgözve engem is.”
Az ellentmondásokból – és azok folyamatos feloldásából – épített portrék egyik központi fogalma a humánum. Az az emberszeretet, amely Latabár zsenialitását fűtötte, és amely a szerző számára is igazodási pontként szolgál. „Halottaimnak nincsen a szerinti rangja, hogy híres, közismert, országosan népszerű, vagy egy vidéki város számontartott szeretett művészeiként élték-e éveiket. Csak a velük együtt töltött idő minőségének van fajsúlya” – írja egy helyütt, és a kötet demokratizmusát valóban nincs okunk megkérdőjelezni. Egymás mellett kapott helyet Latinovits Zoltán és az „örök epizodista” Szabados Ambrus, Jancsó Miklós és Horváth Tivadar, Harag György és Kerényi Imre, Gobbi Hilda és Lórán Lenke. A szerzőt követve nincs értékítélet e párosításban, ahogy a könyvben sincs helye hierarchiának, csak történeteknek.
Amelyek nem kötelezően hízelgők. „Jelentőségének legendája részemről is jogosnak vélt, nem kevésbé azért is, mert pályám során az első volt, aki nevén nevezte a szakmánkon belüli züllést, a kártékonyságokat. Ám ugyanakkor emlékezetünkben ez a legenda túl steril ahhoz képest, hogy Latinovits sorozatosan viselkedett megengedhetetlen módon” – olvashatjuk a „színészkirályról”, majd jönnek a sztorik, amelyek – igény és rajongás szerint – árnyalják a zabolázhatatlan zseni legendáját. Latinovits arroganciája, gőgje, antiszemitizmusa és meghunyászkodása is terítékre kerül, de nem a polgárpukkasztás vagy a bulvárízű leleplezés, hanem a megértés szándékával.
A Voltak alapvető motivációja ugyanis a megértés. A szubjektív pályaképekből összeálló tabló az elmúlt 60-70 év színház- és társadalomtörténetét tárja elénk, minden részletében emlékeztetve az ok-okozati összefüggések megfejtésének morális kötelezettségére. Ez persze akár nyomasztó parancsként is megjelenhetne, de a szerző szerencsére nem a megkérdőjelezhetetlen igazságok pozíciójából tekint vissza, hanem a tévedés jogának fenntartásával kínál egy lehetséges magyarázatot, amelyből sosem hiányzik a becsületes adag önirónia és önkritika.
És persze a nagyvonalúság sem, amit végső soron az aktuális közállapotokra adott magyarázatként – és egyben megoldásként – is felfoghatunk. „1980-ban a szolnoki színház igazgatójaként még különféle felsőbb kádereknél menedzselt utódjául, 26 év múlva a »Nagy Jobboldali Táborverés« szónokaként sorolt a kinyírandó kommunisták közé – írja Kerényi Imréről. – Haragudom kellett volna rá ez utóbbi kellemetlenkedése miatt? Egyszerűbb ma is, mint akkor, mosolyognom rajta. Meghalt, és elsősorban úgy gondolok rá, mint a »Vonó Ignác« és a »Csíksomlyói passió« rendezőjére, úgy, mint egykor kiváló igazgatómra, a többi meg alávaló közéletünk olyan hordaléka, aminek az idő sodrásában úgyis nyoma vész.”
Verebes István: Voltak. 2021. 3600 Ft Megrendelhető: verebesistvan.hu
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/10. számában jelent meg március 4-én.
