Noha hivatalosan nem tartják földtörténeti kornak az antropocént, a legkülönbözőbb tudományterületeken azonban sokan hisznek az elnevezés létjogosultságában. A kifejezés az „ember korát” jelöli; azt az időszakot, melyben az emberi tevékenység kimutatható hatással van a Föld felszínének és légkörének összetételére. A legáltalánosabb álláspont szerint ez egybeesik az ipari forradalom időszakával, mivel ekkor kezdődött a nem megújuló energiaforrások ipari léptékű kiaknázása. Ahogy az ember egyre inkább elkezdte kisajátítani az őt körülvevő környezetet, úgy alakult át a természetről alkotott fogalomrendszerünk is. A globális felmelegedés szélsőséges hatásait ugyan egyre inkább a bőrünkön érezzük, mégsem fordítunk kellő figyelmet a természethez való viszonyunk újragondolására.
A Magyar Nemzeti Galéria új időszaki kiállításának középpontjában ez a nagyon is aktuális és egyre égetőbb probléma áll. Az Élőhely című kamaratárlat azt villantja fel, hogy a képzőművészet az elmúlt kétszáz év során miként reagált a természetes környezet megváltozására, az ember szerepére a természet átalakításában, de a kiállított klasszikus és kortárs alkotások arra is reflektálnak, hogy miként vált az ember maga is a táj részévé, hogyan formálja azt a mai napig saját képére, és van-e igénye egyáltalán a természet és a kultúra kapcsolatának újradefiniálására.
A nagy földrajzi felfedezések korának lezárultával, a gyarmatbirodalmak létrejöttével a XIX. századra az ember teljesen birtokba vette a Földet, a kíméletlen gesztus hatására a táj tulajdonná, potenciális erőforrássá, esztétikai, tudományos vagy gazdasági tekintetben értéket hordozó, az emberi szükségletek kielégítését szolgáló konstrukcióvá vált. A táj a világnak az a része, amely mindenkié – mondja Werner Hoffmann osztrák művészettörténész. Képzőművészeti ábrázolása épp ezért jóval több mint egyszerű vizuális reprezentáció: minden korban komplex fogalmakon, világnézeti változásokon, kulturális konstrukciók mentén lehet értelmezni.
A kiállítás a természeti erők által formált drámai és fenséges tájtól – ahogy a szereplői, úgy a néző is szinte elveszik a tájban Adelsteen Normann norvég fjordot ábrázoló festményét nézve – indulva a kisajátított természeten át jut el a konstruált tájig, miközben megjelenik a land art kísérletek által művészeti eszközként újjászülető táj, de szó esik még a természet és az emberi kultúra hierarchiájának megkérdőjelezéséről, valamint a tájban élő nem emberi létformákról is.
Megrendítő és elgondolkodásra késztető Dezső Tamás Sierre Nevadában, a Mojave-sivatagban készült képe: a szénné égett fenyő az egyre kiszámíthatatlanabbá váló időjárás okozta szupertüzek problematikájával szembesít. Esztétikai minőséggé változtatja az emberi beavatkozást Gosztola Kitti Jó fa, jó hely című sorozata, amely olyan fákat ábrázol, amelyek lombkoronáját villanyvezetékek vagy építkezési beavatkozás miatt megcsonkították. A faportrékat a művész az ábrázolt fa anyagából készült keretbe helyezte el, ezzel is utalva a kisajátító gesztusra.
A tárlaton megjelennek Mednyánszky László vagy Gustave Courbet festményei, a hetvenes években már az ökológiai művészet egyik úttörőjének számító Alan Sonfi st, Sebastião Salgado brazil fotográfus és a Pécsi Műhely munkái. Ezekkel az alkotásokkal lépnek dialógusba a kortárs magyar alkotók – mások mellett Hatházi László, Rózsa Luca Sára, Süveges Rita, Trapp Dominika – művei.
Az Élőhely című kiállítás célja nem az állásfoglalás, csupán a különböző művészeti nézőpontok bemutatása, noha témafelvetése nagyon is aktuális, de már csak szűkössége miatt sem lehet több figyelemfelhívásnál.
Élőhely. Természet- és tájkonstrukciók. Kurátorok: Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt, Tarr Linda Alexandra. Magyar Nemzeti Galéria. Július 27-ig.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/13. számában jelent meg március 28-án.
