Az embert akár élete alkonyán is elérheti a hírnév. Ott van Jacques Henri Lartigue története, akinek fotóművészi tehetségét csak hatvankilenc éves korában fedezték fel, amikor Charles Radót, vagyis Radó Károlyt, a Rapho ügynökség alapítóját annyira megbabonázták fiatalkori képei, hogy rögtön bemutatta őket John Szarkowskinak, a New York-i Museum of Modern Art igazgatójának. Szarkowskit is meggyőzte a férfi tehetsége, és azonmód önálló kiállítást rendezett a képeiből; ennek hatására nem sokkal később a Life magazin is többoldalas anyagot közölt Lartigue-tól, aki még ekkor is csak lelkes amatőrként aposztrofálta magát.
Lartigue 1894-ben született előkelő francia családban, társadalmi helyzetének köszönhetően az elsők között lehetett, aki a kor technikai vívmányait, a fényképezőgépet, a filmfelvevőt kipróbálhatta. Életműve első jelentős alkotását még gyermekként lőtte: hatévesen, a századfordulón örökítette meg családját édesapja fényképezőgépével. Két évvel később már saját kameráján keresztül szemlélte rokonait, akik a kor extrémnek számító sportjait űzték előszeretettel. Apja a sportkocsikért rajongott, testvére inkább repülőgéphez hasonló szerkezeteket épített, Jacques pedig a gyorsasági versenyeket, az első automobilokat, a repülés hőskorának próbálkozásait kapta lencsevégre. Naplószerűen dokumentálta a napfényes, mondén Franciaország pillanatait nyáron az Azúr-parton, ősszel a Bois de Boulogne-ban, télen Chamonix-ban, és a szomszédos Svájcba, Sankt Moritzba is gyakran ellátogatott. Amatőr volt, spontán beállításaival, meghökkentő képkivágásaival mégis elvitathatatlan szerepe volt a modern fotóművészet alakításában.
Lartigue legismertebb képei fekete-fehérek, de több mint 177 ezer darabból álló életművéből közel 50 ezer színes fotográfiát őriz a francia állam. Ezekből látható most válogatás Lartigue – Life in Colour címmel szeptember 1-jéig a budapesti Capa Központban. Lartigue már 1911-ben elkezdte alkalmazni a színes, autokróm technikát, amellyel sokkal könnyebben tudta megteremteni a valóság illúzióját. Kompozíciói, a geometrikus elrendezések, a harmonikus színvilág idomult festészetéhez – merthogy azzal is foglalkozott –, de álomszerűségével idézi az elődöket, az impresszionistákat és posztimpresszionistákat is. A századelő arisztokratáinak gondtalan élete elevenedik meg ezekben a látomásokban, amelyeknek központi szereplője ekkoriban a nagy szerelem, Bibi. „Színes fotográfiák: ők forgatják meg fájdalmasabban a kést a sebben, amelyet a hiábavalóság érzése okoz, miközben megpróbáljuk megragadni a mellettünk elhaladó, majd végleg elillanó szépséget” – írta Lartigue 1972-es naplóbejegyzésében.
Néhány év kihagyás után, 1948-ban használt újra színes filmet, ekkor már Kodak Ektachrome-ot, de témája, a joie de vivre, a kifinomult élet érzékeny és egyszerre humoros dokumentálása mit sem változott. Ismert manökenek, színésznők álltak neki modellt, és művészbarátairól, Pablo Picassóról, Federico Felliniről és Jean Cocteau-ról is számos portrét készített, ahogy a Kennedykről is. Már nemcsak a szűkebb környezetet, hanem az utazások ismeretlen világait is feltérképezte kameráján keresztül. Képein az élénk színek kombinációja, a mozdulatok, egy-egy gesztus hangsúlyossága sokatmondó üzenetet hordoz. A múzsa itt már az elegáns Florette, aki az időtlen nőiséget szimbolizálja, az élet általa válik napossá. Lartigue interpretációjában még a kommunista Kubában is habkönnyűnek tűnik az élet, de képeit nézve akár abba az illúzióba is ringathatjuk magunkat, mintha a XX. század tragédiái meg sem történtek volna.
Lartigue – Life in Colour. Budapest, Capa Központ
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/26. számában jelent meg, 2019. június 28-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/26. számban? Itt megnézheti!
