Szénaboglyák és petrencék, legelő állatok, fejkendős lányok és asszonyok, megfáradt és kiégett tekintetű bakák, fekete tájak, fekete falvak. Erdély és az Alföld, a Balaton és a Bakony. Trianon. Nagy István festőművész nehéz és tömör univerzumának motívumai ezek, egy olyan életmű alkotóelemei, amelyet ismerünk ugyan, de mintha mégsem értenénk igazán. Vannak művészettörténészek, akik úgy vélik, Nagy István még mindig nem kapta meg azt a megbecsülést, amit megérdemelne.
Közel fél évszázada, hogy életművéből utoljára nagy kiállítás nyílt Budapesten. „Nagy István képeiben van valami megrendítő monotónia. A művei »egyhangúak«, de úgy, ahogyan egyhangú a bizánci festészet, az egyiptomi szobrászat vagy az archaikus görög szobrászat is. Nehéz eldönteni, mi is vonzza olyan makacsul a tekintetet. Nem a téma, hiszen olyannyira egyszerű, hogy pillanatok alatt fölmérhető. (…) Mindaz, mit Nagy István látni enged, végtelenül egyszerűnek hat. Ám az egész mégis lenyűgözően gazdag, bonyolultan rétegzett. Talán nem is az fejti ki az igazi vonzerőt, ami a vásznakon és a papírokon látható, hanem amit a látvány mintegy beburkol, és ettől láthatatlan. Ez az aura” – írja Földényi F. László esztéta-irodalomtörténész a Kieselbach Galéria által most megjelentetett Nagy István – Tisztaság Tömörség Transzcendencia című, hatszáz oldalas monográfiában. A könyv és a vele egy időben, a budapesti galériában megnyílt kiállítás célja, hogy megmutassa, milyen megkerülhetetlen alakja a magyar festőművésznek Nagy István, közel hozza őt a mához, és identitásunk részévé tegye.
A kötettel azonos című kiállításon nyolc múzeum, 24 magángyűjtemény 154 válogatott darabjai láthatók, soha nem volt még ilyen átfogó tárlat Nagy István alkotásaiból. Kieselbach Tamás közel húsz éve kutatja rendíthetetlenül Nagy életművét (Kolozsváry Marianna és Mónos Péter művészettörténészek segítségével), próbálja megérteni vizuális nyelvének sokrétűségét, mindazt, ami a modern magyar festészet legegyénibb képviselőjévé avatta. Nagy István 1873. március 28-án az erdélyi Csíkmindszenten látta meg a napvilágot, a Csíki-havasok, a magas tetős székely házak képét ekkor raktározta el magában örökre. Korán elvesztette édesapját, így neki kellett a családfő szerepét magára öltenie, édesanyjával véd és dacszövetséget kötve óvták egymást. Fiatalon az alföldi Homokmégyen tanítóskodott, itt figyelt fel Keleti Gusztáv műkritikus-festőművész kivételes tehetségére. Nagy előbb Székely Bertalan növendéke lett a pesti Mintarajziskolában, majd tudását Münchenben, Párizsban és Rómában mélyítette tovább. Szabad lélek volt, nyughatatlan zarándok: 1903 és 1910 között gyalogszerrel barangolta be az Alföldet, a Bakonyt és a Balatont, a gyergyói hegyvidéket, a Békás-szorost és a Gyilkos-tó környékét.
Az első világháborút Erdélyben élte át, festőként harctéri jeleneteket kellett megörökítenie, de sokkal inkább az értelmetlen pusztítás egyénre gyakorolt hatását akarta megmutatni. A halállal farkasszemet néző bakákról rajzolt képei a legfontosabb alkotásai közé tartoznak. A háborút követően Kolozsváron és Budapesten élt, de rendíthetetlenül folytatta bolyongásait: állomásait pasztellel és szénnel örökítette meg, szűkös anyagi körülményei miatt sokszor volt, hogy egyszerű zsírpapírra festette műveit. Gyorsan és sokat – közel négyezer művéről tud a művészettörténet. 1929-ben feleségével, Umstadt Máriával közösen határoztak úgy, hogy maguk mögött hagyják Erdélyt, Szentes és Kecskemét után 1930-ban végleg Baján telepedtek le egy családi ismerős egyszobás lakrészében. Ekkoriban figyeltek fel a kortársak Nagy István műveire, olyan alkotók lelkesedtek látásmódjáért, mint Perlmutter Izsák és Tornyai János, Dési Huber István és Barcsay Jenő. Tüdőbaja miatt azonban egészsége rohamosan leromlott, hatvanöt éves korában Baján érte a halál.
Nagy István nemcsak az erdélyi havasok, a székely falvak, a csíki emberek, de az alföldi parasztok krónikása is volt. Lyka Károly művészettörténész és kritikus írta róla 1923-ban, hogy „ahogy ő nézi az embert, ahogy ő érzi az életet, ott a föld népe messze föléje magasul a látleletnek”.
Nemcsak portréit, de tájképeit is áthatja Trianon kollektív traumája, vonásaiban ott lappang a szülőföld megbéklyózása miatt érzett fájdalom. Nagy István érzékeny és szuggesztív alkotó, aki sokszor leegyszerűsítve, mégis lényegre törően láttat: a létezés súlya nehezedik képeire, nemcsak fekete szénrajzai, de élénk színekkel teli portréi is megrendítők. Feszültségből bomlanak ki nála életek, a fekete nála nem elrejti, hanem kiemeli a lényeget, a létezést magát. Sok erős tekintetet őrzünk a művészettörténetből emlékezetünkben, elég csak Dürer vagy Leonardo képeire gondolni, de kevés olyan festő van, akinek minden portréja zavarba tudja hozni szemlélőjét. Kisfiúk és fejkendős lányok, szikár asszonyok és öreg székelyek tekintete az ember esendőségére és törékenységre irányítják a figyelmet. Egymás mellett látva ezeket az arcokat egy közös tekintetté olvadnak össze, és talán ez az a pillanat, ami megmutatja Nagy István rendkívüliségét: nemcsak a magyar lélek, de az emberi létezés egyik legkifejezőbb festője volt.
Nagy István – Tisztaság Tömörség Transzcendencia. Kieselbach Galéria. Szeptember 13-áig
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/34. számában jelent meg, 2019. augusztus 23-án.
