„A franciák rettentően gyanakvó emberek”

Pamela Druckerman néhány évvel ezelőtt gyanútlanul lépett be egyik kedvenc kávéháza ajtaján. Kellett egy kis idő, mire rájött, mi volt olyan furcsa a pincér köszöntésében. A férfi nem azt mondta, hogy „jó napot, mademoiselle”, mint addig – a kisasszony helyett az idősebb nőknek dukáló „madame” hagyta el a száját. Aztán ugyanez máshol is megismétlődött. Az amerikai írónő ekkor jött rá, hogy végérvényesen a negyvenesek klubjának tagja.

A Bonjour Madame című könyv, alcímével – Kortalan nők kézikönyve – ellentétben korántsem csak nőknek élvezetes olvasmány. A férfiak is tanulhatnak belőle. Felnőtté válásról, arról, milyen külföldiként élni valahol, az amerikaiakról – és elsősorban a franciákról. Akik, mint Druckerman mondja, kivételes és külön faj a világon belül. Tizennégy éve él Párizsban, volt módja tanulmányozni őket.

„A franciák rettentően gyanakvó emberek, akik óvatosak minden változással szemben – meséli. – Egy példa: amikor megjelentek az e-könyvek, az amerikaiak rohantak a boltba, hogy az elsők között legyen e-olvasójuk. »Hát nem fantasztikus? – ragyogtak. – Ilyen vékony kis valami, és belefér akár öt könyv is!« A franciák hümmögtek: »érdekes, de azért mi maradunk a hagyományos könyvnél, mert azt jobb kézbe venni«. Eltelt nyolc-kilenc év, és Amerikában zuhan az e-könyvek eladása, mert az amerikaiak rájöttek, csak jobb valódi papírt lapozgatni. A franciák hümmöghetnek megint: »lám, nekünk lett igazunk!«”.

Persze gyanakvásuk miatt a franciák olykor le is maradnak, de ez őket kevéssé zavarja. Biztosak benne ugyanis, mondja Druckerman, ahogyan ők élnek, annál nem lehet tökéletesebben. „Szerintük az UNESCO-nak minimum világörökséggé kellene nyilvánítania a francia életmódot – mondja az írónő. – Most már azért valamivel nyitottabbak. Macron is azért lehet jó elnök, mert egyrészt ízig-vérig francia, másrészt nyitott a modernitásra, a kozmopolitizmusra.”

Kérdésemre, hogy a franciák barátságos emberek-e, Druckerman elmondja: az ország lakói nagyon határozott és merev keretek között élnek. Aki ezeken belül érintkezik velük, azt elfogadják. Aki viszont megszegi a szabályokat, kiváltja a haragjukat. (Ugyanez derült ki egyébként a Nem harap a spenót című könyvből is: a francia gyerekek többek között azért olyan kiszámíthatóan rendesek és kulturáltak, mert a felnőttek már korán jól érzékelhető kereteket állítanak fel nekik. A kereteken belül teljes szabadságot élveznek, a határokat azonban nem léphetik át.)

Ott vannak például a vendéglők: egy amerikai, ha bemegy valahová, elvárja, hogy körülugrálják. Franciaországban az ember úgy viselkedik, mintha valakinek a házába érkezett volna vendégségbe, és esze ágában sincs visszaküldeni az ételt. Ha így tesz, viselnie kell a következményeket.

Az anyai ágon munkácsi magyar zsidó családból származó Pamela Druckerman – nagyanyja még az első világháború előtt emigrált Amerikába – máig sok mindent el tud lesni az őslakosoktól. Például ahogyan a francia nők a koruk múlásához viszonyulnak. „Amerikában fiatalságkultusz van; a nők belekezdenek egy háborúba, amelynek az a lényege, hogy nézz ki fiatalnak, amíg csak bírsz – csakhogy ezt a háborút előbb-utóbb mindenképp elveszíti az ember. A francia nők elfogadják az öregedést, és arra törekszenek, hogy a saját korukból mindig a legtöbbet hozzák ki. Ez óriási különbség, amit érdemes eltanulnunk tőlük.”