A halál mattot ad

Csakugyan nincs ott senki az éjszakában, hiába kiáltunk? „Akkor az élet képtelen borzalom. Senki sem képes úgy élni, hogy ott van a halál az orra előtt, és tudja, hogy minden semmi” – halljuk A hetedik pecsét vitézétől, Antonius Blocktól, aki nem hitet, nem feltételezéseket, tudást akar mindenáron.

A Halál pedig folyamatosan partiban tartja őt, a nyughatatlan kérdezőt, aki szembesül mindazzal a kétséggel és félelemmel, mint bármelyik halandó embertársa ezen a világon. Mégis, mintha mások nem nagyon akarnák kimondani ezt, szembesíti Antoniust a Halál. „Egy napon az élet legszélső határán mégis belenéznek az éjszakába” – érkezik a válasz. Az élet legszélső határán most Max von Sydow is belenézett: kilencvenéves volt a színészlegenda, március 8-án távozott az élők sorából.

„Ha létezne egy ország a színészek számára, feltétlenül neki kellene az elnöknek lennie” – ezt már Bille August dán rendező mondta lapunknak adott tavalyi interjújában. Ő az 1987-es Hódító Pellén dolgozott közösen a színésszel, aztán az 1992-es A legjobb szándékok során szintén, ennek a filmnek a forgatókönyvét egyenesen Ingmar Bergman írta. Max von Sydow nagysága bátran volt mérhető az övéhez, a svéd rendezőzseniéhez, akivel egy sor klasszikuson dolgoztak együtt.

Így az 1957-es A hetedik pecséten, ami von Sydow egyik első filmje volt: az, hogy magasról indult, enyhe kifejezés. Bergman addigra már próbálkozott egy ideje, negyvenes évek végi filmjei (Eső mossa szerelmünket, Hajó Indiába stb.) viszont nem ütötték át a nemzetközi ingerküszöböt.

Az első igazán nagy alkotás A hetedik pecsét lett, viszont az azt megelőző filmek is túl voltak a kezdeti szárnypróbálgatásokon: az Egy nyár Mónikával-t vagy az Egy nyári éj mosolyát is gyakran előveszik ma, miként a rendező későbbi munkáit. A hetedik pecsét ugyanakkor vízválasztó volt, olyan filozofikus mestermű, ami amellett, hogy rendkívül összetett kérdéseket boncolgat, utat találhat mégis a szélesebb nézőközönséghez, mindenkihez, aki egy filmtől nem csupán másfél órányi kikapcsolódást vár. A tépelődő Block mellett persze érdemes kiemelnünk Jöns cinikus figuráját, és a nemzetközileg sajnos kevésbé ismert Gunnar Björnstrand játékát is.

A svéd színész aztán a rendező visszatérő partnere lett, játszott többek közt az Arcban, a Szűzforrásban, a Tükör által homályosanban vagy épp a Farkasok órájában. Megrendítő volt az Úrvacsora halászaként, Jonasként, aki olvasott egy cikket a kínai atombombáról, és emiatt hetek óta depresszió gyötörte. Ismét az élet legszélső határáig jutva, megkérdőjelezve, miért is vagyunk ezen a világon, és merre tartunk valójában.

Könnyű erre azt mondani, hogy azt a hírt nem kell olyan komolyan venni, csak tenni kell a dolgunkat – de mi végre is tesszük, mi a (magasabb) értelme az egésznek? Ezek a karakterek rendre az önfeledtség ellen szóltak, másrészt meg is nyugtatták a nézőt, hogy nincs egyedül a félelmével, valójában a többi ember is éppolyan bizonytalan és nyughatatlan. Számomra is leginkább ezt a megnyugvást adták Max von Sydow fontosabb szerepei.

Persze, nemcsak a művészfilmek szerelmeseinek jelentett maradandó élményt. A hetedik pecsét mellett másik emlékezetes alakítása Az ördögűző-filmekhez kötődik, ahol Merrin atyaként már nem sok ideje maradt a tépelődésre, a démont itt nem sakkpartin, szellemi párbajban, de nagyon is komoly erőpróbában kellett legyőzni.

Mert a győzelem itt lehetségessé vált, Hollywoodban nem lehetett csak úgy vereséget szenvedni a gonosszal szemben: az ördögnek a Jó képviselője adott, ha nem is rögtön mattot, de legalábbis sakkot. Hogy egy következő küzdelemben aztán újra felvegyük a kesztyűt, és újra diadalt arassunk. Mondhatjuk, hogy az egyik hamis megnyugvás, vagy épp, hogy a másik csak folyamatos gyötrelemmé teszi azt az életet, amit legalább boldogan élhetnénk. De feldolgozni mindegyiket könnyebb, ha ott van előttünk a példa: nem kitaposatlan úton járunk.

Sorolhatnánk napestig Max von Sydow fontos szerepeit még: dolgozott együtt David Lynchcsel (Dűne), Woody Allennel (Hannah és nővérei), a Hódító Pelléért pedig még Oscarra is jelölték. Munkabírása rendkívülinek bizonyult: még a nyolcvanas éveiben is folyamatosan dolgozott, ráadásul olyan csúcsprodukciókban tűnt fel, mint a Star Wars: Az ébredő erő. A 2011-es Rém hangosan és irtó közel-ért megkapta élete második Oscar-jelölését is, ezúttal mellékszereplőként.

Nemhogy a lepattanóra ment volna, de még sajnálkozott is azon, milyen szerepekkel találják meg őt hetven-nyolcvan évesen. „Ahogy idősebb leszel, egyre inkább azokat az idősebb karaktereket kapod meg, akik jellemzően meghalnak a történet közepén. Ami szomorú, de hát ez nem túlzottan érdekfeszítő” – panaszolta 2012-ben a The Guardian-nek. Pedig meglepőt bőven tudott húzni: feltűnt a Simpson családban, a már említett Star Warsban, de még a Trónok harcában is. Legutóbb Thomas Vinterberg katasztrófamozijában, a Kurszkban láthattuk két évvel ezelőtt. Hatalmas életművet hagyott hátra, a filmművészet történetében a neve megkerülhetetlen lesz ezután is.