A dolgoknak az a dolguk, hogy tönkremenjenek – írta Petri György (a Helyett című versében), amit a költőről elnevezett fiktív színház igazgatója, Gelléry Károly akár a homlokára is írhatna (vagy a teste bármely részére). A Katona József Színház április 11-én, a Kamrában bemutatott új előadása, a 2031 az elkerülhetetlen lealjasodást a közeljövőbe (a címben szereplő évbe) vetíti előre: a hetedik Orbán-kormány idején a Petri György Színház direktora osztálytalálkozóra hívja egykori hallgatóit, és a feszélyezett nosztalgiázás váratlanul egy abúzus emlékének értelmezésébe megy át, össztársadalmi problémává tágítva a hatalmi visszaélést. Avagy: miért elviselhetetlen, és hogyan lehet mégis túlélni Magyarországot 2031-ben?
Bátor döntés volt a Katona jövő januárban leköszönő igazgatójától, Máté Gábortól, hogy áldását adta a 2031-re. Egy olyan előadásra, amely különös nemzeti minimumot képez: a fideszes és a tiszás tábort egyaránt vérig sértheti. Mert nem elég, hogy az öregedő Orbán Viktor eltávolítását a magas koleszterinszintre bízzák, de még messianisztikus kihívójáról is megfeledkeznek: hát Magyar Péter már szart ér? A darab írója, Bíró Zsombor Aurél szerint mindenesetre még 2031-ben is a Fidesz uralkodik, és a NER addigra egy kivételével minden fővárosi színházat (is) bekebelez.
Ebben az újraéledő apátiában fogadja a tanítványait Gelléry Károly (Fekete Ernő). Öt fiatal, öt különböző túlélési stratégia: Hanna (Mentes Júlia) szociális indíttatású rétegelőadásokat hoz(na) tető alá (ha bárkit is érdekelne); Bálint (Tasnádi Bence) már bármit megrendezne, csak kapjon lehetőséget; Misi (Vizi Dávid) mestere asszisztenseként elviseli a konstans megaláztatást, hogy egyszer majd átvehesse a színházat; Andor (Béres Bence) Berlinben építi a karrierjét, de egy vonzó hazai ajánlat esetén otthagyná a dekadens Nyugatot; Ricsi (Lengyel Benjámin) pedig idejekorán „civil” lett: otthagyta az egyetemet, rendezés helyett éttermeket visz. Váltása nem művészi ihletésű: a már idézett szexuális zaklatás következtében tört ketté a pályája és kis híján az élete is.
Befejezetlen mondatok, elfojtott traumák és visszanyelt szitkok sora szorítja, nyomja és fogja össze a szereplőket, akik így egyként determináltak. Közös szégyenükben képtelenek ellenállni a Mario és a varázsló Cipolláját idéző direktor csáberejének. A klausztrofóbiát erősíti a Kamra tere, ahol nem válik el élesen a nézőtér és a lakásbelsőt imitáló színpad, és ahol a díszlet folyamatosan emlékeztet rá, hogy méterekkel a föld alatt ülünk. Rémisztő kép, ahogy a nagy hatalmú rendező a színpad végénél kibukkanó (az Alice Csodaországban barlangját is felidéző) üregből mászik elő, mintha a város sötét tárnáinak áporodott levegőjét hozná magával.
És a mélység üzenete kisvártatva társadalmi relevanciaként tűnik fel: a hatalmi visszaélés, a meghunyászkodás és a gyávaság a politikai helyzet magyarázatává válik. Liberális gőg, művészi belterjesség, opportunizmus, elhazudott problémák és a függetlenség vágyába kódolt szolgalelkűség – mintha az autoriter rendszerek anonim áldozatai osztanák meg egymással a gondjaikat. És ez alól a nézők sem kivételek, mi is áldozatok vagyunk – vagy éppen elkövetők, a szerepek nem mindig egyértelműek.
De vajon lehet-e érvényesen beszélni a belterjességről úgy, hogy a Dohy Balázs rendezte előadás meg sem próbál kitörni a színház belterjes közegéből? A színészek manírjai mintha újratermelnék mindazokat a vádakat, amelyek a szereplőkből előbuknak. Ezt ugyanúgy felfoghatjuk az előadás kudarcaként, mint az egyetlen adekvát beszédmód ünnepeként. De még ha utóbbit választjuk is, a produkció akkor is megreked a trauma verbalizációjánál, érvek és értékek ütköznek ugyan, mégsem vezetnek egyértelműen a finálé pokoli karneváljának elállatiasodása felé.
„Miért nem lett ebből előadás?” – kérdezi a direktor egy ponton tanítványai feltépett sebeiben vájkálva. És ugyanez fogalmazódhat meg a nézőben is: vajon miért maradt meg a 2031 a személyes és társadalmi abúzusok felsorolásánál ahelyett, hogy koherens színházi játékká formálta volna azokat?
Bár talán ez az egyetlen lehetőségünk ma (és 2031-ben is) Magyarországon: világgá kiálthatjuk a fájdalmunkat – eredmény nélkül. Vagy tehetünk úgy, mint Gelléry Károly a fináléban. De azt hagyjuk meg a hatalmukkal visszaélőknek, hiszen a király (majdnem) mindig meztelen.
Bíró Zsombor Aurél: 2031. Rendező: Dohy Balázs. Katona József Színház
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/16. számában jelent meg április 18-án.
