Festőművész? Katona? Családfő? Lokálpatrióta? Ezek mindegyike volt Gecse Árpád, a Jászság festője. De kitől és mikor érdemelte ki ezt az elismerő megnevezést?
„1900. július 9-én tikkasztó nyári forróság volt, s errefelé hetek óta egy csepp eső sem esett. Apám délidőben sietve indult hazafelé a földjeiről, ahol már befejezték az aratást. (…) A belső szobából kiszűrődő gyermeksírás nagy boldogsággal töltötte el. Hát még, amikor a bába közölte vele, hogy egészséges fiúgyermeke született! A bába azt is elmondta apámnak, hogy a születésem után közvetlenül nehezen akartam megszólalni. Ekkor azonban a bábától kaptam néhány célirányos pofont, s néhány feszült másodperc után anyám boldogan vehette karjaiba felsíró magzatát. Az életemet tehát pofonokkal kezdtem, s azzal a tanulsággal, hogy a pofonok lehetnek nagyon hasznosak is, miként ezek voltak” – olvashatjuk a Gecse Árpád élete és művészete c. könyvben, hogy a 120 éve született festőművész életpályája miért is lehetett eleve elrendeltetett.
Ám cseppet sem állíthatjuk, hogy a rövidebb és könnyebb utat választotta az érvényesüléshez a művész. A környezetében élők közül sokan felfedezték: ez a fiatalember igazán különleges jövő előtt áll. Közéjük tartozott Jusztus József esperes is, aki így fogalmazott a XX. század elején: „…a fiúból pap lesz, vagy tudós, de mindenképpen híres ember!” Telitalálat. Pedig a jászberényi Magyar Királyi Főgymnasium (a mai Lehel Vezér Gimnázium) és a Budapesti Ludovika Akadémia elvégzése után a Bécsújhelyi Katonai Akadémián folytatta a tanulmányait. Olyannyira sikeresen, hogy 1920-ban huszáralhadnagyként szerelt le Budapesten. Mert számára továbbra is a művészet volt az első. Így a jászapáti nyári művésztelep, majd a bécsi és olaszországi tanulmányutak után – Chiovini Ferenccel egyidejűleg, 1926-ban – csatlakozott a Szolnoki Művésztelep tagjaihoz.
„1929-re azonban nagyapám megözvegyült és nehézséget jelentett számára egyedül a kezében tartani a gazdálkodást, ezért édesapámnak döntenie kellett, hogy vagy ott marad a Szolnoki Művésztelepen, vagy hazaköltözik és a művészet mellett gazdálkodással is foglalkozik” – idézte fel fia, ifjabb Gecse Árpád, milyen döntéskényszerbe került az édesapja.
De a pályatársak ellenvéleménye dacára hazatért szülőfalujába és az Európa-szerte tett utazásait leszámítva haláláig nem hagyta el Alattyánt. Pedig 1942-ben elmenekítették volna őt és a családját, de a maradás mellett döntött. „1948-ban elvették az összes vagyonunkat, ’50-ben államosították a házunkat” – mesélte a család ’40-es, ’50-es évekbeli nehézségeiről ifjabb Gecse Árpád, aki az orvostudomány kandidátusa a Szegedi Tudományegyetemen.
„Mielőtt elvették volna a művész úr földjeit és birtokait, azokat eladományozta, illetve hozzájárult, hogy téesz működjön rajtuk” – adott kiegészítést a korrajzot illetően Koczkás Gábor, Alattyán korábbi polgármestere, aki 1986 óta dolgozott a tanácsházán, majd a polgármesteri hivatalban, ezért sokat beszélgetett Gecse Árpáddal. „Pályája legnehezebb időszaka egészen 1956-ig tartott. »Ekkor az emberek megkérdezték a forradalomról és ő lehűtötte a kedélyeket, s elmondta: a Szovjetunió óriási, a Vörös Hadsereg nagyon erős, ezért fontos, hogy felmérjük az erőviszonyokat.« Ezzel nagyon sok alattyáni embert visszafogott” – világít rá Koczkás Gábor, a szolnoki börtönben töltött egy hét ellenére miért járhatott volna rosszabbul is az ’56-os eseményeket illetően Gecse Árpád.
Élete hátralévő hetven (!) évét tehát szülőfalujában, Alattyánon töltötte, s alkotásain gyakran visszaköszönnek a jászsági táj szépségei. Nem véletlenül használta rá már 1932-ben Folkman (később Felkai) Ferenc a „Jászság festője” kifejezést.
Gecse Árpád sokszínűségét csak felvázolni lehet. Ami a képzőművészetet illeti, víz- és olajfestéket, rézkarcot is előszeretettel készített, sőt önszorgalomból a szobrászatot is elsajátította. A mintegy 1650 darabosra becsült Gecse-életmű ugyanúgy tartalmaz történelmi és vallási tárgyú festményeket, illetve oltárképeket, csendéleteket, portrékat – többek közt jelen sorok írójának áldott emlékű nagyszüleiről – és tájképeket is.
De a helytörténeti kutatás, a vívás is közel állt hozzá, sőt több hangszeren is játszott. „Vágó Pál nagyon-nagyon sok tanáccsal ellátta édesapámat, aki emberileg is nagyon sokat tanult tőle. Balló Edét szintén meg kell megemlítenem, aki megtanította az arcképfestés minden csínját-bíját, a rajztechnikát. Rudnay Gyula révén pedig elsajátította, hogyan csináljanak egy kompozíciót, hogyan lehet egy elképzelést megvalósítani” – tudhattuk meg ifjabb Gecse Árpádtól, édesapja művészetére hazánkban kik voltak a legnagyobb hatással.
A beszélgetés során az az anekdota is szóba került, amely szerint egy este cimbalmozott az édesapja, s az arra járó cigányzenészek megkérték, csatlakozzon hozzájuk a hétvégi lagziba, mert a zenésztársuk megbetegedett. Végül is igent mondott rá, ám alig fél órával később a szemére vetették, hogy ő nem is cimbalmos, hanem festőművész. Habár erre érkezett a replika, miszerint ő sosem állította ennek az ellenkezőjét, csak néhány koccintás után lett ismét szent a béke…
Sőt, Mosonyi Sándor helytörténeti kutatótól azt is megtudtuk, hogy a két világháború között szerepelt egyszer egy darabban: a templomban ment a passiójáték és ő játszotta Jézust és a Heródessel folytatott párbeszéde volt ennek a darabnak a lényege.
A Jászfelsőszentgyörgyhöz tartozó Bánhegyen volt neki egy kis szőlője, oda is elmotorozott. A falra felfestett egy csúnya ördögöt és amikor már rendőrkapitány korában Mosonyi rákérdezett, milyen célból tette ezt, ezt a választ kapta: „Nem mernek idejönni és nem lopják el a boromat.” Mosonyi Sándor története bizonyítja, hogy a falu neves szülötte a jó humorérzéknek sem volt híján.
Mindemellett nem feledkezhetünk meg róla, hogy az évtizedek alatt számos módon segítette a falujában élőket. „Így többek közt az út-, villany- és vízhálózat kiépítésekor, 1957-1975 között nagyon sokat tett Alattyánért” – tette egyértelművé Mosonyi Sándor, milyen sokat tett Árpád bácsi – ahogy ő kiváltságosként szólíthatta Gecse Árpádot – az alattyániakért. Ha már a megszólítás szóba került: Budai Rudolf – aki szintén helytörténeti kutató – ugyancsak Árpád bácsiként szólíthatta a művész urat. Ám ezt nem tudta Veronika asszony, Gecse Árpád felesége, aki épp ezért megkövetelte a „művész úr” kifejezés használatát.
S ha már a feleség, Pataki Veronika szóba került, az ő elvesztése óriási tragédia volt a művész úrnak. „Több mint 59 évet éltek együtt a szüleim. Épp ezért nagyon nehéz volt édesapám számára, amikor 1986-ban elveszítette az édesanyámat. Anyám volt a modellje, a múzsája és ő volt az, aki a legrosszabb időszakaszokban is támogatta őt. Ekkor megpróbált még többet dolgozni – és kevesebbet gondolkozni” – emlékezett vissza ezekre az időkre ifjabb Gecse Árpád.
Majd egy tíz évvel későbbi esemény is szóba került. „1996-ban falbontással jutottak be a betörők a házba, akik lekötözték az édesapámat. Totál helyismeretük volt: tudták, hol tartja a készpénzt és az ékszereket. Ez a trauma nem viselte meg őt annyira, mint szegény anyám halála. Úgy volt vele, hogy ha ezt túlélte, akkor száz évig fog élni (ez másfél év híján nem sikerült neki – a szerk.). Egyébként a Mari néni (Öregasszony) c. festményt szerették volna elvinni a rablók, ám édesapám mondta nekik, hogy ne tegyék, mert az állami tulajdonú és az Interpol meg fogja őket találni. Egyetlen Polgáry Géza-festmény mellett régi kardokat, pipatóriumot, tajtékpipát is elvittek – és azóta sem lett meg semmi.”
„Azt tapasztaltam, hogy a helybeliek, illetve főleg az idősebb korosztály tagjai tudják, hogy ki volt Gecse Árpád. A fiatalok, illetve a betelepülők azonban csak felületesen ismerik az életrajzát. Az ő életpályája bizonyítja, hogy ha az ember nem adja fel, elérheti az álmait; a tehetség mindig utat tör magának. Kevesen látták még a műveit, pedig – habár eddig csak évente egy-két alkalommal, de – látogatható volt a művész úr emlékháza” – fogalmazott Huszár Arnold, Alattyán tavaly ősszel megválasztott polgármestere, aki 13 éve él a faluban, így nem ismerhette a festőművészt.
Ezt a gondolatmenetet egészítette ki Budai Rudolf: a kiírás szerint az ünnepnapokon 10-től 15 óráig lesz nyitva az emlékház, tehát várhatóan augusztus 20-án lehet majd legközelebb meglátogatni. Annak tehát, akit érdekel a XX. századi magyar festőművészet, még több mint egy hónapot kell várnia, hogy megtekintse Alattyánon a Gecse Árpád Emlékházat. Megéri.
