A másikhoz való visszatalálást hirdette a sztárfilozófus, akit még a pápa is olvas

 A másikhoz való visszatalálást hirdette a sztárfilozófus, akit még a pápa is olvas

Byung-Chul Han a CEU-n (Fotó: Németh András)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Örömtelinek is mondhatjuk, hogy egyre inkább rockzenészekhez illő fogadtatásban van részük egyes kortárs gondolkodóknak. Nem véletlen, hogy filozófussztárokként is emlegetik őket. Vegyük csak az Orbán Viktor által is forgatott Yuval Noah Hararit, vagy a baloldaliak kedvencét, Slavoj Zizeket. (Meglepő lehet, de az utóbbi években már nem is ő, de sokkal inkább Noam Chomsky ismert nagyotmondásairól.)

Az elmúlt évtizedben ebbe a körbe zárkózott fel a dél-koreai származású, de németül író és Berlinben is élő filozófus, Byung-Chul Han. Aki már hatvanon túl jár, de külsőre leginkább egy negyvenes rocksztárnak gondolnánk. Alapműve, A kiégés társadalma rendkívüli ismertséget hozott számára, az összes nyugati lap egyszeriben őt kezdte méltatni, a hájp a kétezertízes évek közepére pörgött fel. Sőt, már Ferenc pápa is idézett tőle – derült ki a filozófus szerdai, budapesti előadásán. Han a Koreai Kulturális Központ, a Typotex Kiadó és a Goethe Intézet szervezésében tartott előadást a CEU-n, míg másnap a MOME-s hallgatókhoz szólt. A filozófus maga is ritkának nevezte, hogy kimozduljon, így annál nagyobb dolog, hogy az egyik legfontosabb kortárs gondolkodóval Budapesten találkozhassunk. Byung-Chul Han pedig, bár magába mélyedő, tartózkodó embernek tűnt személyesen is, de emellett rendkívül közvetlenül dedikált, váltott pár szót az érdeklődőkkel. Bár a rendezvényt beszélgetésként hirdették meg, végül nagy részét egy előadás tette ki, majd röviden kérdezte őt fordítója, Csordás Gábor, illetve a Qubit újságírója, Dippold Ádám. 

Saját magunkat zsákmányoljuk ki

Byung-Chul Hanban az is jó, hogy világnézettől függetlenül nagyjából mindenki megtalálhatja munkásságában, amivel egyetérthet. A baloldaliak különösen kedvelhetik fő téziseit a neoliberális teljesítménytársadalom működéséről, állásfoglalását az erőltetett túlhajszoltsággal szemben. A filozófus budapesti előadásában is részletesen kifejtette kritikáját, mely szerint ma már önmagunkat zsákmányoljuk ki azáltal, hogy a korábbi parancsot és tiltást pozitív üzenetekké formáljuk, önoptimalizációként és kiteljesedésként keretezzük. Magyarul: elhitetjük magunkkal, hogy nekünk is az a legjobb, ha minden percben túlhajszoljuk magunkat, egy pillanatra sem állunk le. Amíg csak be nem üt a burnout jól ismert jelensége.

Han eközben kedves lehet a szabadság fontosságát hangsúlyozó libertáriusoknak is, különösen a világjárvány megjelenése óta. A filozófus ugyanis azon kevesek közé tartozik, akik előszeretettel ostorozzák a kötelező távolságtartást, a másiktól mint potenciális veszélyforrástól való elfordulást. A Csillapító társadalom című kötetébe be is került az az esszé, amelyben kifejti, hogyan ír felül mindent, még vallási és családi elköteleződést is az, ahogy mindent az egészségügyi elővigyázatosságnak rendelünk alá. Han pedig nem finomkodik, amivel persze egyeseket megnyer, másokat – akik az említett jelenségekben nem látnak veszélyt, csak ideiglenes kellemetlenséget – pedig elfordít magától. Ez természetes is, a vitával nem lehet gondunk. Azzal már inkább, ha eltagadják a filozófus ezt illető gondolatait. (Nem véletlenül alig találkozhatunk a CEU-s előadásról szóló beszámolókban is ezekkel, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a cikkek szerzői nem értenek vele egyet.)

Okostelefont kizárólag a virágok azonosításához

A filozófus aztán kedves lehet a konzervatívabb szemléletű embereknek, főleg magyarul legutóbb megjelent kötetei, A szép megmentése és A föld dicsérete. Ezekből a természetbe visszavonuló, a kultúra veszélybe kerülésén aggódó gondolkodó képe jelenik meg. Technopesszimisták még inkább rajonghatnak Hanért, aki a CEU-n kifejtette, még okostelefont sem használ, kivéve akkor, amikor különféle virágok fajtáját igyekszik megállapítani. A filozófus az előadásán kifejezetten jó kedéllyel viccelődött, a fekete humor sem állt távol tőle. Kifejtette például, hogy nem véletlenül igen nehéz őt elérni, nem is szeretné sokszor, amikor épp elvonul, hogy folyamatosan zaklassák. A különböző közösségi médiaplatformokkal pedig rendkívül szkeptikus. Ezen aztán előszeretettel élcelődtek is a beszámolók, mintha csak valamiféle abszurd gondolat lenne napjaink mindent bekebelező virtuális hálózatait fő veszélyforrásként megjeleníteni.

A szerdai beszélgetés egyik szórakoztató pillanata volt az is, amikor Han kifejtette, Orbán Viktornak talán inkább a globális közösségi médiás platformokkal kellene megküzdenie, államilag szervezve meg a digitalizációt. Nem feltétlenül lenne persze ettől jobb a helyzetünk (sőt), de nem is a belpolitikai értelmezését érdemes keresnünk a dél-koreai gondolkodó szavainak. Sokkal inkább azt az általánosabb, globálisan érvényes kritikát, amely a bármiféle egyéni szempontokra vak algoritmuslogikát, illetve a megfigyelőtársadalmak kiépülését illeti. Utóbbi persze ugyanúgy működne simán állami szinten is, elég csak megnézni mindazt, ami Kínában tapasztalható.

A boldogtalan magyarok diófára kötik fel magukat

Han emellett, bár szemlélete sok tekintetben kultúrpesszimista, de nihilistának a legkevésbé sem mondható. Ezért is volt érthetetlen, hogy a Qubit újságírója által is feltett két-három kérdés csupán azt igyekezett firtatni, hogy ha minden elveszett, akkor tulajdonképpen miben reménykedjünk még. Csordás Gábor fordító személyére is érdemes kitérnünk, hiszen az utóbbi magyar kötetek már az ő nevéhez kötődnek, és felmerül, hogy a stílusa nyomot is hagy a könyveken. Legalábbis: könnyen magára talál a tömörebb, aforizmatikus megállapításokban, amelyek Hanra egyre inkább jellemzőek, de nem feltétlenül kizárólagosak. Mindenesetre ezek is hozzátesznek ahhoz, hogy a vékonyka kis kötetek remekül olvastatják magukat. A 24.hu szerzője, Jankovics Márton tökéletesen fogalmazta ezt meg: „A keleti szemlélet játékos letisztultsága találkozik nála a német, és általában a kontinentális filozófia fogalmi nehézfegyverzetével. Kicsit olyan, mintha Heidegger egy reggeli tea fölött, haikuk füzéreként próbálta volna megírni súlyos filozófiai főművét, a Lét és időt.”

Han a magyarokhoz fűződő viszonyáról beszélt előadása elején, dicsérve többek között Bartók Bélát, Ligeti Györgyöt, Tarr Bélát és kedvenc magyar íróját, Nádas Pétert. Tőle idézte is A hely, ahol élünk című esszét, hosszan emlegetve a falu közepén álló vadkörtefát. Valaki azt mesélte, a magyarok nagyon melankolikus típusok – jegyezte meg Han, a rendezvény későbbi pontján pedig visszatért rá, hogy őt szerinte ott olvassák sokan, ahol az emberek boldogtalanok. Meglepő lehet, de a magyarok közül is sokan olvasnak – tette hozzá. Ami tény, a Typotexnél sorra jönnek ki kötetei, most is megjelenés előtt áll az Erósz haldoklása. Han szerint sokan olvassák őt Latin-Amerikában is, viszont ahol nagyon nem, az Skandinávia. Belekezdtek, de egyszerűen nem tudtak vele mit kezdeni – nevetett. Ami már csak a hagyományos északi melankólia ismeretében is különös lehet. Az argentinok viszont kedvelik, idézgette már A kiégés társadalmát az argentin származású pápa is – büszkélkedett.

A magyarok bánatáról megjegyezte aztán, egy diófa alatt mesélték neki, hogy rengeteg magyar diófára akasztja fel magát. Amit a maga részéről nem tudott hova tenni, mindenesetre megnyugtatott mindenkit, hogy ő nem fog így tenni. Viszont amikor hazatér falujába, előszeretettel tölti meg kosarát dióval, imád a természetben időt tölteni, ahogy elmondása szerint Nádas is szenvedélyesen fotózza körtefáját. Szívesen élnék magyarként egy ilyen faluban, ahol Nádas szerint meleg nyári éjszakákon egykor a vadkörtefa alatt a falu még halkan énekelt. Han csalódottan jegyezte meg, ma ez is eltűnőben van, nincsenek már kiválasztott fák, a falu pedig nem énekel. A filozófus egyébként a magyar-koreai rokonság tanújeleként emlegette, hogy náluk is a vezetéknevet emlegetik először, és eszerint nekünk is Han Byung-Chulként kellene hivatkoznunk rá. Azt, hogy filozófussá lett, valahol szerinte a nevének is köszönheti, ugyanis az koreaiul fényt jelent, a filozófiát pedig ők a fény tudományának mondják.

Nem keressük a másikat, csak telefonunkat szorongatjuk

Ha arra kérnék, a gondolatait röviden foglalja össze, azt mondaná: a Másik eltűnőben van. Szerinte a világjárvány is hozzájárult ehhez, a másik embert ugyanis potenciális vírushordozónak tekintjük, akit el kell kerülnünk. Az érintés is egyfajta bemocskolódást jelent, miközben persze már előtte is érintések nélküli társadalomban éltünk. (Elég csak az „érintésmentesség” mint pozitív ajánlat erősödésére gondolnunk.) Ha érintünk egyáltalán valamit, Han szerint akkor is a mobilunkhoz nyúlunk, és a fogorvosok is egyre többször számolnak be róla, hogy a betegeik a mobiljukat szorongatják fájdalom közben. Miközben ő arra emlékszik még, hogy gyerekként az édesanyja kezét szorította ilyenkor. Ezért is vagyunk a filozófus szerint tarthatatlanul magányosok, mert a Másik eltűnt, helyette maradt a kiüresedett én. Miközben büszkén építjük a különféle hálózatokat, ezt valójában magányosan tesszük, inkább csak magunkról készítjük a szelfiket mind képletesen, mind nagyon is konkrétan.

A társadalomban a kézfogás számított mindig is a bizalom jelének, ma ez szintén kiveszőben van. Miközben tudjuk jól, az érintés már fizikailag is jót tesz, a hiánya stresszhez, szorongáshoz vezet, viszont az érintés révén oxitocin szabadul fel. Mi ehelyett már csak az egónkba gabalyodva létezünk Han szerint, a permanens Zoom-találkozókon állandóan egyfajta digitális tükörbe nézünk, és már bele is fáradunk saját arcunk bámulásába. A filozófus elmondása szerint a lezárások alatt fel is lendült a plasztikai sebészet biznisze, annyira elbizonytalanít minket a képernyőn megjelenő arcunk. Egyfajta Zoom-diszmorfia is jellemző szerinte korunkra, a testi megjelenés hibáival való túlzott foglalatoskodás köt le minket. És általában is jellemzőnek tartja, hogy folyamatosan önmagunkon töprengünk, ami még inkább kimerültté, depresszióssá tesz. Az én visszahull önmagába, nem figyelünk már a másikra, a gyógyulás pedig akkor jön el, amikor végre kikerülünk saját magunkból. Az olyan platformok és megjelenítőik, mint a Tinder vagy az okostelefon, szerinte előbbit erősítik csak. Már az is mutatja ezt, ahogy ujjainkkal félresuhintunk mindent, ami nem köti le figyelmünket, és a Tinderen ugyanígy lökjük félre, aki érdeklődésünkre nem tart számot. Végül azt is gondoljuk, a világot a kezünkben tartjuk, és a világnak is hozzánk, a saját érdekeinkhez kellene alkalmazkodnia.

Nincs már közelség, csak depresszió és online pornó

Han szerint mindez ellehetetleníti még a szerelmet is, a távolságnélküliség valójában ahhoz vezet, hogy az ellentéte, a közelség is felszámolódik, és valójában sosem vagyunk egymás mellett. Amikor azt hisszük, végtelen választási lehetőségünk van, akkor azt a szerelem nem viseli el, a szenvedély racionalizálódik, és már senkit nem tudunk valójában választani, hiszen folyamatosan magunkat keressük csak, míg a másikat egy ebben segítő fogyasztási tárgyként tételezzük. Az azonos poklában, jegyezte meg Han, nincs erotikus tapasztalat sem, hiszen ahhoz szükség lenne a másik személyre is. Sokkal jellemzőbb mindaz, amit az online pornó ad a magányos embernek, aki ezeket is úgy fogyasztja már, mint akármi mást. Ráadásul, mint ezt a Csillapító társadalom című kötetben is leírta, korunkra jellemző a fájdalomtól való szélsőséges rettegés, egyfajta boldogságra való optimalizáltság, miközben mint minden valódi érzésnek, a szerelemnek is integráns része a fájdalom. Napjaink társadalma viszont a teljesítményt abszolutizálja, a fájdalmas tapasztalatokat pedig maximum arra tartja érdemesnek, hogy abból is önmagunkat építsük. (Ahogy imádjuk a Nietzsche-frázist pufogtatni, miszerint ami nem öl meg, az erősebbé tesz.) Han úgy látja, a depresszió nárcisztikus betegség, Erósz és a depresszió egymás ellentétei. Az erőt valójában a másiktól kaphatnánk, sokan viszont szexterapeutáknál is arra panaszkodnak, hogy elégedetlenek a teljesítményükkel. Annyira mindent a teljesítménykényszernek rendelünk alá, hogy a másik ember teljesen eltűnik a képből. Egyébként ugyanezt sugallja a korunkban népszerű konyhabölcsesség is, miszerint aki önmagában nem tud boldog lenni, az nem is áll készen kapcsolatra. Miközben az ember társas lény, a XXI. században gyengeségként tekintünk a kötődésvágyra, kapcsolatfüggőségként diagnosztizáljuk is a legtermészetesebb emberi igényt.

Han az előadása alatt le is vetített egy jelenetet Lars von Trier filmjéből, a Melankóliából, ezzel példázva, hogy az ember akkor gyógyul ki a depresszióból, amikor feléled benne a vágy a másik iránt, a világ befogadása iránt. Jellemző szerinte, hogy amikor kollégája felrakta a Youtube-ra a jelenetet, azt azonnal törölték, pornográfiaként értelmezve, mert látszik benne egy női mell. Hiába van fenn rengeteg erőszak és valódi pornográfia, ma az internetes algoritmus ezt a szép jelenetet érzékeli annak – jegyezte meg.

Mit nyernénk, ha mind kikapcsolnánk az okostelefonunkat? - kérdezte a beszélgetés egy pontján Csordás. Az életünket, az érzékelésünket – válaszolta nevetve Han, aki szerint ideje, hogy kilépjünk a virtuális világból, valóban megtapasztaljuk a körülöttünk lévő világot, akár a kis kerti virágokat, akár a másik embert. Eltűnik a költészet, naplót sem vezetünk már, hiszen a Facebook pótolja ezt is. Nem érezzük, hogy elveszítenénk valamit, helyette azt hisszük, egyre többet kapunk, a digitalizáció Han szerint vakká tesz minket a veszteségekkel szemben, az ébredést pedig az jelentheti, ha elkezdjük számba venni, mi az, ami kiveszik a világból, és mi az, amit a másik adni tud nekünk.