Régen minden jobb volt, vagyis azt hiszem, boldog voltam – mondja Reisz Gábor Rossz versek című filmjének főhőse. A harmincas évei elején járó Tamás, miután párizsi ösztöndíját töltő barátnője elhagyja, összetörten tér haza Budapestre, és a múltjába merülve igyekszik választ találni rá, hogy mikor és hol rontotta el az életét. Merülése azonban mélyebb a személyes kutatásnál, így egy kicsit mindannyiunk életébe betekint.
Reisz Gábor négy éve bemutatott első rendezése, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan a címéhez illő sikert aratott. Minimális költségvetésből forgatták, a marketinget pedig leginkább a szájhagyomány pótolta, mégis az év egyik legnézettebb magyar filmje lett. A húszas-harmincas generáció elveszettségét és tanácstalanságát bemutató mű keresetlen természetességgel ábrázolta azt a korosztályt, amellyel magyar filmen nem nagyon találkoztunk korábban. A VAN keserédes világa így egyszerre volt ismerős – életkortól függően persze – és megdöbbentően újszerű.
Reisz Gábor: Ha félek, nem tudok filmet csinálni | Magyar Hang
Reisz Gábor a Rossz versek című új filmje kapcsán az elveszett generációról, a politikai szimbólumokról és a közéleti tabukról.
Bár a rendező semmiképp sem tekinti folytatásnak a Rossz verseket, második alkotása mégis szorosan kötődik ehhez a világhoz. Elsősorban a természetessége miatt. A könnyednek szánt magyar komédiák sokszor kínosan modoros, életszerűtlen jelenetekben festenek alul- vagy felülstilizált képet a mindennapok valóságáról. Reisz Gábor ezzel szemben egyszerűen csak mesél. Például az apáról és a fiáról, akik egy óriásplakátra kitett csirkemell kapcsán bonyolódnak vitába a hazaszeretetről. Vagy a kisgyerekről, aki saját nyelvet alkot magának, amit a környezete kétségbeesetten igyekszik megtanulni. Esetleg a kamaszról, aki szenvedélyes költeményeiben próbálja megragadni a hiányt, amit a valóság helyén tapasztal, de még a rossz versek sem viszik közelebb a megoldáshoz.
Tamás gyermek- és kamaszkori énjei nem csupán emlékek, hús-vér valójukban is felbukkannak, hogy számonkérjék a férfit, miért nem lett festőművész, híres gitáros, egyszóval, hogy miért nem váltott valóra semmit sem a „közös” álmaikból. – Nem ez volt a terv – mondja a főhős, és szép lassan világossá válik, az álmok sosem valósíthatók meg maradéktalanul. A mindennapok valósága éppen ez a maradék, a forgács, amely az évek során lehullik a nagy tervekről.
A könnyedség és természetesség persze azzal is jár, hogy időnként a suta megoldásokba torkollik egy-egy jelenet, de a Rossz versek esetében még valahogy a hibák is jelentéssel telítődnek, szerethetővé válnak. Tamás szerepét a rendező vállalta magára, aki bevallottan nem színész, így játéka egyszerre több és kevesebb, mint egy profié. Ez – köszönhetően többek között az őt körülvevő színészeknek: a szüleit játszó Takács Katalinnak, Kovács Zsoltnak és a szerelmét alakító Nagy Katicának – egy pillanatra sem válik zavaróvá, sőt, mintha épp jelenléte hitelesítené végleg a filmet: amit látunk, az itt történik, itt történt körülöttünk.
Mindezt egy erősen (ön)ironikus képi világba zárva mesélik el az alkotók. Híres filmek, sorozatok és videoklipek vizualitását idézik meg lépten-nyomon, a sokszínű kavalkád pedig a már említett keresetlenségnek (is) hála, meggyőző egésszé áll össze. Az immár a magyar filmalap támogatásával készült, reklámokkal is alaposan megfuttatott Rossz versek remélhetőleg a lehetőségek arányához mérten ismétli majd meg a VAN sikerét. Megérdemelné – a film és a közönség is.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
