Van egy fotó, hat idős úr látható rajta. A kép a 2003-as szárszói találkozón készült, annál a diófánál, amelyet még az első találkozón ültettek. A fa előtt pedig, mint a kedves-ironikus megjegyzés szól, Szárszó ifjai foglalnak helyet. Azaz a XX. század rendkívüli elméi, akik nemcsak a történelem sűrűjét élték meg, de a békés időskort is. A tudásuk és tapasztalatuk még inkább felértékelődött, hiszen olyan dolgokról oszthatták meg közvetlen tapasztalataikat, amelyeket egyre kevesebben láthattak.
2003-ban már mind túl voltak a nyolcvanon, az előző években mindenki elment, mostanra csak egyikük maradt talpon – eddig. Kilencvenhat éves korában, csütörtökön elhunyt Méray Tibor író-újságíró, ötvenhatos emigráns is. Nem sikerült a legtovább élnie, a 2008-ban elhunyt Fejtő Ferenc lehagyta a maga 98 évével. Kosáry Domokos is 94, Faludy György 95, Göncz Árpád 93, Jancsó Miklós pedig 92 évet élt. Öt évvel Göncz után távozott Méray is.
Sokakhoz hasonlóan Méray pályája is másként indult, mint ahogy később folytatódott. Viszont ő is azok közé tartozott, akik megvallották a korábbi vétkeket, és azokat bőséggel ledolgozták életük során. A II. világháború idején az üldözöttek közé tartozott, családjával csillagos házakba kényszerült, majd a nyilas megszállás idején Szegeden kellett bujkálnia. Azután viszont felívelt a pályája, egyenesen odáig, hogy 1946-ban már a Szabad Nép tudósítója volt a hirtelen baráti országgá váló Észak-Koreában. A Kossuth-díj ezüst fokozatát is a koreai nép „hősi harcairól” írott tudósításaiért vehette át 1953-ban.
Az irodalmi élet hamar magába szippantotta, a negyvenes évek végén már a Csillag című irodalmi lap felelős szerkesztőjeként dolgozott, aztán 53-54-ben a Magyar Írók Szövetségében lett párttitkár. A Szabad Nép szerkesztőbizottságából aztán Nagy Imre támogatása miatt távolították el, de Méray ennek ellenére kitartott, az ötvenhatos forradalom idején is a miniszterelnök mellett állt. Rá három nappal aztán a Népszavában volt olvasható „felszólítása a harcoló ifjúsághoz.” Amelyben megjelölte a fő felelőst, azaz a „sztálinista, rákosista kalandorpolitikát”, név szerint is vádolva Rákosi Mátyást és Gerő Ernőt. „Vádolom Rákosi Mátyást, aki véreskezű önkényével, nemzetellenes kül- és belpolitikájával, a gyűlölködés szításával egyik legfőbb előidézője a mostani vérontásnak. Vádolom Gerő Ernőt, aki a gazdasági élet vezetőjeként a romlás szélére sodorta az országot és Rákosi utódaként is a legutolsó pillanatig lassította, fékezte a demokratizálódás folyamatát” – sorolta Méray.
Persze, a forradalom bukása után menekülnie is kellett. Jugoszlávián át Párizsba ment. Először a brüsszeli Szemlénél dolgozott, majd 71-től egészen 89-ig a korszakos jelentőségű Irodalmi Újság főszerkesztője volt. Ebben a lapban írt arról, még egy évtizeddel főszerkesztősége kezdete előtt, hogy mi a fő különbség Rákosi Mátyás és Kádár János politikája között. Méray fogalmazta meg azt a közkeletűvé vált gondolatot, hogy míg Rákosiék alapgondolata az „aki nincs velem, az ellenem van” volt, addig Kádáréké az „aki nincs ellenem, az velem van.” (Ezt fejlesztette az elmúlt évtizedben a Népszava tovább, azt az orbáni attitűdöt megfogalmazva, hogy „aki nincs velem, az nincs.”) Méray az ötvenhatos forradalom ötéves évfordulója alkalmából, 1961. október 23-án vetette mindezt a papírra. Hatása jelentősebb nem is lehetett volna: Kádár a Hazafias Népfront 1961. december 8-i beszédében szó szerint kimondta, hogy ebben áll politikája lényege. Egész pontosan úgy fogalmazott: „Azt mondják a nyugati publicisták, mert ők is böködnek bennünket, hogy ezek a Kádárék nagyon ravaszak, mindenkit be akarnak csapni. Ezek a Kádárék most azt mondják, hogy aki nincs ellenük, az velük van. Mi ezt teljes nyugalommal vállalhatjuk. Igenis, úgy vesszük: aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van...” Sokan a későbbiekben azt is hitték, hogy a gondolat tőle magától származik, nem pedig más írta le így előzőleg azt, amit megfigyelt.
A hatalom, amennyire üldözte a máskéntgondolkodókat, annyira viszonyítási pontként is tekintett rájuk. Nem véletlen, hogy pár évtizeddel később, 1988 novemberében az MTI is lelkesen számolt be róla, hogy Grósz Károly első titkár Párizsban járt, és ott találkozott a franciaországi magyar emigráció tagjaival. Köztük is a szöveg szerint „Tibor Méray”-val. A Beszélő 1994/17. számában idézte fel mindezt Rainer M. János, a Mérayt hetvenedik születésnapja alkalmából köszöntő írásában. A történész szerint annak ellenére írták mindezt, hogy Méray ott sem volt a találkozón. Hogy miért, ahhoz igen sok köze volt ennek az ún. tibormérayságnak. Az üldöztetésnek és a nemzetből való kirekesztésnek, de közben a hízelgésnek is, a lekenyerezési kísérletnek. Bosszantotta a Kádár-rendszert, hogy egy nagy tekintélyű értelmiségit nem sikerült megnyerni magának, ahogy zavart ez korábban és azóta is minden hasonló rezsimet. Éppígy zavarta Grószékat, hogy a kommunista rezsimbe tagozódás helyett, illetve a mindenfajta legitimáció után kényszeredetten kapó MSZMP támogatása helyett Méray inkább szervezett jelképes temetést Nagy Imrének a Père-Lachaise temetőben. Ugyanebben az évben, 1988-ban.
Persze, ahogy említettük, pályája elején voltak olyan munkái is, amelyekre kevésbé lehetett büszke. Ő írta például a kommunista országépítést ünneplő, 1950-es Dalolva szép az élet forgatókönyvét, egyébként Békeffy Istvánnal közösen. „25-26 éves kezdő voltam, Bé- keffynek pedig nagy gyakorlata volt a forgatókönyvírásban, a derűs ábrázolásban. De hogy ő ebből az egész politikai borzadályból, Zsdánov-idézetestül, párttitkárostul egy szót el nem hitt, abban biztos vagyok. Valamiből meg kellett élnie, és így legalább visszakerült a filmszakmába. Ami engem illet, én száz százalékig hittem abban, hogy mi itt most egy új, szocialista, igazságos, szép Magyarországot fogunk építeni. Egyébként most úgy találom, hogy a Dalolva szép az élet valójában »népnemzeti« film. Egyfelől harcol a kozmopolitizmus – a »szvingelés« – ellen, másfelől az a film fő mondanivalója, hogy a kórusoknak valódi népzenét kell énekelniük; Kodályt, Bartókot, és nem németes dalokat” – fejtegette a Beszélőnek adott 1993-as interjújában. Írt persze később mást is: a Feleki Kamill főszereplésével készült A csodacsatár forgatókönyvét éppúgy, mint a Catch Me a Spy című film alapjául szolgáló regényt. Az adaptációban olyanok játszották a főbb szerepeket, mint Kirk Douglas, Marlène Jobert vagy Tom Courtenay.
Méray maradt Párizsban, idővel pedig egyre többször látogatott haza, átvette a Nagy Imre Érdemérmet, ahogy 2009-ben Budapestnek is díszpolgára lett. Regényei jelentek meg magyarul, németül, franciául vagy épp dánul, és egészen a 2010-es évekig aktív maradt. Számos írásában, kötetében visszatért az ötvenhatos forradalomra, értelmezte annak menetét, emlékezetét. A múlt persze, úgy érezte néha, túlzottan rá is ragadt. Murányi Gábornak beszélt erről 1993-ban: „gyakran úgy érzem magam, mint egy őskori lény, amelyik egy kőzetben megcsontosodott, és aztán, mikor az utókor feltárja a kőzetet, és én ott vagyok benne, a szemlélődők csak ezt látják, az 1954 előtti kőzetbe merevedett lényt. Tekintettel arra, hogy az 1954 és ’56 közötti tevékenységem az akkori viszonyoknak „köszönhetően” csak szűk körben volt ismert, és ’56 végén elmentem Magyarországról, talán meglepődnöm sem volna szabad azon, hogy ez az őslényi kép merevedett meg rólam. Harminckét éves voltam, amikor elmentem, most hatvankilenc vagyok. Hogy aztán azalatt a harminchét év alatt mit csináltam, mit írtam, mit tettem, sokkal kevésbé ismert, mint az amire ’56-ig emlékezhetnek.” Olvassuk hát későbbi munkáit is, vegyük újra elő mindazt, amit ebben a harminchét évben, illetve az azóta eltelt két és fél évtizedben Méray letett az asztalra. Rendkívül tartalmas életművel lesz dolgunk.
