Az Elefánt zenekar frontembereként ismerhettük meg, nemrég pedig verseskötettel jelentkezett Szendrői Csaba. A Mintha muszáj lenne a Scolarnál jelent meg, benne a Szombathelyről jött énekes-költő verseivel nyarakról, elmúlásról és arról, milyen „néha hajnalig nézni a plafont.” A szerzővel slam poetryről, Bob Dylan Novel-díjáról és az egyházzenéről is beszélhettünk.
– A Tumblr-oldaladon találunk mindenféle hangulatos fotókat hóesésben figyelő vadról, rózsaszín füstöt fújó halról. A képeken pedig természetesen ott van egy-egy Szendrői Csaba-vers is. A költészetet a XXI. században már így a legkönnyebb eljuttatni az olvasókhoz?
– Őszintén szólva nem tudatosan kezdtem ezt. Persze tisztában vagyok vele, hogy zajlik az ilyesmi manapság. De mindig is nagy híve voltam az illusztrációnak. És amikor elkezdtem, annyira még nem szivárgott át a marketingből az irodalomba. A zenekar szövegei kapcsán viszont már tudatosan nyúlunk ehhez az eszközhöz. Olyan felületeket használunk – gondolok itt például az Instagramra –, amelyeken egyértelműen így fogyasztható a tartalom.
– És az mennyire segíti a versek népszerűsítését, amikor a költők alterzenészekkel fognak össze? Számos ilyen kezdeményezést ismerünk, vegyük akár csak a Rájátszást. Vannak, akik kezdetben csak Quimby-, 30Y- és Elefánt-rajongók, aztán úgy döntenek, akkor már elolvasnak egy verseskötetet is?
– Persze, vannak. Egyébként is költészet és zene kéz a kézben jár. Már Seress Rezsőnél így volt. Nagyon sok költőnél láthatjuk azt, hogy előbb-utóbb a könnyűzenében próbálják ki magukat, dalszövegíróként teljesednek ki. Nem feltétlenül azzal a céllal, hogy a közönséghez sikerüljön eljutni. Egyszerűen csak ezt érzik magukénak. Az már más kérdés, hogy az alternatív rockzenéről beszélünk, vagy a Petőfi Rádióval kompatibilis dalszövegekről. Ahogy az is, a Rájátszásnál mennyire az volt a szempont, hogy a költészetet vigyük el az emberekhez. Esetleg már eleve létezett egy meglévő igény, amire építettek. Elvégre ezért mennek annyira költői estekre, ezért működik a slam poetry is. Van egy piaci rés, ami igenis eleve bővül. Szóval tyúk-tojás kérdés ez.
– Ilyenkor viszont mindig érkezik ellenreakció is, például a slam poetry esetében. Mondván, ezt azért már nem kellene költészetnek tekinteni.
– Persze, valaki gyűlöli. Szerintem minden olyan műfaj, ami elég népszerűvé válik, előbb-utóbb megosztja az embereket. Én is olyanokat ismerek, akik vagy szeretik a slam poetry-t, vagy nagyon utálják. Én szeretem, sokáig párhuzamosan szaladt azzal, amit csinálunk a zenekarral. Azokon azért mindig csodálkoztam, akik gyűlölik ezt az egészet. Ez olyan, mintha mondjuk a zenét utálná valaki. Nyilvánvalóan lenne, amit meg tudna szeretni belőle, maximum nem ismeri annyira az egészet. Nem hiszem el, hogy valaki ne tudna találni olyat, ami teljesen rendben van szerinte.
– Könnyen elrettenthetik azért az embert a modorosabb, erőltetettebb szövegek.
– Igen, sokszor rohadt modoros és nagyon erőltetett, viszont van tízből kettő, ami olyan, hogy leülsz tőle. Akkor is, ha korábban azt gondoltad, hogy ebből a műfajból te nem kérsz. Egyébként tízből nyolcszor én is úgy vagyok vele, hogy ez a szóvicc már tényleg nem kellett volna, és még egy bokorrímet már nem bírok ki.
– De ugyanilyen megosztóak tudtak lenni az alternatív zenekarok is. Igaz, inkább a kilencvenes években, kétezresek elején, az Elefánt pedig talán már nem is találkozott hasonló ellenérzésekkel. Tíz éve jött a Punnany-féle hipszter-hiphop, most meg épp a Krúbi-féle szókimondó szobarap a menő.
– Amit mi csinálunk, az kicsit kortalan, kicsit divatjamúlt is. Azért nagyon bízom benne, hogy csak azért alternatív rockzene az Elefánté, mert más kategóriába nem lehet beilleszteni. Konkrét beszólogatós punkzenétől az elektronikus veretésig elég sok minden jellemző ránk. Az alternatív rockzene elég átfogó besorolás. Az a része persze jó, hogy nem kell magyarázkodnunk. Nem fogják azt gondolni, hogy azért csináljuk, mert ez a népszerű most. Mi csak zenészek vagyunk, aztán annyi.
– A 2011-es megalakulás óta sikerült elérni azt, amit az Elefánttal akartatok? Vagy van még hova nőni?
– Hát hogyne volna. Mostanra azért rászoktunk arra, hogy önmagunkhoz mérjük magunk. És ha azt mondom, hogy az utolsó lemezt már vállalhatónak érzem, akkor nyilván a korábbiak irányvonalán túlléptem közben. Még ha azok is mi voltunk. De az ember személyisége változik, és zenészként is fejlődünk. Másként gondolkodunk már a zenéről, más a munkafolyamat. Az szerencse és szerencsétlenség is, hogy viszonylag hamar ismertek lettünk. A zenénk viszont mostanra forrott ki igazán.
– Hogyan gondolkodtok másként a zenélésről?
– Teljesen mások az elvárásaink. Más az, amit jó zenének gondolunk, mint akkor. Ami ott felkerült a lemezre, lehet, most ötletnek sem lenne elég. És nem feltétlenül a bonyolultságra gondolok itt, de mondjuk a hangszerelésen nagyon sok múlik.
– És verset írni mennyire más, mint dalszöveget?
– Az mindenképp más, ha zenére születik a szöveg. Olyankor eléggé adják magukat a mondatok. Emiatt is nekem sokkal nehezebb verset írni, mint dalszöveget. Viszont utóbbi minden esetben kötött formájú valami, míg a versek mentesek tudnak lenni ettől. Ebből a szempontból már a versírás könnyebb, főleg mert dalszövegnél nagyon oda kell figyelni rá, hogyan fog megszólalni. Nem is mindenki csinálja jól, nem gondolják végig elég tudatosan a dolgot.
– Felbukkan itt is az a vita, hogy valami mikor költészet, mikor még nem az. Bob Dylan irodalmi Nobel-díja kapcsán például sokan felhördültek.
– Nem lehet fekete-fehéren nézni ezt sem. Nem jelenthetjük ki egyértelműen, mi számíthat versnek, és mi semmiképpen. Egyébként meg kéne egy dalszövegírói Nobel-díj is, aztán máris nincs ilyen probléma. Inkább az volt a gond, hogy mennyi klasszikus értelemben vett költő van, akik megkaphatták volna a díjat.
– A versekkel szemben dalszövegeknél inkább felmerül a kérdés, milyen nyelven dolgozik az ember. Írnál angolul is?
– Nem vagyok az angol nyelvű szövegírás ellen, más kérdés, hogy magam nem tenném, mert nem vagyok ilyen szinten birtokában a nyelvnek. Ezt sajnálom is, hiszen könnyebb jól hangzó sorokat összerakni. És az angol nyelvű szövegek könnyebben énekelhetőek. Ez valószínűleg a ragozás miatt van, mert ott a szavak végződése általában jóval lágyabb, mint a magyar nyelvben. Magyarul máshol kell nyújtani a szavakat. Másfajta babérokra lehetne törni, ha az ember angol nyelven ír, bár nagyon tehetséges, angol nyelven író magyar zenészek sem feltétlenül jutnak a-ból b-be. Jó lenne pedig úgy csinálni, hogy magyar nyelven is lehessen világsikert elérni. Akadnak rá példák, mikor produkciók úgy járnak be országon és kontinensen átívelő karriert, hogy az emberek 80 százaléka nem érti, amiről szó van. Nem biztos, hogy mi leszünk azok, sőt, de ha már dönteni kell, akkor maradunk a magyar nyelvnél.
– A zenei mecenatúrát hogyan látod, mennyire működőképes?
– A helyzet nem annyira súlyos, mi például az elejétől fogva kaptunk valamennyit. Az más kérdés, hogy lehet-e ezzel szintet lépni. De voltunk már úgy turnézni Erdélyben, hogy azt az NKA finanszírozta.
– A sajtóban időnként ki is emelnek egy-egy nevet. Például Szandi kap egymillió forintos támogatást az új lemezére, és akkor többen felvetik, valóban szüksége lenne-e rá, vagy valóban jó helyre megy-e a közpénz. De ez sokszor ízlés kérdése is: akinek a zenéjét kevésbé jónak találják, azt emelik ki.
– A demokráciának van egy ilyen oldala, igen. Az alapján, hogy ki kivel szimpatizál, nem lehet különbséget tenni. Nem lenne igazságos az sem, hogy ha Szandi csak azért nem kapna, mert valaki szerint nem csinál olyan színvonalas dolgot. Az viszont biztos, hogy lehetne súlyozni másképp. És nincs olyan közmédium sem, ami most esélyt adna bármilyen projektnek arra, hogy eljusson az emberekhez. Nincs olyan közeg, aki kiemelné és támogatná azokat a projekteket, amiknek a Petőfi rádióban kellene szólniuk. Hamarabb lesz valaki bármilyen egyéb okból influenszer, és ettől ismert, majd zenész, mint fordítva. Persze, ott van Krúbi, aki f.sza zenét tol, de vannak olyanok, akik egyáltalán nem azok, mégis elég hamar ismertté tudnak válni.
– Nem is játszanak már Elefántot a Petőfi rádión?
– Nagyon régen nem néztem már utána, de szinte biztosra veszem, hogy nem. Vagy ha mégis, akkor hajnali három és fél négy között. Régen valahogy a zenekarok álma volt, hogy ott játsszák őket. Ma már ez rég nincs így. Az a közeg már nem is nagyon hallgat Petőfit, amelyik korábban tette.
– Régebben azt mondtad, hogy az egódat a másoktól kapott kritikákkal igyekszel csökkenteni. Rosszul viseled őket?
– Kaptam már jót, rosszat is életemben. Nem viselem őket rosszul. Illetve, van ennek egy olyan pszichológiája, hogy ami tényleg rosszul esik, az az, amivel egyetértek. Ahogy másban is az zavar, ami bennem is megvan. Amióta ezt felismertem, megpróbálok rajta változtatni. Régen például kifejezetten hamisan énekeltem, most már annyira nem. Volt egy pont, amikor arra jutottam, hogy nem elég énekelgetni, kezdjünk el tanulni.
– Hamisan énekelted az Ave Mariát, mikor még egyházi zenével foglalkoztál fiatalabb korodban?
– Nem, szopránként szerintem nagyon tiszta voltam. Mutáláskor, illetve a rengeteg elfogyasztott ez meg az után kevésbé.
– Az egyházzene a vallásos családi közeg miatt jött?
– Abszolút, a templom tövében nőttem fel. Édesanyám iskolaigazgató volt, és önkormányzati lakásban nőttem fel. Ami egyben volt annyira az iskolaépülettel, hogy a nappaliból át lehetett menni a tanári szobába. Minden vasárnap csapattam a jó öreg jáki kórusban.
– A hitet sikerült őrizni felnőttkorra is?
– A hitet igen, a vallást kevésbé. Sokat gondolok Istenre, vagy valami hasonlóra.
– Az Elefánt név is vallásos gondolatból jött? Van egy hindu mese arról, hogy az elefántot a vak emberek körülállják, és mindenki számára olyan lesz az állat, amit épp kitapint. Valakinek egy dárda, másnak egy mozgó hegy.
– Egy kicsit a vallásokkal is ez a helyzet. Mindenki annak látja a világot, aminek akarja. De a legtöbb ember csak tudatlanul használja ezt az egészet, miután elé rakják, és nem gondolja át, mi benne a jó vagy rossz. Örül, hogy nem kell gondolkodnia rajta, és megnyugszik, hogy van valami a halál után. Nem kell így félnie az ismeretlentől, ami az emberben egyébként dolgozna.
– Miért vetkőzted le a vallásosságot?
– Pont ezért, mert vakbuzgó embereket nevel, a kritikai készséget tompítja el. De ha vallást kellene mondani, ami működik, az a buddhizmus lenne számomra. Pont azért, mert az istenek nem istenek, hanem emberek, akik eljutottak egy olyan szintre, ami még a földi élet során elérhető. Hogy az egészből mi következik, van-e túlvilág, reinkarnáció, ilyesmi, abban nem kell állást foglalnom, senki sem tudhatja. Sokan azt hozzák példának, hogy vannak, akik visszajöttek a halálból, és beszámoltak tapasztalataikról. De hát az csak klinikai halál, nem valódi, így bizonyítékot nem jelenthet. A déjà vu-élménnyel magyaráznak mások, esetleg a megérzéseikkel. De a pszichológia vagy neurobiológia is választ adhat ezekre. Inkább meggyőződés kérdése, ki miben hisz. Most pont ott vagyok, hogy nem tudom, elhiszem-e, hogy van túlvilág.
– Schopenhauer írta, hogy az ember úgy tesz, mintha örökké élne, saját halála bizonyosságába bele sem gondol. A félelem nem engedi, hogy ezt tegye.
– Így van, én is félek tőle. De azt mondják, nem konkrétan a haláltól rettegünk, hanem ez egy hármas félelem összegződése: az ismeretlentől, a magánytól és a fájdalomtól valónak az együttese. Az ismeretlentől való nyilván elég erőteljes valami. Történik valami, amiről senki sem tudja, mi az, mégis mindenki odatart elkerülhetetlenül. Hát mit tudunk kezdeni ezzel? Sokan inkább nem is gondolnak rá. A legokosabb tudósok azért általában arra gondolnak, hogy nincs semmi utána. Bizonyíték nincs, és amíg az ellenkezője ki nem derül, erre van a legnagyobb esély, és minden más csak feltételezés.
– Akkor az Elefánt név nem ebből a meséből jött?
– Nem, amikor megszületett a név, ebben a világon semmiféle tudatosság nem volt. Azóta persze körbe tudjuk írni, hogy Ganésa meg az akadályok leküzdésének védőszentje. Örülök, hogy ezt a nevet választottuk, de amikor kitaláltuk, nem volt sok tudatosság benne.
– Szombathelyen nőttél fel. Az a közeg milyen volt? Zeneileg ott inkább a hardcore szcéna erős.
– Érdekes, hogy nem nagyon találkoztam ezzel fiatalkoromban. Inkább rapzenét hallgattam. Igaz, punkot is, de inkább olyanokat, mint a Nofx, az Offspring vagy a Cypress Hill. A Savaria Hardcore-ból kimaradtam. De nyilván ott vannak még az Anima Sound System vagy a 30Y, amik így-úgy oda kötődnek. Nagyon furcsa, csendes város, kicsit David Lynch-i hely. Van benne egyfajta életteli pusztulatjelleg. De mindig nagyon várom, ha megyek haza, aztán pedig alig tudok visszajönni.
Lepkék gombostűre szúrva
„Mind láttunk már – azaz ki ne látott volna – aranyhalat úszkálni egy gömbakváriumban megállíthatatlanul föl-alá. Ismerjük ezt a jellegzetes, alig hasonlítható érzést, amikor eldönthetetlen, a látvány komikuma vagy vigasztalhatatlan szomorúsága erősebb-e. Minél többször olvasom Szendrői Csaba verseit, annál határozottabban alakul a fejemben róluk egy ilyesfajta kép. Mert ezekben a szövegekben a szomorúság is könnyű egy kicsit, és a vicc mindig nehéz. Éjszakák, beszélgetések, lepkék gombostűre szúrva” – olvashattuk Simon Márton ajánlását Szendrői Csaba idén megjelent, Mintha muszáj lenne című verseskötetéről. Az Elefánt frontembere a Scolarnál hozta ki könyvét, és június elején tartott zenés könyvbemutatót a Margó Irodalmi Fesztiválon. A szerzővel itt Babiczky Tibor beszélgetett.
