
Szombat este elkdezdődött a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál - 11 városban láthatunk jobbnál-jobb alkotásokat.
Szombat este a Zenica felett az ég elnevezésű nyitófilmmel rajtolt el a 11. Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, vagy ahogy a többség a rövidített angol nevéről ismeri, a BIDF. A magyar társadalom sok ezer forrásból származó adományának köszönhetően megszervezett eseménysorozat Budapesten kívül tizenegy városban zajlik (a részletes programot itt találja), így nyugodtan mndható, hogy ez az ország legnépszerűbb nemzetközi filmfesztiválja. Országszerte hatvan dokumentumfilmet mutatnak be, melyek közül a harminc fős nemzetközi zsűri (köztük többek között Borbély Alexandra, Koncz Zsuzsa, Parti Nagy Lajos, Sebő Ferenc, Szimler Bálint) összesen hat szekcióban hoz döntést, de emellett a nyigdíjas és a diák zsűri, valamint a közönség maga is díjazhat filmeket. A vetítések utáni közönségtalálkozók mellett idén összesen hat tematikus beszélgetésre is várják a budapesti érdeklődőket.
Mi most egy filmet emelnénk ki a gazdag kínálatból, Vanessa Hope 85 perces alkotását, A láthatatlan nemzetet, amely Tajvan nemzetközi és belső harcáról szól annak érdekében, hogy az országot elismerje a nagyvilág.
E sorok írója tavaly háromszor is ellátogathatott a szigetre, és az utolsó, november végi látogatása alkalmával személyesen is találkozhatott a film egyik központi figurájával, Caj Jing-ven elnökaszonnyal, aki – első női politikusként a szigetország történelmében – nyolc éven át irányította a 23 milliós országot. Mivel az ottani alkotmány csak két elnöki ciklust engedélyez az ország élén, a januári választáson – Kína hathatós ellenkampánya ellenére – addigi alelnöke, Laj Csing-te váltotta. Caj Jing-ven népszerűsége azóta is töretlen, a tajvani fiatalok hősként és egyfajta szupersztárként tekintenek rá, aki elnöksége nyolc éve alatt megváltoztatta a szigetet. A Nemzeti Csengcsi Egyetem kutatócsoportja 1994 óta minden évben ugyanazzal a módszerrel, nagy mintán kérdezi meg a szigetlakókat arról, hogy ők minek vallják magukat. A mérések elején az emberek 45 százaléka kettős (kínai és tajvani) identitásúnak vallotta magát, míg további 25 százalék mondta magát kínainak. Ez a trend mostanra teljesen megfordult: 2024-ben csak a lakosság 2 százaléka gondolta úgy, hogy kínai, 30 százaléknak kettős az identitása, ám kilőtt a magukat tajvaniaknak nevezők aránya, ez jelenleg 64 százalék. A szárazföld iránti szimpátiának nem tett jót Hongkong esete sem, az emberek immár világosan látják, hogy Peking nem tartja be a nemzetközi szerződéseket, és ha egyesülnének a szárazfölddel, befellegezne a szabadságuknak és a demokráciának.
Egyébként jelenleg Tajvan a legszabadabb abban a régióban, de Kína nem akarja, hogy a világ megismerje a történetüket – sőt, Peking intenzíven dolgozik azon, hogy lehetőleg egyetlen ország se ismerje el őket, és a hatalmas szomszéd vezetője azt is nyíltan kimondta, hogy előbb vagy utóbb el fogják foglalni, magukhoz fogják csatolni a szigetet. Annak ellenére, hogy a terület soha, egyetlen másodpercig sem állt a Kínai Népköztársaság ellenőrzése alatt: volt spanyol holland, majd japán gyarmat is, és csak 1945 és 1949 között fordult elő (tehát mindössze 4 évig), hogy a szigetet és a szárazföldi Kínát ugyanaz a kormány irányította – ez a kormány menekült aztán a szigetre a kommunisták pekingi győzelme után.
Az elgondolkodtató film sok megszólalón keresztül mutatja be a 23 millió tajvani harcát az önazonossághoz, de a nemzetközi erőfeszítéseiket is azért, hogy megvédjék a nehezen kivívott demokráciájukat és szabadságukat. Tele van megrázó pillanatokkal, például amikor egy olimpiai bajnok nem örömében sír a dobogón, hanem azért, mert országának himnuszát nem énekelheti…
A filmet január 30.-án és 31.-én este játsszák Budapesten a Mammut II. moziban.