Akár magyarellenességgel vádaskodni, akár fenyegetőzni veszélyes játék, rendkívül felelőtlen és színvonaltalan – erről is beszélt a Magyar Hangnak adott interjújában Ascher Tamás. A Katona József Színház főrendezőjével, tanárral a színművészeti drámai helyzetéről, a propaganda uszításáról, értelmetlen ellenségképzésről beszélgettünk, még Hoffmann Rózsa és Gyurcsány Ferenc neve is előkerült.
Az interjú eredetileg a Magyar Hang hetilapban jelent meg 2020. augusztus 7-én.
– Úgy tűnik, morális kényszerhelyzetbe jutott a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanári kara. Ha nem hagyják ott az egyetemet, elhangozhat a vád, hogy asszisztálnak egy számukra elfogadhatatlan átalakításhoz, ha pedig felállnak, akkor cserben hagyják növendékeiket. Hogyan lehet ezt feloldani?
– Egyenesen szólva: kevés mozgásterünk maradt, mindenképpen erős opció elhúzni gyorsan. Ám úgy ítéltük meg, szemben Zsámbéki Gábor és Gáspár Máté döntésével, hogy a szenátus által megfogalmazott új működési rend és egyéb szabályzatok annyiban esélyesek, hogy pillanatnyilag a kuratórium még képtelen átlátni a helyzetet; noha mindenre hatalma van, de talán még bele kell tanulnia, hogy éljen is vele. A szenátus, amíg a felhatalmazása él, megpróbálhat tárgyalni, és körömszakadtáig védeni az autonómiát. Nincs illúziónk a végkimenetelt illetően, de esetleg nyerhetünk időt.
Kétségkívül erős hatású lett volna egyszerre felállni, de a tanári karban egyelőre az utolsó töltényig való harc hívei maradtak többségben. Kis időnk van még, és talán e pillanatban nem feladatunk kiteríteni a kártyáinkat. Amennyire tudom, a diákok sem mind a helyben maradás pártján állnak, vannak osztályok, amelyek esetleg megszüntetnék tanulmányaikat, ha tanáraik menni kényszerülnek. Az alapvető dilemma éppen itt feszül: ha egy tanár számára egyedül elfogadható lépés szerződést bontani, milyen érvekkel magyarázza diákjainak, hogy pályájukat, egzisztenciájukat súlyosan veszélyeztető útra lépnek, ha ugyanúgy cselekednek ők maguk is? Egyfelől óvnánk őket, másfelől büszkék is vagyunk rájuk – és mindenképp rájuk kell bíznunk a döntést. Ma még nem látom a megoldást, a tanári kar megállás nélkül konzultál, felméri a lehetőségeket.
– Közben elvileg elvárás az egyetem megújulása is.
– A probléma alapvetően szakmai is: miközben őrzi legfontosabb hagyományait, az egyetem 10–15 évenként meg kell újítsa önmagát. Nagyon sok lépést tettünk, erről szép és részletes anyagot készítettek Novák Eszterék, Szakmai hitvallás a címe, eljuttattuk az összes parlamenti képviselőnek. Ebből kiviláglik, hány újítást és reformot, mennyi szemléleti újdonságot tartalmaz az utóbbi két évtized. Mégis, ha ekkora változást szorgalmaz a fenntartó, nagyszerű, termékeny vitákra nyílt volna lehetőség. Megfogalmazódhatott volna egy rendszerszerű, minden követelményt újragondoló tervezet: ám ez egy–másfél éves folyamat kellett volna legyen, ahogy a német színházaknál. Másfél–két évvel korábban nevezik ki az új vezetőt, legyen idő megfogalmazni, megszervezni, partnereket találni egy új életszakaszhoz. Nem csak a két hónap alatt sebesen végrehajtandó modellváltási feladattenger nem teszi lehetővé a normális vitát: az is, hogy az utolsó években mindig az aznapot kellett túlélni, megoldani, ez lekötötte a szellemi kapacitások egy részét.
És hát világos, a sietségnek nincs átlátható oka, legkevésbé az oktatás fejlesztése; nem, ez csak a szokásos kitolás. Az év elejétől kezdve világos, hogy az SZFE-t eddigi formájában pusztulásra ítélték. Szeptembertől majd hivatalba lép a Vidnyánszky Attila vezette kuratórium, ám nincs információnk, milyen tervekkel érkeznek hozzánk, mit akarnak. Amit Csáki Judit mond, hogy Vidnyánszky Attila Kaposváron előbb rendkívül kedves, sokat ígérő vezetőnek mutatkozott, és jóval később kezdte kirúgni a tanárokat és drasztikusan átformálni az ottani egyetemet, az nálunk már nem lehetséges taktika.
– Miért nem?
– Először is, mert előző egyetemi tevékenységének tanulságai közismertek, másrészt mert nem lesz ideje a kedveskedésre, a kuratórium élén állva abban a pillanatban döntéseket kell hoznia, hogy hivatalba lép. A tanári kar és feltehetően a diákság is ennek ismeretében formál majd véleményt, és tesz lépéseket. A testület összetétele riasztó, szakmaiatlan, ezt sokan elmondták már, és itt van még a ránk uszuló sajtó, a tájékozatlan, de mindentudó kommentelők gyalázkodásai: tényleg nincsenek illúzióink. Az egyre reménytelenebb viszonyok között az osztályfőnökök többsége legalább a működő osztályait szeretné végigvinni. Próbálni védelmezni mindazt, ami az egyetemből maradni képes és tiltakozni.
– Hogyan?
– A hogyanról a szenátus dönt, amikor a kuratórium hivatalba lép. Ami ezután történik, abban én már nem szeretnék részt venni.
– Lehetetlenség az együttműködés?
– Nem rajtunk múlt és múlik. Az első pillanattól kezdve látszott, hogy ellenségnek tekintenek minket, a cél pedig a leszámolás. Ráadásul tájékozatlanok, fogalmuk sincs, hogy mit és hogyan tanítunk. Nem mindig volt így, a sokat bírált Hoffmann Rózsa annak idején megkérdezte minden rektor véleményét a művészeti egyetemek összevonásáról. Mindenkivel tárgyalt, majd született egy értelmes döntés, nem hozták létre a közös egyetemet. Hoffmann Rózsa demokratának tűnt ehhez a garnitúrához képest.
– Miért tekintik ellenségnek a Színműt?
– Ma már bőven elég ehhez egyetlen illojális nyilatkozat. Vagy ha valamelyikünk a Katona József Színházban dolgozik. Hiszen ott rendezte meg évekkel ezelőtt Pintér Béla a máig megbocsáthatatlan A bajnok című politikailag kényes előadást. És ki tudja, miféle személyes sérelmek nyernek végleges formát a központilag engedélyezett bántások körülményei közt. Megkezdődött az abszurd, koncepciós vádak gyártása, például arról, hogy a Gothár–Máté–Ascher trió saját uralma alá vonta az egyetemet. Az az érdekes, hogy mennyire ragaszkodnak ehhez a narratívához, milyen szorgosan, láthatólag parancsszóra ismételgetik vádjaikat, amelyekben ugyan csepp igazság sincs, de fölösleges volna sorolni az ellenérveket, hisz amúgy sem tények alapján születnek az állítások. Kertész Imre mondja valahol, hogy a Kádár-rendszer csak pangott szellemtelenül, ezzel szemben a Rákosi-rendszernek volt dinamikája! Ezt a hiperaktív ötletelést, buzgólkodást érzem a mostani években, és az egyetem ellen – mellesleg ellenem is – kieszelt szidalmak lankadatlanságában.
– Milyen hatalma van Ascher Tamásnak?
– Igen csekélyke. Osztályfőnökként dolgozom, zenés rendezőket tanítok, velem egyenrangúan fontos társakkal, mint Selmeczi György zeneszerző, Székely Gábor és Forgács Péter rendező kollégák. Nyugdíjasként nem vagyok már tagja a szenátusnak sem, amely a tényleges felelőse az egyetemi döntéseknek. A valóság ebben az esetben sem számít. A különböző vádak lassan tízévesek, akkor lettem „főellenség”.
– Miért éppen Ascher Tamásból lett a „főellenség”?
– Az Ascher Café miatt. Ez volt a címe Csurka István írásának, amely azért született, mert a szakmai bizottság többi tagjával együtt én sem szavaztam meg, hogy rendkívül hányaveti, 17 oldalas pályázata alapján Dörner György megkapja az Új Színházat, hanem az alapos tanulmányt benyújtó korábbi igazgatót, Márta Istvánt támogattam. Nincs miért meglepődni azon, hogy Csurka István a négy szakmai résztvevőből azt pécézte ki, akinek sch szerepel a nevében. „Bérczes Café”, „Kováts Café”. Semmit sem jelentett volna. Bezzeg így mennyi mindent!
Az a szituáció a maihoz hasonló, hiszen akkor sem a körül forgott a sajtónyilvánosság, hogy melyik a jobb pályázat. Helyette azt a narratívát sulykolták, hogy a kurátorok magyarellenesek, nem akarnak igazi magyar darabokat. Pozsgai Zsolt végigturnézta a sajtót, a köztelevízió műsorait, védve velünk szemben a magyar igazságot, minket senki nem kérdezett meg, lehet-e, hogy más volt a probléma. Mint ahogy ma sem. És ugyanezt a száz éve jól bevált narratívát vetik be az egyetemmel szemben is: a kulcsszavakat már rég nem kell kimondani, majd a Mandiner kommentelői. Veszélyes játék, rendkívül felelőtlen és színvonaltalan. Ha a másik oldalt nézzük, akkor Gyurcsány Ferenc legutóbbi, Vidnyánszky Attila tönkretételéről szóló fenyegetőzése hasonló módon kínos és káros, többek között azért, mert egyetlen hatása, hogy legitimálja az ellenoldali gyalázkodást.
– A kormánysajtó rendre ismétli a vádjait önök ellen: belterjesség, zaklatás, a növendékek egyéniségének széttaposása.
– A belterjesség alatt sokan azt értik: libsi társaság, nem engednek be maguk közé senkit. Unalmas az állításból áradó paranoia. A Színmű abban az értelemben tekinthető belterjesnek, mint a többi egyetem: egy itt végzett diákból könnyebben lesz nálunk tanársegéd, mint akit korábbról nem ismerünk. Csakhogy nem mindenki válik be közülük, s az nem is marad az egyetemen. Sok neves színészt, rendezőt sorolhatnék, akiknek nem színházi munkájuk, hanem az egyetemi odaadásuk bizonyult kevésnek: rengeteg más feladat vonzotta őket, vette el idejüket. Kállai vagy Kern András, de sok mást is említhetnék az elmúlt harminc évből.
A zaklatási ügyben a Katona József Színház kommunikációja esetlen volt, és rossz. Elsősorban az áldozat anonimitását védtük, ezzel magunkra húztunk olyan vádakat, mint az „eltussolás”. A következmény pedig, hogy a kéjleső közvélemény szívesen képzel el sokkal durvábbat, mint ami valójában történt – természetesen minden határátlépés megengedhetetlen. De csak az áldozat szólalhatna meg, mondhatná el, hogy mit történt, de ő érthető módon hallgat – aki nem hallgatott, áldozatként is keserves dolgokat kellett megéljen. A Színművészeti Egyetemen szexuális zaklatásról, amióta itt dolgozom, nem tudok. Hogy az elmúlt ötven évben előfordult-e ilyesmi? Azt sem tudom. Nem járok bulikra, nem iszom, kimaradok az anekdotákból.
Ascher Tamás (Fotó: Magyar Hang/Végh László)
Ami a színészképzést illeti: a hatalmi pozícióból való kemény hang előfordult, erről tudok. Színésszé válni kemény procedúra, ahogy az ember sok bizonytalan és reményteli pillanaton átjutva kell hogy megvívjon a saját tehetségéért. Ezt nem lehet megspórolni akkor sem, ha az idők változnak, de ma már nem lehet olyan epésen, gúnnyal szólni egy növendéknek azért, ha valami rossz. Ez rendjén is van, hiszen a megalázás elfogadhatatlan. Legfeljebb a teljesítményt kritizálhatjuk. Az egyéniségét pedig – a buta mendemondákkal szemben – senkinek nem tapossuk szét, sőt éppen a személyiség feltárása a lényege a színészképzésnek, hiszen anélkül senki nem boldogulhatna a pályán. Amikor egy szeánszon Kerényi Imre azt találta mondani, hogy nálunk kis rabszolgákat nevelnek, akkor ott bólogatott mellette Vidnyánszky Attila. Eközben az egyetem hallgatójaként az ő fia, ifjabb Vidnyánszky Attila sem „kis rabszolga”, hanem rendkívül kreatív növendék volt társaival együtt.
– Miért bírálja akkor Vidnyánszky Attila az egyetemet?
– Ha Vidnyánszkynak más a véleménye arról, hogyan kell oktatni, azzal nincs semmi baj. Kaposváron lehetőséget kapott arra, hogy a saját elképzeléseit megvalósítsa. Sajnos nem derült ki, milyen is az a koncepció, amelyet ő jónak tart, mert nem szánt rá elég időt és energiát. Az elképzelései nem világosak, a Színműt nem ismeri, fogalma sincs, milyen képzések vannak a színházi szakon. Ehhez képest több valótlanságot is állított.
– Például mit?
– A tévében azt nyilatkozta, hogy maguk a diákok ismerték be Vidnyánszky kérdésére: fogalmuk sincs miért is vádolják őt hazugsággal. A találkozón legalább hetvenen jelen voltak, több növendéknél érdeklődtem, de egyikük sem emlékezett, hogy Vidnyánszky Attila feltette volna a kérdést. Tehát nem is válaszolhattak rá. Gyakran hangzik el vádként, hogy nem fogadta be őt a Színmű. Rektorságom idején három kurzust tartott. Személyesen hívtam együtt dolgozni, idő hiányában nem vállalta.
Mondják, hogy haragszik a szakmára, csak azt lenne jó tudni, hogy miért. Hogy negligálták volna, hogy nem tartották fontos rendezőnek, az nem igaz. Amikor még szegényen Kárpátaljáról érkeztek a zsámbéki bázisra nyári előadásokat tartani, Schilling Árpádék közösségi gyűjtést rendeztek nekik. Hogy miért érezte ezt kevésnek, s miért tartotta ennyire fontosnak befolyása kiterjesztését, azt ő tudná megmondani. Ez az út rossz felé, a biztos bukás irányába vezet. De Major Tamás, a hasonló nagy hatalmú színházi figura végül, öregen elvesztette hatalmát, és ekkor váratlanul igen jó rendező lett. Csak azt kívánhatom Vidnyánszkynak, régi teljesítménye iránti tisztelettel, hogy kopjon ki a hatalomból, vesszen össze azokkal, akik ma az ország élén állnak, és legyen újra csupán jó rendező.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/32. számában jelent meg augusztus 7-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/32. számban? Itt megnézheti!
