Az idei Oscar-díjkiosztó legnagyobb vesztese számomra nem a pofozkodó Will Smith, de nem is a legjobb film díja kapcsán emlegetett A kutya karmai közt volt. Utóbbit még erősen túlhájpoltnak is éreztem, a ráaggatott ideológiai sallangokat pedig bosszantónak. Zavart az is, az elmúlt év mennyi nagyszerű munkáját még csak jelölésre sem méltatták. (A Titánnak és a Last Night in Soho-nak különösen kijárt volna.) A versenyben lévők közül viszont leginkább Paul Thomas Anderson új filmjének, a Licorice Pizzának szurkoltam. Annál csalódottabb voltam, hogy a három nominációból végül egyet sem tudott díjra váltani.
A rendező komoly munkásságot tudhat maga mögött, gyakorlatilag csinálhat bármit, az eseményszámba fog menni. A Boogie Nights és a Magnolia sikere után ez nem is igazán meglepő. Anderson pedig rendre kitesz magáért, így az elmúlt tíz-tizenöt évben sem adott igazán okot a csalódásra. Amekkora várakozás előzte meg a Vérző olajat (There Will Be Blood) és a Fantomszálat (Phantom Thread), annyira elégedett is lehetett ezekkel a nagyközönség. Rendezőnk volt továbbá az, aki talán elsőként bizonyította, hogy Adam Sandler jóval több tud lenni Rob Schneider állandósuló partnerénél, ha akar. Igaz, a Kótyagos szerelem (Punch-Drunk Love) egyike talán P. T. A. leginkább alulértékelt, kevéssé ismert filmjeinek. Pedig azóta sem sokaknak jött össze az említett bravúr. (Benny és Josh Safdie-nak azért igen, a Csiszolatlan gyémántban Sandler élete alakítását nyújtotta.)
Anderson egyébként a legnagyobbakhoz szokott, a világsztárok mind biztosra mennek a filmjeivel. Emiatt is lett aztán külön izgalmas, hogy a Licorice Pizza két kezdő színésznek adott lehetőséget a bemutatkozásra, és mindketten fantasztikusan tudtak élni vele. A filmet gyakorlatilag a fiatal páros, Alana (Alana Haim) és Gary (Cooper Hoffman) szurkálódásai-évődései, a kamaszkori szerelem szívderítő pillanatai teszik olyan csodálatossá. A Licorice Pizza emellett igazi nosztalgiabombát is jelent. Imét visszarepülhetünk az időben, elveszve a hetvenes évek Amerikájában, amikor még tényleg hihetőnek és kecsegtetőnek, nagyon is lelkesítőnek tűnt, hogy aki eléggé akarja, az megcsinálhatja magát. Ki is tesz magáért Gary, aki hol a vízágybizniszben rugaszkodna el, máskor egyéb őrült ötleteket dédelget, miközben Alana besokall és inkább a politika világával vigasztalódik. Hogy aztán rájöjjön persze: amilyen komolynak és felnőttesnek tűnik az egész, a színfalak mögött épp annyira szánalomra méltó, gyerekes tud lenni.
Gyerekesek sokszor persze ők maguk is, de hát számukra mentség a koruk, ahogy az is, hogy valami imádnivalóan hitelesek, teljesen önmagukat adják. Van a Licorice Pizzában valami nehezen szavakba önthető báj, aminek elérésére a legtöbb kamaszsztori és feelgood movie csupán vágyakozik, Paul Thomas Andersonnal viszont megvan játszi könnyedséggel.
Főszereplőnőnk egyébként énekel is, a rendező számos klipet készített már a Haim nevű csapatnak. Adódott hát, hogy Alana lánytestvérei beugorjanak a filmbe, családi jeleneteik (különösen az Alana udvarlójával közös vacsora!) ott vannak a Licorice Pizza legszórakoztatóbb pillanatai között. Egyébként is érdemes belehallgatni Haim fülbemászó, nagyon is mai, ötletekben bővelkedő popzenéjébe, mondjuk a Women In Music Pt. III-ba. Alana Haim a hátán elviszi a filmet, még olyankor is képes a nézőt levenni a lábáról, amikor épp dühösködve az ágyra veti magát és csapkodja maga mögött az ajtót. Társa, Cooper Hoffman alakítása legalább ennyire magával ragadó. Ha pedig még azt is tudjuk, hogy a fájóan korán elhunyt nagyszerű színész, Philip Seymour Hoffman fia, tényleg le sem tudjuk venni a szemünk róla. Már csak azért sem, mert egy az egyben olyan, mint az édesapja, külsőleg és karakterét illetően is. Gyakorlatilag olyan, mintha Paul Thomas Anderson elkészítette volna egy korai filmje fiatalosított, mai feldolgozását. Philip Seymour Hoffman egyébként több filmjében is szerepelt, a Boogie Nights mellett a Punch-Drunk Love-ban is emlékezetesnek bizonyulva. (Pedig ott nem sokat láthattuk, a filmet inkább csak Adam Sandler feszültködte-futkározta végig.)
A világ legrosszabb emberét látva könnyen csalódhattunk, miután szívhez szóló felnőttmese helyett egyenetlen cselekményvezetést, sokszor vontatott jeleneteket kaptunk. Joachim Trier filmjét tényleg Renate Reinsve mosolya adta el, ezt mindenképpen meg kell neki ítélni. A Licorice Pizza körüli felhajtás viszont végre teljesen jogos, ennek a filmnek kijár minden hájp, különösen a két főszereplőnek. És kijárt volna persze az Oscar-díj is, de hát számos elismerést kaptak azért így is, például a legjobb forgatókönyvért járó díjat a BAFTA-n, Alana Haim pedig elnyerte többek közt az atlantai, az austini és a bostoni filmkritikusok elismerését is. Aki az év talán legszívmelengetőbb filmjét szeretné látni, ne hagyja ki a Licorice Pizzát.
