Nem attól féltem, hogy komolytalannak tartják majd, inkább, hogy sokan vígjátékra fognak számítani – mondja interjúnkban a Veszélyes lehet a fagyi rendezője. Szilágyi Fannival beszélgettünk ikerpárokról, Stork Natasa megkettőzéséről és a The HU mongol zenéjéről is.
– Nem tartott attól, hogy a komolytalannak tűnő cím távol tarthatja a moziktól azokat, akiknek igazán tetszene a film?
– Nem is attól féltem elsősorban, hogy majd komolytalannak tartják és emiatt távol maradnak. Inkább attól, hogy lesznek, akik vígjátékra számítanak, és aztán csalódottan távoznak. Ennek ellenére nagyon megszerettem ezt a címet. A fagyi itt arra utal, hogy mellébeszélnek a lányok egy olyan helyzetben, amikor valami mással kellene foglalkozni. A fagylalt általában nem veszélyes. Mégis azzá válik az egyik ikerlány, Éva számára, amikor falásrohama támad az idegösszeomlás szélén.
– Kapcsolódik az önértékelési problémához, illetve bulimiához is, ami megjelent már a Kamaszkor vége című rövidfilmjében is.
– Valóban, az önértékelési problémák fizikai kivetülését láthatjuk benne. Azt, amikor valaki odáig jut, hogy büntetni kezdi magát. Borzasztó bugyrai lehetnek ennek.
– Szokták is így mondani, „bűnözök kicsit”, mikor valaki fagyit eszik, mintha nem engedhetnének meg maguknak semmiféle hasonló élvezetet, valami bűnös dologgal azonosítják.
– Évának voltak ilyen érzései, de a kezdődő bulimiáját nem akartuk túl hangsúlyosan bemutatni. Persze tudatosan igyekeztünk megjeleníteni, hogy büntetésként használja a dolgot. A Kamaszkor vége szereplői sokkal könnyebben beszélnek erről. Az ő testvéri kapcsolatuk még nem bomlott meg annyira, mint Éváé és Adélé, szoros szövetségben vannak, együtt lázadnak a gyökereik ellen.
– Volt rá példa, hogy valaki vígjátékot várt, és meglepte a végeredmény?
– Biztos volt, hozzám nem jutott el. Mindig érdekes, milyen vélemények jutnak vissza hozzád. A bemutató után, azt hiszem, azokból buggyant ki, mit gondolnak, akikre hatott a film. Ők nem azok, akik vígjátékot vártak.
– Miért ez a vonzódás a testvéres történetekhez? Az Orsi és Tenshinhanban is testvérpárt látunk, a Kamaszkor végében ikreket, ha nem is egypetéjűeket.
– Az emberi kapcsolatok közül azok foglalkoztatnak leginkább, amelyek számomra is ismerősek. Van két testvérem, egy húgom és egy öcsém, mindkettejükkel iszonyú szoros a viszonyom. A mi kapcsolatunk már majdnem szimbiózis, ennek minden boldogságával, megtartó erejével és fájdalmával.
– A filmjeiben mégis mindig a távolság jelenik meg a testvérek között.
– Vagy a távolsággal való küzdés. Lányi Zsófi forgatókönyvíróval elsősorban arról akartunk beszélni, amikor ez a kapcsolat elcsúszik valahol. Amikor nem az jellemzi a viszonyt, hogy kicserélik egymást matekórán, és aki jobban megtanulta a leckét, az felel. Óriási tragédia tud lenni, mikor a másik fontos számodra, mégis valamiért eltávolodtok. Ha egy pillanatra is távolabb kerülnek a testvéreim, már azt borzasztóan élem meg. Az ikrek esetében pedig az a varázslatos szuperképességük érdekelt, ami több még egy sima testvéri kapcsolatnál is. Az, hogy megérzik, mi van a másikkal és egy saját, közös nyelven kommunikálnak. Végtelenül varázslatos lehet, ami köztük létrejöhet.
– Valóban szokatlannak, szinte már rendellenesnek tűnik, amikor ikertestvérek nehezen találják a szót egymással – láttam már hasonlót, de nagyon nem ez a jellemző. Sok hasonló történet eljutott önhöz?
– Találkoztunk ilyesmivel, igen. Zsófival mindkettőnket jobban érdekelt ez a lehetetlen, szétszakított állapot. Annak a tragikuma, amikor egy ilyen szintű összenövés a múlté lesz, miközben elszakíthatatlan a kötelék. Ráadásul a környezetük tükrében mindig valakihez képest leszel önmagad, a másikhoz viszonyítva értelmeződsz te is. Ebben szépen meg lehet hasonulni.
– A rövidfilmjeiben is ezt a témát boncolgatta erősen.
– A Kamaszkor vége adaptáció, Mán-Várhegyi Réka novellájából született. Ott az összetartozás volt a lényeg. Még ha szurkálódnak, valamiben nem is értenek egyet, mégis létezik köztük egy őrületes összekapaszkodás a külvilággal szemben. Az Orsi és Tenshinhan története önéletrajzi, közös sztori a testvéremmel, aki a Fagyinak is az operatőre. Sokszor tapasztalni, mikor az egyik testvérből tinédzser lesz, a másik pedig még gyerek, hogy valami hirtelen megszakad. Mi is akkor lettünk igazán jóban, amikor már kezdtünk felnőni. Addig viszont hihetetlen fájdalmas tud lenni, amikor valakinek épp nincs annyira szüksége a másikra, mint neki őrá.
– Milyen ikertestvéres történeteket hallott?
– Nehéz lenne egyet kiemelni. Össze is mosódnak bennem a valós történetek a fikcióval. Meg nem is szeretnék idézni ikrektől, de az biztos, hogy meredek helyzetek sora alakulhat ki egy ilyen szélsőségesen összenőtt, határtalan kapcsolatban.
– Ikres filmek kapcsán mindig vígjátékok jutnak csak eszünkbe. Na meg az ehhez hasonló filmekről, hogy miként játszik el egyetlen színész két különböző szereplőt.
– Egy ponton technikailag kezdtük vizsgálni a helyzetet. Olyan filmeket néztünk és vizsgáltunk, amelyekben, egy színész játszott két különböző karaktert. Amikor Stork Natasa önmagával beszélget a vásznon, olyankor a valóságban Csikász Ágnes dublőrrel beszélget. Ági nem csupán dublőre volt Natasának, ő mind a két ikert megformálta, megszerette. Nélküle nem jöhettek volna létre ezek a jelenetek. Technikailag pedig a képek, amiken mindkét lány szerepel, két képből vannak összerakva.
– A film központi üzenete, hogy mindketten másként tekintenek egymásra, a másikat látják a könnyedebbnek, a sikeresebbnek.
– Ez volt a lényeges számunkra. Mind a ketten a másikat látják önmaguk jobbik verziójának.
– El is hangzott a premier előtti vetítés után, hogy Stork Natasának valójában négy szereplőt kellett eljátszania. Ez nem lesz rögtön egyértelmű, a néző idővel ébred csak rá.
– Tényleg nagyon nehéz dolga volt Natasának. Az egyik szereplő, Adél érzékeny, csendes, zárkózott nő, aki a munkájára igyekszik koncentrálni, az estéket épp csak eltöltve valahogy. Éva viszont azt látja benne, hogy erős nő, akinek karrierje van, teszi a dolgát, szabad ember. Máshogy kellett gondolkozni Éva szemszögéből Adélról, mint a sajátjából. És fordítva ugyanígy. Ez rendkívüli nehezítést jelentett, de kifejezetten jó játék volt, szerettem Natasával erről gondolkodni.
– Mennyire volt nehéz megoldani, hogy Stork Natasa játssza mindkét lányt? Úgy, hogy ráadásul a film jó részében együtt is szerepelnek.
– Nehéz volt, és tartottam is tőle, hogy ez majd csinál valamit az emberek fejében. És azon fognak gondolkodni végig, hogyan is rögzítettük az egyes jeleneteket. Nem akartam, hogy azzal foglalkozzanak, hol is van elvágva a kép. Később derülhet ki, hogy ebben sikerrel jártunk-e.
– Arra gondolt, hogy valódi ikerpárt szerepeltessen?
– Persze, hosszan elhúzódó dilemmát jelentett, hogy a főszereplőket egy vagy két ember játssza. Megnéztünk igazi ikreket, egymásra hasonlító színésznőket is. Egy ponton dönteni kellett, és nagyon örülök, hogy Natasára esett a választás. Látszott persze, hogy ez lesz a nehezebb út. Közben meg nagyon tetszett, amit Natasa nemrég mondott egy beszélgetés során, hogy az ikerséget, mint jelenséget megcsinálja az, hogy magából hívta elő mindkettejüket. Belőle pakoltuk össze ezt a két lányt.
– A film egyik része időnként Stork Natasa előző filmjét, a Felkészülés...-t juttathatja eszünkbe, már ami a karaktertípust illeti. Ami miatt kicsit aggódott is a film készítésekor. A másik szálról viszont egy amerikai film ugrott be, a Nyelés. Felmerült ez utóbbi is?
– A Nyelést nem láttam, de meg fogom nézni. Persze, aggódtam amiatt, hogy Natasa már megint orvos. De megnyugtatott, hogy Horvát Lili rendező is úgy látta, teljesen más történeteket mesélünk el. Nekem nagyon tetszett Lili filmje, imádtam benne Natasát. A főszereplőink szakmáját nézve ég és föld egy agysebész és a radiológus helyzete. A hasonlóságot pedig ki kellett egy ponton zárnom, mert ha elkezdünk így filmeket összehasonlítgatni, abból csak soha véget nem érő, felesleges szorongás lesz. Stork Natasa karakterében valóban van egyfajta elérhetetlenség. Valami hihetetlenül izgalmas titokzatosság. Lehet, hogy ez fogta meg Lilit, ahogy engem is. Az a rejtélyesség, amit végig meg akarsz fejteni, csak fogalmad sincs, sikerülhet-e.
– Éva karaktere viszont, ez a mongol harci zenére önmagát felszabadító testvér, tényleg teljesen más.
– Ő az, aki megmaradhatott naiv gyereknek, miközben elfelejtett segítséget kérni. Benne sokkal ösztönösebb, intenzívebb reakciók mozdulnak meg.
– Érdekesek ezek a választások, mint A csatárnő bal lába életveszélyes című rövidfilmjében volt a foci, most pedig a The HU mongol zenéje. Ezek hogyan jöttek?
– A focira Mán-Várhegyi Réka talált rá, az ő novellájából született ez a rövidfilmem is. Őrületesen érdekesnek találtam a szituációt, hogy nem teszel semmit egy tehetségért, az csak úgy megszületik benned. A Csatárnő-beli karakter egyáltalán nem hozott döntéseket az életében, más döntött mindig helyette. Bizonytalan személy, aki lavírozik, majd hirtelen kap egy olyan tehetséget vagy terhet, ami őrült erővel ruházza fel. És el kell követnie a hibákat, amiket eddig nem mert. Ebben láttam az izgalmat, nem annyira a fociban. Attól kicsit féltem inkább, de tetszett benne, hogy férfienergiát képvisel. Izgalmas, hogy valaki nőként mit kezd ezekkel a férfias energiákkal. A The HU esetében is a férfienergia fogott meg. Verekedés a zenével. Amikor a tehetetlen dühöd pusztításba megy át.
– Inkubátoros projektek rendezőinél amennyire sikeressé, népszerűvé válik az első film, annyira nehéz a folytatás, főleg, ha rendes támogatói keretre pályáznak. Érdemes még egyáltalán ezzel próbálkozni?
– Úgy tűnik, most egy ilyen kort élünk. Az Inkubátor-program valóban keltető, ez csak az indulást jelentené. Elképesztően nehéz ma egyről a kettőre jutni, én nagyon tisztelem azokat, akik a jég hátán is túlélik ezt.
