Az oroszok megint a spájzban vannak

Az új hidegháború legfőbb nyertesei alighanem a hollywoodi forgatókönyvírók. A Szovjetunió széthullásával, ha főellenségre volt szükség, a kreatívoknak kemény munkával kellett megteremteniük a gonoszt, de az fel sem vehette a versenyt az ősi ellenséggel, az oroszokkal. Kevés helyen drukkolhatnak hát annyira Putyin rendszerének, mint az álomgyár irodáiban.

A Trónok harca fináléja és a Csernobil után idén a misztikumot az 1980-as évek retró hangulatával ötvöző Stranger Things (Idegen dolgokként fordítható) harmadik évadára vártak leginkább a sorozatrajongók. A Netflixen látható széria alkotói a több mint egyéves kihagyás után semmit sem bíztak a véletlenre: alaposan rálicitáltak az első két felvonásra. Nem elég, hogy a másik dimenzióból érkező szörnyek minden eddiginél nagyobbak és félelmetesebbek, de még oroszul is anyanyelvi szinten megtanultak.

Nem véletlen a hidegháborús paranoia felelevenítése, hiszen a sorozat legfőbb stiláris jegye a 80-as évek iránti nosztalgia, amely az elmúlt évtizedben megállíthatatlanul szivárgott be a filmekbe. A produkciók a nagy átalakulások előtti unalom biztonságát igyekeznek visszahozni, amikor a világ széthullása elől a szörnyű frizurák, a rémes zenék és a kínosan színpompás ruhák megnyugtató közegébe menekülhetett az ember. A legtöbb próbálkozás mégis csak arra elegendő, hogy bebizonyosodjon, a 3-4 évtizeddel ezelőtti események már másik dimenzió részei, amelyekhez nem nyúlhatunk vissza. Hacsak nem nyitunk kaput az idegen világok között, ahogy azt a Stranger Things teszi.

A történet egy fiktív amerikai kisvárosban, Hawkinsban játszódik, ahol egy közeli titkos laboratóriumban folyó kísérlet révén az élet a feje tetejére áll. Szó szerint, hiszen a mi világunkkal párhuzamosan futó dimenzió – mintha egy társasjátékot fordítottak volna fel –, hirtelen a felszínre kerül, rondábbnál rondább lényeket szabadítva a kisvárosi Amerikára. Szerencsére azonban akadt egy különleges képességekkel bíró kislány, aki sikerrel vette fel a harcot az interdimenzionális szörnyekkel. Az előző két évadban még elegendő volt az ő emberfeletti ereje, de immár több kell: hiszen bár korábban lezárta a dimenziók közötti átjárót, a szovjetek nem voltak restek újranyitni, katasztrófa szélére sodorva az emberiséget. Az akciót ráadásul nem a távolból, hanem Amerikából, épp a hawkinsi bevásárlóközpont alatti titkos bázisról irányítják.

Sem a szörnyek, sem a szovjetek nem számoltak azonban az amerikai tinik kitartásával és elkötelezettségével. A főhősök immár kamasszá értek, és egyre keményebb ellenfelet jelentenek a másik dimenzió vadjai számára. Nem elég viszont a szörnyeket legyőzni, a fiataloknak saját érzéseikkel, és a környezetük földindulásszerű változásaival is meg kell küzdeniük.

A sorozat elsőre egy újabb elcsépelt tudományos-fantasztikumnak is tűnhet, ám a Stranger Things a dimenziók közötti átjárással többszörösen is szimbolikus történetet épít fel. A határhelyzet egyszerre utal az idegen lények elleni harcra, a gyermek- és felnőttkor között megrekedt kamaszok életére, a fogyasztói társadalom drasztikus átalakulására, illetve a korszak politikai konfliktusaira.

Ez utóbbiakban számos párhuzam fedezhető fel napjainkkal, nehéz például nem gondolni az újra felszínre törő feszültségre, a prológust látva: a katonai bunker előtt a fagyos szél a szovjet zászlóba kap. Szerencsére a globális szembenállást jóval komplexebb módon dolgozza fel a széria. A nosztalgiát és a patriotizmust is alaposan kiforgató önirónia, a kamaszos esetlenség, és a misztikum szűrőjén át a nagypolitika már egészen más képet mutat. Hiába debütált az évad július 4-én, az amerikai függetlenség napján, a nagy, hazafi as gesztus éppen önnön jelentőségének lebontásában ölt testet. Pátosz helyett ellenállhatatlanul bájos heroizmust látunk, amely arra sarkallja a nézőt, hogy a nagy elbeszélések, és mindenre kiterjedő világmagyarázatok helyett a kisvárosok botladozó kamaszai ra koncentráljon, akik ugyanúgy megmentik a világot, mint a szuperhősök. Csak ez nem az a világ, amit kizárólag a szuperhősök tehetnek boldogabbá.

Megnyugtató lezárásra persze ne számítsunk. Ha az oroszok betették a lábukat a spájzajtóba, egy darabig nem veszik el onnan – sugallja a sorozat –, a résen pedig kedvükre járhatnak át az újabb démoni lények. De már csak a negyedik évadban.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/28. számában jelent meg, 2019. július 12-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/28. számban? Itt megnézheti!