A szabadsághoz ragaszkodni kell

A szabadsághoz ragaszkodni kell

Jón Kalman Stefánsson (Fotó: Végh László/Magyar Hang)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Ásta című regényével érkezett a Margó Irodalmi Fesztiválra a neves izlandi író, Jón Kalman Stefánsson. A kötet mellett kérdeztük őt a koronavírus-járványról és kedvenc irodalmi hőseiről is.

Két éve interjúztunk, akkor többek között azt mondta, a kerítésépítés sosem lehet a megoldás, és rossz az, ha a menekültek kapcsán errefelé megy a világ. Úgy tűnik, most megkapta mindenki a lezárt határokat. Hirtelen kicsit mindenki megtapasztalhatta, milyen is az izlandi, elzárt lét. Van-e ebből kiút a közeljövőben?
– Különös évek ezek mindannyiunk számára. Szinte senki nem számított ilyesmire. Azt hittük, az orvostudomány olyan magas szinten áll már, hogy ilyesmi gyakorlatilag meg sem történhet. Annál érdekesebb, hogy egy ilyen szituáció hogyan befolyásolt, milyen irányba indított el minket. Remélem, tanít nekünk is valamit. Emlékeztet bennünket, mennyire törékenyek vagyunk. De a járvány arra is figyelmeztet minket, hogy ugyanabban a hajóban evezünk. Valahol szép is ez a felismerés. Ahogy az olyanok is, mint a világszerte az erkélyükre kiálló, ott éneklő emberekről készült videók voltak. Van abban valami különleges, hogy pontosan ugyanabban a helyzetben volt egy angol, egy magyar vagy épp egy ázsiai. Persze, a határokra is másként tekintünk már. Meglehet, hogy kissé naiv elképzelés a részemről, hogy tanít majd nekünk az egész valamit. Szkeptikus is vagyok sokszor. Félek, hogy ugyanúgy megyünk majd tovább. A járvány elején volt is ez a különös érzésem, hogy a jövőből érkezett ez a vírus, hogy próba elé állítson minket. Hogy a jövő embere akarta rábírni eleit, azaz a ma emberét, hogy lassítson, és igyekezzen változtatni az életén. Megkaptuk ezt a lehetőséget, hogy változtathassunk. Megmentve magunkat az olyan veszélyektől, mint amilyen a globális felmelegedés is.

– Legutóbb 2019 novemberében járt itt, majd most 2021 végén. A közben eltelt két év alatt hány másik országban járt?
– Az utolsó ország, ahol a járvány előtt jártam, Németország volt 2019 novemberében, decemberében. Aztán 2020 szeptemberéig nem is voltam sehol. Akkor végre eljutottam Olaszországba, kikapcsolódtam egy kicsit, találkoztam ottani barátokkal. Felvillanyozó élmény volt ennyi idő után már eleve az, hogy külföldön voltam. Ez meg arra ébresztett rá, mennyire fontos utazni, és mennyire becsülni kell, ha megtehetjük. Számomra különösen fontos, hogy találkozhassak így más kultúrákkal.

– Tervezi, hogy ír majd a járványhelyzetről is egy következő regényében?
– Sosem lehet tudni. Egyelőre nincs ilyen a terveim között. Legalábbis a maga konkrétságában. Az biztos, hogy a dolgok, amiket átélsz, hatással vannak rád. Meg is változtatnak valamennyire. Így ha írok majd valamit, akkor ha nem is lesz egy hasonló járványról szó benne, a tapasztalataim benne lehetnek majd. Mindaz, amit az emberekről tanultam, megismertem.

– Igaz, általában inkább visszamenni szeret az időben, az Ástában is az ötvenes-hatvanas évekig. 63-ban született, fiatalsága a hetvenes-nyolcvanas évekhez kötheti. Mi a könnyebb, ha olyan időszakig megy vissza, amiről még nincsenek tapasztalatai, így elengedheti a fantáziáját, vagy ha az ön által is megélt időkről ír?
– Nagyon más a kettő. Tény, hogy ha egy olyan korszakról írok, amit átéltem, előjöhetnek a személyes élményeim, amik meg is zavarhatnak. Amikor az általam is megélt évekről írtam, és a zenéken gondolkoztam, amik népszerűek voltak, az különleges érzéssel töltött el. Felhozott olyan emlékeket, amikre régen nem gondoltam már. De amikor írok, teljesen elmerülök a témámban. Régi újságokat, leveleket olvasok például, igyekszem beleélni magamat ezekbe a régi korokba is.

– Ásta az izlandi irodalom nagy hősnőjéről kapta a nevét. Hisz ön is abban, hogy a névadásnak ereje, jelentése van? Hogy meghatározhatja egy ember életét?
– Sosem gondolok igazán a nevekre úgy, mint amiknek önálló jelentésük van. Sokkal inkább látom az embereket a név mögött. Regényíróként persze van szerepe ennek, tragikus élt adhat a történéseknek. A regényírók pedig nyilván imádják a tragédiákat. Az Ásta név szeretetet jelent, a történet szempontjából pedig fontos lesz, hogy nem képesek szeretetet adni neki. Megkapja a névvel ezt az ajándékot, mégsem tud beteljesülni. Az anyja is mintha úgy lenne vele, hogy a nevével adja neki a szeretetet, és ennyivel meg is elégszik, utána már mossa kezeit. Tragikus, mert az anyja őszintén remélte, hogy boldogságban lesz része, de ezt már mégsem tudták családként megteremteni. Az összes könyvem részben rólam szól. Az én életemről, a családom történetéről. A karakterek egy részében magukra ismerhetnek a családtagjaim. A nagymamám is pontosan azt csinálta például, mint Ásta anyja. Igyekszem felhasználni az életemben tapasztaltakat regényírás során.

– Van egyébként olyan kedvenc irodalmi hőse, akiről el tudja képzelni, hogy a nevét a saját gyerekének adná?
– Nem tudnék most ilyet mondani. Nem is hiszem, hogy elnevezném a gyerekem valamelyik irodalmi hősről. Amikor erre került a sor, olyan nevet igyekeztünk találni, ami gyönyörű, és ami a gyerek sajátja lehet, nem valaki másé. Persze, ettől még van olyan, aki közel áll hozzám. Gyerekkorom óta olvasok és írok, így nyilván sokan megfogtak azóta. Mondjuk a macska a Mester és Margaritából. Az egyik kedvenc karakterem. Dosztojevszkij is olyan, aki nagy hatással volt rám fiatalkoromban. Fontos elolvasni akkor, amikor még az ember fiatalabb. A könyvek azért is jók, mert ha rátalálsz egy-egy kedvencre, az életed végéig veled marad. Olvass el egy jó könyvet, és társad lesz egy életre.

– Az Ásta is persze a szerelem erejét mutatja be, ahogy korábbi művei is. A skandináv emberekről él a sztereotípia, hogy visszahúzódók, tartózkodók, a szerelmet sem nagy szenvedéllyel, hanem inkább csöndesen élik meg. Ebben mennyi valóság van? Változott valamit a helyzet az elmúlt száz évben ezt illetően?
– Minden klisé részben bullshit, részben nem az. A németekről is azt mondják, hogy semmi humoruk, miközben ismerek nagyon is vicces németeket. A skandinávok is tudnak nagyon életteliek, szenvedélyesek lenni. Ettől még persze van igazság ebben a klisében is, hogy a Skandináviában élők gyakran zárkózottak. Hiszen ha egy ilyen hideg helyen élsz, az ezt vonhatja maga után. Épp úgy, ahogy az olaszok esetében is az éghajlat hozza magával, hogy sokat vannak egymás között. Míg északabbra már sokat vagyunk egyedül, a négy fal között. Ez pedig alakítja aztán a karaktered. Mások vagyunk, közben épp ezért is szeretjük például egymás könyveit olvasni. Hogy felfedezzünk valami mást, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Érdekes egyébként, hogy az olaszokhoz képest az izlandiakat az introvertáltak társadalmának gondolják. Viszont ha elmész az uszodába, a szaunába, ott leveted a ruháidat, akkor hirtelen mindenki egyenlő lesz. És hirtelen mindenki beszélni kezd. Az uszodában mindenki váratlanul extrovertáltnak tűnik.

– A szabadság is fontos állandó témája, miközben kifejezetten szabadsághiányos évek ezek, gondolok itt a járványhelyzet miatt megváltozott világra. Átértékeljük majd, amit a szabadságról gondolunk?
– A lockdown mindenkit nehéz helyzetbe hozott. Azzal egyetértek, hogy a világjárványhoz hasonló rendkívüli időkben időnként le kell zárni, hallgatva a szakértőkre, akik ezt javasolják. De emlékeznünk kell arra is, hogy ez csak meghatározott időre szólhat, utána pedig újra nyitni kell. A szabadsághoz ragaszkodni kell. Mindenféle szabadsághoz: a gondolkodáséhoz, az utazáséhoz. A szabadsághoz, hogy különböző kultúrákkal találkozhassunk. Féltem mindezt a szabadságot. Olyasmi a szabadság, ami a születéstől fogva meg kellene illessen minket, és amiért harcolnunk kell, ha úgy adódik. Az irodalomban nincsenek határok.

– A járvány idején újra is olvasunk klasszikus irodalmi műveket, például Albert Camus regényét, A pestist. Ebben kérdezi egyik szereplő a másikat, mit ért azon, hogy visszatér a normális élet. Ő azt válaszolja: új filmeket a moziban.
– Jó ilyenkor ezeket a regényeket újraolvasni, más fényben látni őket. Hirtelen az új élményeink birtokában egészen másként gondolhatunk már rájuk. Én olvasok mindig, folyamatosan új hatások érnek a könyvek által. Persze, általában már nem ugyanaz, mint mikor fiatal voltál, és újként olvastad Dosztojevszkijt és Bulgakovot, annyira izgatottan, hogy aludni sem tudtál. Ez már inkább a múlthoz tartozik nálam. Viszont így is olyanok a könyvek, mint az oxigén. Szükségesek az életben maradáshoz.

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – A vert sereg