Alapvetően kritikusan figyelem azt, ahogy a hétköznapi életben antropomorfizáljuk a házi kedvenceket, családtaggá avatva kutyát-macskát, de még egzotikusabb állatokat is. A korszellem része ez is, jókat írnak a hasonlókról az olyan izgalmas, eredeti gondolkodók, mint amilyen mondjuk Byung-Chul Han. Az animációs filmek világa viszont más lapra tartozik. Az elmúlt években trendszerűen készítik el a régi kedvencek „élőszereplős” verzióit, ami valójában annyit tesz, hogy fotórealisztikus CGI készül Az oroszlánkirály hiénáiból meg A kis hableány bohóchalából. Kinek van arra igénye, hogy valódinak kinéző állatoktól lássa, ahogy drámáznak meg énekelnek? Mindezt aztán a francia Michel Fesslernek sikerült tovább fokoznia, így a Bambi idei „élőszereplős” változatában még csak nem is beszélnek, csupán „elbábozzák” az állatokkal a Felix Salten-történetet. Biztos ez is jó valamire.
A lett Gints Zilbalodis animációja, az idei Anilogue nyitófilmjeként vetített Áradás viszont teljesen kilép az előbbi keretekből. Tévedés ne essék, nincs azzal semmi baj, hogy a rajzfilmek antropomorfizálnak. Épp erre valók. Az animáció kezdetben épp azért is volt, hogy megmutasson olyan dolgokat, amelyeket a valóság nem tudna utolérni. Hiába fejlődött sokat a technológia, valójában ma sem tudják, és nem is fogják soha. A trón csábításáról éneklő, a dzsungelbeli vadakon ugrabugráló kis Simba ugyanis kizárólag animáción él meg, a valósághoz semmi köze. Az ártatlan kis Bambinak szintén nincs, és úgy tenni, mintha a sztori konvertálható lenne a minket körülvevő világra, megint csak egy tipikus félreértés. Amit viszont Zilbalodis csinál, az teljesen más – és valószínűleg a legtöbbeknek nem is sikerülne ez ennyire szépen. Nem csupán a vizuális megvalósításra gondolok, aminek felületességeit érték bizonyos, számomra túlzónak tűnő kritikák. Miközben a látványvilág egyedisége, valószerűsége mégis csak a mű egyik fő erőssége. A története, ami viszont soványka: állatok hajókáznak a kihalt tájon, folyton veszedelembe keverednek, de megtanulnak együttműködni a túlélés érdekében.
Ami viszont itt igazán lenyűgöző, az az, hogy hogyan lesznek ezek a szót sem szóló, teljesen állati karakterek egyszerre nagyon emberiek, és mégsem azok. A macska itt pontosan olyan, mint a való életben: mindentől megriad, felpúpozza a hátát, menekül vagy csak nagy szemeket meresztve lapul. Amikor viszont megbarátkozik, akkor kenyérre lehet kenni. A lemúr játékos és kelekótya, a kutya lelkesebb már nem is lehetne, a madár pedig: nos, a madár tényleg nehezen kiismerhető.
Mégis van abban valami végtelenül emberi, ahogy szép lassan társasággá válnak. Vagy csak emberinek tűnő? Nyilvánvalónak érezzük, hogy valójában nem vezetik a hajót, amin az apokaliptikus hangulatban igyekeznek valami élhető helyre jutni. Mégis, akárhányszor a kormányhoz kerül valamelyikük, egyszerre érezzük azt, hogy most csak imitálnak valamit, ahogy azt is, hogy valójában tudatosan járnak el. Ahogy a parton közösen tekintenek a messzeségbe, az tényleg olyan, mintha csak felismernék a pillanat emelkedettségét, az élet nagyszerűségét. Mintha emberi gondolataik lennének. Közben mégsem feltétlenül – mi vetítjük beléjük? Mi akarjuk, hogy jobban hasonlítsanak? Amikor ember már nincs is ezen a tájon, akkor is ott látjuk magunkat, csak épp kedvenceink képében. Szeretjük a macskában, hogy olyan, mint mi, és hogy mégsem az – haragszunk magunkra és egymásra, ezért szükségünk van rá, hogy amit mégis emberiként szeretünk, azt az állatvilágban újra felfedezzük. Bonyolultan hangzik, és valójában az is – nagy szükség lenne a pszichologizáló köznyelvben a filozófia visszavezetésére, és annak vizsgálatára, kik vagyunk, mitől vagyunk azok, mit várunk magunktól és egymástól. Miért akarjuk az állatok közelségét, miért érzünk kényszert arra, hogy magasztaljuk nem-emberlétükért, mégis megfosszuk őket mindattól, ami valójában állati. Ha politikusként is ismerjük elsősorban, de Vona Gábor könyveit (Míg a halál el nem áraszt, Mondj igent az emberre) különösen érdemes olvasnunk ennek kapcsán.
Amikor a macska és a lemúr összefognak, hogy megússzák a világvégét
Azt, hogy tényleg sosem késő pótolni az elmaradásokat, mutatja az idei, 22. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál esete is.
Az Áradás gyönyörű, valóban szemkápráztató történet, egyszerűen jól esik nézni, elmerülni benne. Mégis hiába a látszólagos béke, nyugtalanítóak a belőle fakadó, fentebb részletezett kérdések. Megvilágító erejű viszont végiggondolni, mit is tekintünk egyáltalán emberi viselkedésnek, emberi reakciónak. Az állatok intelligenciaszintje nyilván különböző, és akadnak köztük, amelyek kifejezetten összetett emóciók feldolgozására, kimutatására képesek. A viselkedésük is nagyon eltérő lehet mind magányosan, mind csoportban. Ami itt külön izgalmassá teszi az egészet, az az eltérő fajok közössége, és hogy miként reagálnak a másik nagyon is jellegzetes viselkedésére. Hogyan idegenkedik a macska a makitól vagy a kapibarától/vízidisznótól (egyáltalán: mi is az?), és miként szokja meg végül? Kik és miért tűnnek természetesebb szövetségesnek? Kik azok, akik joggal félnek, és reális tartanivalójuk van attól, hogy végül a másik táplálékává válnak? Mindez az állatvilág hétköznapibb megfigyelése szempontjából is érdekes. Ami viszont igazán izgalmas lesz, az az emberi-állati fentebb részletezett összevetése, együttes vizsgálata.
Zilbalodis filmje joggal nyerte el az Anilogue fődíját, a háromtagú zsűri méltatta „egyedülálló történetmesélését, amely egyetlen szó nélkül, kizárólag az animált mozdulatok segítségével komplex érzelmi és szociális dinamikát teremt, kifinomultan ábrázolva a szereplők közti kapcsolatok alakulását.” Az egészestés filmek mezőnyében Aurelia Aasa észt producer, Hisko Hulsing holland animációs alkotó és Novák Erik animációs rendező-producer hozott döntést. Szerencsére nemcsak egyedi vetítésre számíthattunk, a korábban Annecy-ban is taroló Áradást leadják az Uránia Anilogue Extra eseményén december 28-án, és rendes forgalmazás is lesz február 6-ától. Hasonló a helyzet a fesztivál más fontos filmjei, így az Egy csiga emlékiratai esetében is. Adam Elliot műve szintén fontos, nem hétköznapi animáció, leginkább az Életem Cukkiniként-hez tudnám hasonlítani. Felnőttes hozzáállása, sötét témaválasztása könnyen felkavarhatja a nézőt, hogy aztán mégis kapjunk egyfajta animációsan pozitív lezárást. Január 9-étől láthatjuk a mozikban, később mi is írunk róla részletesebben.
Az Anilogue rövidfilmes fődíját az észt Martinus Klemet filmje, a Nyami (Yummy) kapta, ennek sztorija egy kutyatápszer-tesztelésből élő fiatal nő szerelmi életéről szól. A zsűri kiemelte pszichedelikus elemekkel átszőtt stlusát, illetve innovatív hangvilágát és fekete humorát. A rövidfilmes mezőny filmjeiről a Pixar vágója, Bill Kinder, Aisha Madu holland-nigériai animációs rendező és a Különös történések a Szondi utcából sorozatot készítő Roznár Levente ítéltek. Madu kiemelte egy másik honfitársa, Liisi Grünberg alkotását, a Miisufy-t is, melyben szerinte minden merész és kirobbanóan energikus. Bill Kinder az Apa leveleinek adott különdíjat, szerinte az „megmutatja a képzelet állhatatos erejét az önkényuralmi rendszerek ellen, és ennek az erőnek a tragikus korlátait is”. Roznár Levente pedig a Matúš Vizár rendezte Szabadságot a csirkéknek című filmet méltatta, amely szerinte „mindkét oldal – a vegán képmutatás és az állatok kizsákmányolása – hibáit meg meri mutatni, esélyt adva a szembenállók közötti párbeszédre.”
