A kereszténység és a karácsony egyik legszebb és legtitokzatosabb jelképe a betlehemi csillag. Az a különös égi fény, amelyet a pásztorok követtek, mert hitték, hogy elvezeti őket a Megváltó születésének helyére. Történetük egy olyan világba repít minket, ahol az éjszakai égbolt nem csupán gyönyörű látvány volt, hanem üzeneteket hordozott, a pásztorok pedig megértették a csillagok beszédét. Ki gondolná, hogy a szentföldi pásztorok hortobágyi társai még ma is őrzik az ősi tudás morzsáit?
Azt hihetnénk, hogy a bibliai idők pásztorainak tudása mára kihullott az emberek emlékezetéből, a modern világ zaja és a városok fényszennyezése elnyomta az égbolt halvány üzeneteit. De nagyobbat nem is tévedhetnénk. Vannak, akik még ma is őrzik a régmúlt pásztorainak csillagászati ismereteit. A Hortobágy lakói, akiknek élete évezredek óta az égbolt ritmusához igazodik, nem felejtették el az ősi tudást, és még néhány évtizeddel ezelőtt is apáról fiúra adták tovább. Gyarmathy István, a Hortobágyi Nemzeti Park munkatársa pedig sorra járta a puszta pásztorait, hogy lejegyezze a még élő történeteket és ismereteket.
„Hol tartunk az éjszakában”
A szakember szerint a magyar pásztorkultúrában a csillagos ég ismerete különös jelentőséggel bírt. A pásztorok számára az égi jelenségek megfigyelése alapvető fontosságú volt a mindennapi és szezonális tevékenységek időzítésében. Az állatokkal foglalkozó embereknek ugyanis szigorú napirendhez kellett tartaniuk magukat: megvolt az ideje a hajnali fejésnek, az etetésnek, itatásnak, kihajtásnak. Az évszakok váltakozását, a nappalok és éjszakák hosszának változását, valamint a természet ciklusait az égbolton megjelenő csillagképek alapján követték nyomon.
A Hortobágy vidékén élők a beszélgetések során külön kiemelték, hogy a „pásztoremberek a csillagról meg tudták mondani, hogy hány óra lehet körülbelül”. – A Göncölszekér, a Fiastyúk, a Kaszáscsillag és a Tejút mind fordul, és jelzi, hogy hol tartunk az éjszakában – mondták. A pásztorok, akik az esztendő java részét kint töltötték a szabadban, az időjárás várható alakulását (a csillagok, az égbolt jelenségei, a jószág viselkedése és a környező természet alapján) jobban ismerték a falvak és főleg városok lakóinál. Külön odafigyeltek a jeles napokra, amikor a jószág viselkedése hitük szerint megjósolta egy hosszabb időszak időjárását is. Az idő múlásának mérésében a Nap és a Hold is központi szerepet játszott. A Nap járása a pásztorok faragásaiban is megjelenik, de jól ismerték a holdfázisokat is, hiszen ezek nemcsak a hónapok beosztásában segítettek, hanem bizonyos tevékenységek, például a nyírás vagy a vándorlás időpontját is befolyásolták.
A növekvő és fogyó holdhoz számos hiedelem is kapcsolódott, például az, hogy a növekvő hold idején végzett tevékenységek sikeresebbek lehetnek. Gyarmathy István szerint különösen érdekes, hogy egy eredetileg nem magyar hiedelem is mélyen gyökeret vert a népi kultúránkban. Szinte az egész országban ismerik az idősebbek azt a történetet, hogy a teliholdban Szent Dávid hegedül, mellette pedig Cicelle vagy Szent Cecília táncol. A Tejút szintén fontos orientációs pont volt a pásztorok életében. Ezt gyakran Országútnak nevezték, hiszen az égen húzódó fényes sáv segítséget nyújtott az éjszakai tájékozódásban.
„Amikor már pitymallik, csüng a rúdja”
A pásztorok ismeretei azonban nem korlátozódtak a csillagképek azonosítására; ezekhez számos népi történet és mítosz is kapcsolódott. A Göncölszekér például több kultúrában is központi szerepet töltött be. A magyar néphitben ezt ökrös szekérnek tartották, négy kerékkel és rúddal. – A görbe rúd középső csillaga mellett a kisbérest is látni lehet szép nyári estéken, amikor a Tejút is megjelenik – mondták. A magyar pásztoremberek gyakran ugratták azzal a bojtárjukat, hogy vajon látja-e az égen a cimboráját? És valóban, a fényesebb Mizar mellett tiszta éjszakákon fel lehet ismerni a halványabb Alcort is. Ez a csillagkép az időmeghatározásban is fontos szerepet játszott: „Éjfél előtt, amikor felfelé jön, felfelé áll a rúdja, hajnalban, amikor már pitymallik, csüng a rúdja, mert olyankor már hazafelé megy”.
A pásztorok a csillagképeket gyakran a saját életükhöz, tevékenységeikhez kapcsolódóan nevezték el. Az Orion csillagkép három egymás mellett elhelyezkedő tagját Kaszásnak vagy Három kaszásnak mondják, mellyel összefüggésben Sánta leány vagy Sánta Kata néven emlegetik a Siriust. Erről úgy gondolják, hogy az ebédet viszi a mezőn dolgozó három kaszásnak. Egy nádudvari juhász Gyarmathy Istvánnak egy régi mondókát is felelevenített: Mindig mondtuk kölyökkorunkban: „Sánta Kati, Fiastyúk, kinn a szekér, benn a rúd, rúdja bele rúdja”. Az égi jelenségekhez számos hiedelem kapcsolódott. A hullócsillagokat például gyakran előjelként értelmezték: egyes pásztorok úgy hitték, hogy egy hullócsillag láttán kívánságot kell mondani, amely valóra válik. Mások ómenként tekintettek rájuk, és bizonyos események bekövetkezését jósolták belőlük.
A betlehemes játékok régi világot idéző, meghitt karácsonyi hagyományaiban szintén több rejlik, mint elsőre gondolnánk. A pásztorok nemcsak a bibliai történetben kapnak központi szerepet, hanem magukban a betlehemes előadásokban is – méghozzá az éjszakai égbolt csillagain keresztül. – Kevesen tudják például, hogy a betlehemi pásztorok párbeszédeiben és dalaiban számos utalás található a csillagképekre – mondja Gyarmathy István. Amikor a szereplők azt mondják, hogy „most már induljunk, mert a bojtárok jönnek”, valójában az Ikrek csillagkép két fényes csillagára, a Castorra és a Polluxra utalnak, amelyeket régen a bojtárok kettősének neveztek. Az „öreg pásztor”, aki folyton tévelyeg, és nehezen talál oda a jászolhoz, szintén égi szimbólum: a történetben a Sas csillagkép Altair nevű csillagának allegóriája.
A családfő gyóntat, a vőlegény malacot kap – Elfelejtett karácsonyi szokásaink
Hogyan ünnepeltek néhány évtizeddel ezelőtt? Miért hagyták nyitva egyes helyeken résnyire az ajtót szenteste? Mit és miért kántáltak a gyerekek? Összeállításunkból ezeket mind kiderülnek!
És ott van a jászol maga, amely nemcsak a bibliai születés helyszíne, hanem a Rák csillagkép híres nyílthalmazának neve is – egyes helyeken, például Debrecen környékén Rák zsombikjának hívták. Az égbolt és a földi történetek közötti párhuzamok mélyebbek, mint gondolnánk, és az ilyen részletek még ma is színesítik hagyományainkat. Ezek az ősi megfigyelések nemcsak a pásztorok csillagos égbolt iránti tudását idézik fel, hanem arra is emlékeztetnek, hogy karácsonyi szimbólumainkban az ég és a föld mindig szoros kapcsolatban állt egymással.
Stonehenge és Hortobágy
A pásztortudománynak része volt a csillagos ég ismerete, de ugyanúgy beletartozott az állatok gyógyítása, a füvek ismerete, a természet dolgainak tudása és az időjárás megjósolása is. A pásztorok dalai és mondókái is gyakran utaltak az égbolt eseményeire, így ezek az ismeretek a néphagyományban is megőrződtek. Az utóbbi évtizedekben azonban a pásztortudás eltűnőben van. Már a XIX. század végén is kihalófélben lévő hagyományként írtak róla a szakemberek, de jó hír, hogy a helyi, gyakorlati ismeretek mégis sokáig fennmaradtak. – Ezt igazolja, hogy Herman Ottó gyűjtéseiben rögzített tudás számos eleme még ma is visszaköszön az idősebb pásztorok emlékezetében – jegyzi meg Gyarmathy István.
Végleg elszakadhat az emberiség az évezredek óta folytatott természeti időszámítástól
A jelenlegi időszámításunk nem lehet teljesen pontos, pedig ha nem tökéletesen ugyanúgy ketyegnek az órák, az zavart okozhat a GPS, az internet és minden működésében, amit számítógépek irányítanak. De mi a jó megoldás?
Az ismeretek átadása generációról generációra, személyes tanítás révén történt, amely egyfajta „élő iskola” volt. Az öregek közvetlenül mutatták meg a fiataloknak a mesterség titkait és a természet törvényszerűségeit, miközben meséikkel és tapasztalataikkal formálták az ifjabbak tudását. Ez a helyi ismeretekre alapozott tudás az őskortól kezdve a pásztorkodás szerves része volt. Manapság azonban ez a hagyományos ismeretátadás háttérbe szorult. Az idősebb generációk tudása, amely egykor a közösség értékes forrásának számított, egyre kevesebb megbecsülést kap. Az iskolai, standardizált tudás vált uralkodóvá az állatokkal foglalkozó emberek körében is. Ez azonban, bár tudományos alapú és általános érvényű, nem kötődik szorosan a helyi adottságokhoz és a természetismeret hagyományos formáihoz. Ez a változás különösen fájdalmas az ökológusok és hagyományőrzők számára, akik látják, hogy a helyi tudás eltűnésével egyedülálló, régóta fennálló kapcsolat szakad meg az ember és közvetlen környezete között.
Veszélyeztetettsége és különlegessége miatt a hortobágyi pásztorok csillagászati tudása mára nemzetközi rangot érdemelt ki. Az UNESCO 2003-ban indította el a Csillagászat és Világörökség programot, hogy csokorba gyűjtse azokat a világörökségi helyszíneket, amelyeknek csillagászati vonatkozása is van. A cím odaítélésénél nem csupán az épített és tárgyi emlékekre fókuszálnak a bírálók, hanem a még fennmaradt, a csillagos égbolthoz fűződő hagyományt is figyelembe veszik. Így kerülhetett fel a Hortobágy a Stonehenge és a gízai piramisok mellé a csillagászati világörökségek listájára. Ez az elismerés pedig nemcsak a Hortobágy rangját emeli, hanem arra is ráirányítja a figyelmet, hogy az égbolt ismerete és a természet tisztelete évszázadok óta szerves része a magyar kultúrának.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/51-52., karácsonyi dupla számában jelent meg december 20-án.
