Csikós Attila legújabb könyve, az Öszvér elsődlegesen a mai ötvenes generáció regénye. A szerzővel többek között „öszvérállapotban” lévő nemzedékéről, a társadalom út- és identitáskereséséről és arról is beszélgettünk, mit árul el rólunk épített környezetünk állapota.
– Öszvér című, egy becstelen férfi története alcímű regénye a közelmúltban jelent meg, a cselekményidő 2020-ban vagy 2021-ben játszódik egy meg nem nevezett, nyugat-magyarországi kisvárosban. Mikor és hol kezdett bele a megírásába?
– Az ötlet legalább hat és fél éves, de gyakorlatilag akkor kezdtem el írni, amikor az első pandémia kipattant. Egyrészt, mert alkotói ösztöndíj támogatást nyertem, és le is kellett adni. Másrészt meg mi mást lehetett csinálni, mint leülni a számítógép elé és vagy hülyeségeket olvasni, vagy nekiállni végre annak, ami már évek óta megvolt a jegyzetek, történetek, karakterek szintjén. Végül idén jelent meg, ami azt jelenti, hogy most például már az orosz–ukrán háborúra is van nagyon finom utalás a regényben. Belefér, hiszen maga a regényidő tényleg 2019 végétől napjainkig bármikor működhet.
– Mennyire határozta meg a társadalmi közállapot és az aktuálpolitika az Öszvér témavilágát, elbeszélőmódját, nyelvezetét?
– Számomra alapvetően az elmúlt harminc év társadalmi tapasztalata határozta meg a szöveget. Most eszembe jut, hogy valaki nemrég kérdezte, miért Öszvér a főszereplő beceneve. Egyrészt az ötvenes generációt már önmagában ilyen furcsa öszvérállapotban levőnek tartom. Még láttuk a szocializmus végét. Igen sok abból a korból származó reflex, viselkedési modell működik bennünk. Szervilisek vagyunk és sértettek, miközben menőnek és lazának akarunk látszani. Louis Aragon írja a Sziget a Szajnán című kötetében, hogy negyvenévesen egy férfinak már illik színt vallania. Ilyenkor már láttatni kell, hogy valamit elértél, pedig tele vagy kishitűséggel, kisebbrendűségi érzéssel, komplexusokkal, szervilizmusokkal – sokszor ezek azoknak a gyűlölködéseknek a mozgatórugói, amik aztán a politikai témájú vitákban megszólalnak. Tehát az „öszvérséget” társadalmi állapotnak is látom.
– Mond egy példát?
– Orbán Viktornak kering egy azóta többször előkerült, 1980-as évek végi interjúja, ahol nagyon őszintén elmondja, hogy igazából nem tudja meghatározni, pontosan milyen társadalmi ismeretanyaggal, valósággal érkezett. Mert ugyan falun éltek, de nem a paraszti kultúrában, nem is városiak, talán azt is mondja, gyökértelenek voltak. Amit a mai életében mutat magáról, az pontos leképeződése ennek: nincs otthon abban a világban, amiben létezik, amibe kapaszkodik. És ez a fajta „nem vagyok otthon a világomban” érzés bizony látszik a politikáján is. Sorozatos út- és identitáskeresés jellemzi őt is és a társadalom nagy részét. A polgári eszménytől a mai nem tudom micsodáig. Magyarországon egyébként sosem volt valódi polgárság. Egyszerűen nem jutott el a társadalom abba az állapotba, hogy erős, kiterjedt polgársága legyen a különféle rétegeivel, mert valami ezt a folyamatot mindig megállította. Mindig behelyettesítették valamelyik éppen előretörő, kialakuló klasszal, de ezek csak szociológiai bűvésztrükkök voltak. Ráadásul láthattuk, annyira ingatag a társadalom, hogy elég egy rendszerváltás, és bomlik szét az egész, és az lesz a polgár, aki drágább autóval közlekedik, és az értékmérő többé már nem a polgárság hagyományos értékmérője. 2006-ban már elég erősen érződött, hogy a folyamat hova vezet.
– Több prózai munkájában és számos közösségi médiás bejegyzésében politizál. Miért gondolja úgy, hogy felelőssége politizálni egy írónak?
– Irodalmi szövegben a direkt politizálás nagyon erős eszköz. Van, akinél ez működik, mert úgy tudja az eszközt kezelni, hogy belesimul a szépirodalmi szöveg egészébe. Általában viszont kilóg belőle. A nem szépirodalmi szöveg meg miért ne politizálhatna? Egy író jó esetben nem csak szépirodalmi szöveget ír, hanem publicisztikát is. Ki más mondja el az igazságot, amit igazságnak gondol, mint az, aki ezt képes megfogalmazni? Lehetőség szerint emeltebb formában, mint ahogy az utca embere tenné, amivel nem az utca emberét akarom bántani, de mi foglalkozunk szavakkal és a szavak rendjével.
– Generációs regényként olvastam az Öszvért, bár helyenként egyfajta városregény. Egyetért a megfogalmazással?
– Nem tudnám, nem is vállalkoznék besorolni valahova, de az, hogy generációs regény és egy generációnak a válságairól is szól, és hogy épp ez a generáció próbálja most az országot irányítani és megjavítani, ezzel végtelenül egyetértek. Azzal már nem, hogy autófikciós regény lenne, pedig van, aki így vélekedett. Azért, mert a figura is 52 éves meg én is, ez még nem az én sztorim.
– Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, pedig mindketten szombathelyiek!
– Ez történet egy olyan értelmiségiről, aki valójában nem értelmiségi, akire rászakad a múlt, és nem tud vele mit kezdeni. A korosztályomból sokan megélik saját kudarcaikat, mérlegre teszik a saját sikereiket. Ha nem is ilyen dilemmában, mint a regény főhőse, de kijönnek belőle azok a generációs problémák, amiket az előbb is elmondtam.
– Miért éppen építészmérnök a protagonista foglalkozása?
– A mottónak választott Pasolini-idézet árulkodó. Mi az, amin a legjobban látszik, hogy milyen állapotban van a társadalom? Az épületen, az utcaképen, a házak jellegén. A szocreált nem véletlenül nevezzük Sztálin-barokknak, de ha visszamegyünk az időben, akkor láthatjuk, hogy milyennek álmodta meg Adolf Hitler a maga Berlinjét, amiből hála a jó istennek nem lett semmi. Ha végigmész egy utcán, erőteljesen látszik, hogy mikor mi volt a divat, melyik épült a 70-es években, melyik klasszicista, melyik art déco és így tovább. A Balatonon pedig a letisztult, egyébként nagyon szép skandináv formák fogadnak, csak mondjuk ötven darab már nem annyira szép, mert az már lakótelep. És emögött nagyon sok megalkuvás lehet, ahogy ezt a regény is kifejti.
Szóval, leginkább az épített kultúránkon, az épített környezetünkön látszik, hogy milyen valóságban járunk. Azon, hogy miket bontanak le, hogy miket építenek – mondjuk, hogy a Várban betonból újjáépítenek olyan épületeket, amik valaha rendesen téglából megépítve álltak, de már negyven éve nincsenek, mi mégis visszaépítünk egy díszletet magunknak. És igen, azt gondolom, hogy vannak olyan építészek is, akik akár egy fakivágásban partnerek, akár a tavak hazavágásában. Nem véletlenül került a könyv hátoldalára az épített környezet vs. írott kultúra kapcsán írt passzus.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/42. számában jelent meg október 14-én.
