Végre egy unikális este ígéretét hozta el Cyndi Lauper koncertje Budapestre, a buli tavalyi meghirdetése óta vártam erre a napra. Egyrészt, mert még nem láttam Cyndit eddig élőben, másrészt pedig bevallom, hogy mindig is imádtam a zenéit. Így a piszkosul hideg februári zimankó se tudta elvenni a kedvem attól, hogy elinduljak a Papp László Sportarénába, ahol végre láthatom majd a különc énekest teljes valójában.
Azt nem hiszem, hogy Cyndi Laupert bárkinek is be kell, hogy mutassam. A kétszeres Grammy-díjas, Emmy-és Tony-díjas New York-i énekesnő, dalszövegíró, zeneszerző, színésznő, melegjogi aktivista és „fenomena” azon kevés előadóművészek egyike, akiknek van egy GET-je, azaz Grammy-Emmy-Tony-díja együtt. Az énekesnő még 1983-ban robbant be a popszakmába She’s So Unusual című korongjával, ami olyan slágereket tartalmazott, mint a Girls Just Want to Have Fun, a Time After Time vagy a She Bop. A lemez hatalmas siker lett, így lett az első olyan előadó, akinek egy nagylemezéről kislemez formájában négy dal is felkerült az amerikai slágerlisták első öt helyére. Ezt a rekordját azóta sem döntötte meg egyetlen női előadó sem. A She’s So Unusual album szerepel még a Minden idők 500 legjobb lemeze listán is.
Szóval a német és olasz felmenőkkel rendelkező Lauper nem aprózta el, egyszerűen csak rárúgta az ajtót 1983-ra. Pedig akkor olyan nevekkel kellett versenyeznie, mint a karrierje csúcsa felé haladó Kate Bush, a zeniten már túlhaladó Debbie Harry vagy épp a szárnyait próbálgató Madonna. Persze Lauper nem csak Amerikát hódította meg, slágereit az egész világ dúdolta. A sikereiben közrejátszott az extravagáns öltözködési stílusa, amit annyira eltalált, hogy tinilányok milliói követték, de még Madonna is leutánozta. Aztán ott volt az akkoriban induló MTV is, mely csatorna szintén sokat hozzátett Cyndi karrierjéhez.
A mainstream tehát befogadta és sokáig nem is eresztette Laupert. Mindezek ellenére a túl korán és túl magasra rakott léc idővel megbosszulta magát, a soron következő 11 sorlemez már nem hozta meg az énekes kezdeti sikereit, bár azt nem mondom, hogy például a ’86-os True Colors nem lett sikeres, mert persze az azzá vált, de akkorát már nem szólt, mint a már említett SSU. Sajnos ez a tendencia folytatódott Lauper karrierjében, bár nyilván megsajnálni nem kell, mivel így is lemezek tízmillióit értékesítette és sikeres filmes karriert is épített, arról nem is beszélve, hogy a nők jogaiért küzdő aktivistaként mindent megtett egy szabadabb és jobb világ megteremtéséért. Bevételeiből támogatta az AIDS-betegeket és az elesetteket világszerte. Szószólója lett a gyűlöletbűncselekmények megelőzésének, még beadványt is nyújtott be a Fehér Háznak, hogy hivatalosan gyűlöletbűncselekménynek minősüljön az, ha valaki azért bánt vagy öl meg egy másik személyt, mert annak szexuális irányultsága a bűncselekmény elkövetője számára elfogadhatatlan. Barack Obama egykori elnök aláírta a beadványt, a törvény pedig 2010-ben lépett hatályba.
Talán ezen sorokból is kisejlik, hogy Cyndi Lauper élete nem csak a zenéről és a filmekről szól, karrierje szervesen kapcsolódik az amerikai demokrata elithez, de túl is mutat azon, mivel turnéi során globális harcot hirdetett a homofóbia, a családon belüli erőszak, a rasszizmus ellen is. Mindezek tükrében és a világunkat érintő geopolitikai történéseket figyelembe véve, egy erős politikai üzeneteket hordozó koncertre számítottam, és ígérem, hogy mindjárt ki is derül, megkaptam-e, amire számítottam.
A hangverseny pontban kilenckor kezdődött, Lauper zenészei léptek fel először a színpadra, a hatalmas és harmonikaszerűen felépített kivetítő elé, egy szelet New Yorkot varázsolva a közönség számára, hiszen a csapat pont úgy festett, mintha a 80-as évek Studio 54-éből érkezett volna. Stílusos ruhák, tökéletes hangzás, extravagáns arcok. Nagy, színes kavalkád érkezett Budapestre, amelynek középpontjában egy hihetetlen laza, bár már a 71. évét taposó Cyndi Lauper volt a főfogás. A nagyjából negyed- és félház között megrendezett buli hangulatára nem volt panasz, a közönség nyitott volt az énekes mondandójára, nem úgy, mint például a Lauperrel is sokat turnézó Rod Stewartéra, akit tavaly fütyült ki az MVM DOME közönsége az Ukrajnát támogató mondatai miatt. Érezhetően szelektált és szenzitív volt a közönsége kedd este Laupernek, ami jót is tett a bulinak, hiszen így senkinek sem kellett szekunder szégyent érezve végig hallgatnia az amúgy igen jó formában lévő popnagyit.
Merthogy Cindy rengeteget beszélt a koncert közben, a programadó She Bop után a Goonies című film egyik dalát játszották, majd jöttek sorban a slágerek. A setlist meglepő módon elég sok átdolgozást tartalmazott, a csapat játszott Prince-től, de Wanda Jackson-tól, sőt még a Brainstől is egy-egy szerzeményt. A Girls Just Want to Have fun címre keresztelt búcsúturné így nem csak Lauperre koncentrált, hanem betekintést nyújtott az előadó személyes ízlésvilágába is.
A dalokhoz fűzött anekdoták persze időt is adtak Laupernek, akinek érezhetően néha levegővételre volt szüksége a trackek között. Érdekes elem volt a koncerten a színpad interaktív jellege, hiszen az egy dolog, hogy az énekes egy emelővel került a kezdésnél a világot jelentő deszkákra, ám itt még nem állt meg a történet, mivel a színpadon folytak az átöltözései is, sőt volt, hogy a sminkszobából élőben kapcsolták Cyndit a technikusok. A közönség szerencsére nyitott volt az effajta újításokra, és ezt Lauper is megérezte, hiszen ennyi dicséretet régen kapott ez az ország egy világsztártól. A már-már túlzóan bőlére vett felkonfok szerencsére segítettek megérteni egy-egy dalának a születését és azt, hogy hogy miért tartja annyira fontosnak a női egyenjogúságot és a kisebbségek védelmét. Azt nem állítom, hogy a szokatlanul sok próza megtörte az est lendületét, de nekem speciel hiányoztak a pörgősebb részek, az olyanok, mint a ’89-ben megjelent személyes kedvenc, az I Drove All Night hozni tudott, amit egyébként még Roy Orbison is feldolgozott. Annál a dalnál azért tényleg megmozdult mindenki a lelátokon és a küzdőtéren egyaránt.
Az intimebb, lassabb, pulzálóbb ritmusú és hangulatú dalok nagyon jól feküdtek az énekesnőnek, a már-már operaénekeseket meghazudtoló hangterjedelme – nem sokat kopott az évek során. Szinte tökéletesen hozta azt, amire ma még képes. A 90-es évek szülte Sisters Of Avalon is hozott némi életet az estébe, de természetesen mindenki a Time After Time-ra és a Girls Just Want To Have Funra fente a fogát, amit meg is kapott, utóbbit már a küzdőtér majdnem közepén felállított kis szigeten adta elő Cyndi, másik nagy slágerével, a True Colorsszal egyetemben, ami alatt a kezére kötött szivárványos zászló lengett a szélgépeknek köszönhetően, szívhez szóló perceket teremtve a közönségnek.
Őszintén szólva Cyndi politikai értelemben vett szabadszájúságától többet vártam ezekben az egyre sötétebbeknek tűnő időkben, ahol éppen egy új politikai rendet alakítanak ki a Lauper-féle világnézettel szemben, de sebaj, lesz ez még másképp. Lauper pedig megtett mindent azért, hogy meg tudjuk érteni azt, hogy milyen is volt a zenei élet a nyolcvanasokban. Cyndi egyébiránt nagyon szimpatikus volt, ahogy a show-ja is. Remek, impresszív, néhol retrográd, de az énekes életébe is betekintést nyújtó vetítéseket láthattunk egy csontprofi zenekarral a színpadon, egy idősödő, de nagyon szerethető karakter vezetésével. Talán egy kisebb helyszínen még intimebb lehetett volna a buli, de azt már több száz (bár inkább ezres nagyságrendű) koncerttel a hátam mögött megtapasztalhattam, hogy a hazai közönség nem mindenre nyitott idehaza, és leginkább csak az aktuális világsztárokra mozdul, mégis, aki kilátogatott Cindy Lauper koncertjére, biztosan állíthatom, hogy egy örök élménnyel lett gazdagabb.
10/8.5
