Ötéves kora óta szinkronizál Czető Roland, aki a Csongor és Tündében most a címszereplő hangját adja. Kérdeztük őt a magyar szinkron mai helyzetéről, Trónok Harcáról és Dragon Ballról, de még a legutóbbi kézigránát-balesetről is.
– Ha valaki rákeres önre, az első találatok jó része a Dragon Ballról, annak szinkronjáról fog szólni. Ezzel forrt össze a neve?
– Tényleg? De jó! Nem érzem amúgy így. Igazság szerint idestova ez nagyjából a harmincadik év, hogy ezt csinálom. Ötéves korom óta szinkronizálok. Örülök, ha bárkinek egyáltalán ismerős a nevem, mert az azt jelenti, hátha sikerül valami maradandót alkotni. Ha ez épp a Dragon Ball, akkor az. De volt több más, áttörést hozó szerep is. Ilyen volt Havas Jon a Trónok Harcában, Manny a Modern családban, meg valamiért a Szulejmán sorozat. Gyakran kérik is tőlem emberek a Havas Jon-féle „Közeleg a tél!”-t. Manapság nagyot fut Chase a Mancs őrjáratból a gyerekes szülőknél. És egyébként a Dragon Ball Vegitája is. Gyerekként én is a sorozaton nőttem fel, Bozsó Péter után örököltem meg a karaktert, kicsit izzadtam is rajta, hogy mennyire fog menni.
– Azt gondolnám, a Szulejmán azért kevésbé meglepő, mint mondjuk a Trónok harca. Előbbit többen nézték tévében, szinkronnal, nem?
– Valójában a Trónok harcát is nagyon sokan, főleg a középkorosztályból, szinkronnal nézték először. A Szulejmánt pedig inkább az idősebbek követték.
„Túl sok bizonytalanságot már én sem tudok elviselni”
Eke Angéla színésznővel beszélgettünk a Csongor és Tünde szinkronjáról, a független színházak helyzetéről és arról is, kap-e furcsa pillantásokat szakmai berkeken belül az elvállalt show-műsorokért. Interjú!
– Nincs az, hogy inkább a nevét jegyzik meg, de nem tudják, hol hallották már?
– Általában az van, hogy dereng valami az ember kisagyában, de arcot, munkát nem tudnak hozzá kötni, és többnyire hangot sem. Hiszen óhatatlan, hogy amikor az ember a stúdióba kerül, kicsit alakítsa a hangját a figurához. De a név az ismerős. Szokták is kérdezgetni, hogy nincs egy ismert rokonom?
– A magyar szinkronnak kifejezetten lelkes rajongótábora van, sorra készülnek a podcastinterjúk, számon tartják még az egyes sorozatepizódok szinkronjait is. Minek tudja be ezt az elkötelezettséget?
– Hatalmas öröm számomra, hogy így van, és bízom benne, hogy sokáig így lehet még. Mert azért egyre romló körülmények között, egy felgyorsult világban próbálunk nemcsak értéket teremteni, de nyelvet őrizni is. Amiben egyébként a Csongor és Tünde hatalmas szerepet fog vállalni ezzel a Speier Dávid-féle új magyar szöveggel. Szerintem egészen pompás szójátékok, rímek és kifejezések vannak benne. Azt hiszem, a minőség a siker záloga. Mint sokat szinkronizáló ember, be kell vallanom persze, hogy olykor előfordulnak hullámvölgyek is, de ez a nagy számok törvénye alapján elengedhetetlen.
– A nagyközönséghez gyakran a panaszok, kritikák is jutnak el: Csernák János nehezményezte, hogy szerinte szinte félresöpörték a Star Wars új részei esetében. Ahogy az alacsony fizetéseket szintén felhozzák, Szabó Simon mesélte például, hogy egyes bérekből maximum az oda-vissza útját, meg egy üdítőt tud fizetni.
– Ezek mind igaz dolgok, és tényleg fontos felhívni a figyelmet arra, hogy sok nehézség között kell helytállnunk nap mint nap. Ha azt mondom, hogy a bérezésünk az elmúlt harminc évben nemhogy stagnált, de kis mértékben romlott is, reálértékben aztán végeláthatatlanul, ez csak egy dolog a sok közül. Mindez azt eredményezi, hogy akár csak egy fordítónak is több munkát kell elvállalnia, kevesebb időt tud rászánni. Míg régen két-három hétig készült egy film, ma már egy-két nap alatt végezhetünk vele. Persze, ez a technológia fejlődésének is köszönhető. Gyorsabban, hamarabb lehet elvégezni, nem kell már tekercseket váltani, mint régen. Annak kapcsán meg, hogy az emberek inkább találkoznak negatív véleményekkel: egy kis motelt üzemeltető ismerősöm mondta, hogy az emberek tízszer olyan gyorsan megírnak egy rossz véleményt, mint egy dicséretet.
Szabó Simon: Ha radikálisabb lennék, nem sokáig húznám ebben az országban
Azt szeretné, ha nem kellene majd magyarázkodnia a gyerekeinek, hogy amikor kellett, nem nyitotta ki a száját. Interjú.
– Mik azok a produkciók, amelyeknél alaposabb munkát lehet még végezni?
– A nagyjátékfilmek ilyenek. Az ember nyilván igyekszik mindent a legjobban megcsinálni, de ennek vannak fizikai korlátai is. Egy brazil szappanopera gyorsabb tempóban készül, hiszen sem színészileg, sem dramaturgiailag nincsenek benne olyan mélységek, mint mondjuk egy Hamlet-feldolgozásban. A Csongor és Tünde pedig az első ilyen produkcióm. Teljesen más metódussal dolgoztunk. Általában a szinkronban találkozunk egy kész termékkel, amit a lehető legjobb tudásunkkal magyarra kell fordítanunk. Itt meg mutattak egy rajzot, hogy ő lesz Csongor, tessék. Azért volt különösen kedves számomra, mert igazi műhelymunkát hozott. Mindenki azért volt ott, hogy a lehető legjobb legyen, nemcsak a szinkronszínészek, de az animátorok és mindenki más is.
– Elsősorban egyébként szinkronszínészként tekint magára?
– Annyira a mindennapjaim része, hogy el sem tudom nélküle képzelni az életemet. Nem dehonesztáló számomra, ha szinkronszínésznek mondanak. A foglalkozásom 70-80 százalékát elvégre ez teszi ki. Nincs színész végzettségem, nemzetközi kapcsolatok szakon diplomáztam. De gyerekkorom óta mégis ebben vagyok benne, igyekeztem ellesni minden csínját-bínját.
– Melyik korosztályt szólíthatja meg leginkább a Csongor és Tünde?
– Vörösmarty műve, ha jól emlékszem, középiskolai kötelező. Borzasztó nehéz nyelvezettel. Bevallom, olykor nekem is félre kellett raknom, újraolvasnom néhány részt. Nálunk azt a bravúrt követték el, hogy hatéves korosztálytól ajánlják. A történet maga mindenki számára érthető: boldogságról, szerelemről, életről szól. Ezt úgy sikerült a gyerekek nyelvére lefordítani, hogy egyszerre látnak egy gyönyörű látványvilágot, boszorkányos-ördögös történetet, közben hallják az új magyar szöveget, ami könnyítette az eredetit, mégis őrzi a ritmikus, rímelő verziót. Azonnal bevonzva szerintem a gyerekkel együtt érkező felnőtteket is. Azt szeretem én is, ha a rajzfilm nemcsak a kilencéves kislányomat, de engem is szórakoztat – különböző síkokon mozog. Fontosak például a képi poénok. Amikor megjelenik rókává változva Mirigy lánya, az ember rögtön látja, hogy ez bizony hajaz Vukra. Vagy amikor ez a kis róka a Fürge rókalábakat dúdolja: a gyerek meg sem hallja, de a felnőttnek rögtön beugrik. A mai rajzfilmeket sokszor már tényleg TikTok-vágásosan csinálják, az embernek kisül az agya. Ez itt kicsit lassabb, van miben gyönyörködni. Felnőttnek és gyereknek egyaránt egy kis oázis lehet ebben a rohanó világban.
– Milyen okai lehetnek a magyar animáció rendszerváltás utáni hanyatlásának?
– Jó kérdés. Azt el tudom mondani a műfajról, akárcsak a képregényekről, hogy volt eleinte egy félreértés. Azt gondolták, hogy ha valami rajz, az csak gyerekeknek szólhat. A képregények is ezért csorogtak le hozzánk nehezebben. Talán egy kicsit alulértékeltebb ma is a rajzfilmgyártás. A Csongor és Tünde pedig az egyik, ha nem az utolsó, ami ezzel a kézzel rajzolt technikával született. Rengeteg ember szívét hordozza magában.
Másfél évtizede várjuk már az animációs aranykort, de az még mindig nem látszik eljönni
Közel másfél évtizede várjuk már az animációs aranykort, de az még mindig nem látszik eljönni. Legalábbis ha tervezhetőségről, ideális munkakörülményekről, megszerezhető támogatásokról beszélünk.
– A szülei a katonasághoz kötődnek, ön is erről írta a szakdolgozatát. Mit szól az olyan sorozatos próbálkozásokhoz, mint nemrég a S.E.R.E.G. volt? Felkelthetik az ilyenek az érdeklődést a katonaság iránt? Ilyen módon érdemes egyáltalán felkelteni?
– Húha, vékony jég. Valóban, a szüleim a katonaságnál dolgoznak mindketten, de egyikük sem az a tipikus vaskalapos ember, nem valamiféle poroszos szigorban nőttem fel. A művészpályán ők indítottak el már ötéves koromban, és rajta is tartottak aztán. Biztosítottak arról, hogy ha úgy érzem, ez jó út, akkor ezen haladhatok. Magam is kacsingattam volna a katonaság felé, de aztán maradtam a művészpályán. Így volt lehetőségem akár színpadon, akár filmben vagy szinkronban katonát alakítani. A S.E.R.E.G.-et magam is megnéztem, ha egyszer már az anyatejjel szívtam magamba az ilyesmit. Egyben arra biztatok mindenkit, hogy nézzék meg mindig a magyar produkciókat, és addig ne mondjanak véleményt semmiről, amíg legalább egyszer nem látták.
– Ez vékony jég önnek? Valóban át van politizálva ez a téma is. A szakdolgozatához például tűzszerészekkel interjúzott sokat. Most meg minden arról szólt, hogy egy kézigránátos balesetben lerobbant egy nő keze, és hogy ki a felelős ezért. Szakmai szemmel tudja nézni az ilyesmiket?
– Azt válasszuk külön, hogy ez a szerencsétlen baleset egy gyakorlaton történt, nem tűzszerész-balesetről van szó. Másfajta eset. Édesanyám a tűzszerészeknél szolgált, most már nyugállományban van. Politikától és mindentől függetlenül azt tudom mondani: ott egytől egyig olyanok vannak, akik naponta az életüket kockáztatják a munkájukért. Nem is gondolnak ebbe sokan bele. Napi szintű feladatot jelent kimenni, hatástalanítani ezeket az eszközöket. Azok az emberek, akik ott vannak, megérdemlik, hogy tiszteljük, hálásak legyünk a munkájukért.
