Eastwood úgy faragna hőst, hogy egy másik áldozatot hurcol meg

Szentesítheti-e a cél az eszközt? Már az is tanulságos, ahogy a kérdést szokás feltenni magunknak. Bár az oda vezető utat mi is kellemetlennek, etikátlannak érezzük, de arról meg vagyunk győződve, hogy a végeredmény ennek ellenére magáért fog beszélni. Abba, hogy a rossz szándékkal kikövezett út valójában a pokolba vezet, már még kevésbé szeretünk belegondolni.

Vegyük csak Clint Eastwood legújabb filmjét. A Richard Jewell balladája azt ígéri, mindenki ismerni fogja a címbe foglalt nevet, s egyúttal képbe kerül a szerencsétlen férfi kálváriáját illetően. Ő volt az a biztonsági őr, aki az 1996-os atlantai olimpián rábukkant egy elhagyatott csomagra, abban rögtön bombát gyanítva. Közbelépésének hála, sikerült több embert megmenteni, akik máskülönben a merénylet áldozataivá váltak volna. Hamar az újságok címlapjain találta magát, megmentőként ünnepelték őt. Nemsokára viszont fordult a kocka: nagyon illett rá a hőssé válni igyekvő magányos elkövető profilja, hát meg is gyanúsította őt mind az FBI, mind az élet és halál uraként működő sajtónyilvánosság.

Az anyjával élő esetlen lúzer, Richard Jewell pedig tökéletes célpontnak bizonyult. Hiszen még priusza is volt már, miután egyszer valótlanul rendőrnek állította be magát. Ráadásul a házában egy egész fegyverarzenál lapult. Jewell-lel pedig könnyű dolga volt a hatóságoknak: bár ragaszkodott hozzá, hogy nem ő a tettes, de rendkívül simulékonynak bizonyult, belement mindenbe, amire kérték. Ha kellett, hát hússzor egymás után fel is mondta, hogy egy bombát rejtett el a Centennial Parkban, fél órájuk van, hogy megtalálják. A szabályosnak épp nem nevezhető, a hangazonosítást szolgáló FBI-módszer a film egyik kifejezetten erős része, nem véletlenül építették eköré az egész előzetest.

Végül Jewell jó szándékú ügyvédjének, Watson Bryant-nek (Sam Rockwell a Jojo Nyuszi mellett itt is nagyot megy) kellett győzködnie őt, hogy ne hagyja már magát, igenis háborodjon fel azon, ahogy bánnak vele. Hiába, hogy a hatóságok, a legnagyobb hatalmak teszik ezt, neki akkor sem kell eltűrnie, hogy így megalázzák. A film csúcspontja így – kevéssé meglepő módon – az lesz, amikor Jewell felveszi a kesztyűt, kiáll a saját igazáért, és természetesen máris jobb helyzetben találja magát.

Mint mikor a kis ötödik osztályos végighallgatja az őt körülvevő emberektől, mi mindent kellene tennie a zaklatóival szemben. Állj ki magadért, üss vissza, hát miért hagyod magad? A roppant jóakaratú segítők valahogy sosem számolnak azzal, amit mondjuk az Engedj be című filmben is láttunk, és ami egy kiközösített 12 éves számára egyértelmű: hogy ha vissza próbálsz csapni, még inkább felbőszíted őket, és sokkal keményebben torolják meg ellenállásodat. Persze, nyilván sokkal logikusabb és életszerűbb, hogy a korábban vérre menők egy hangos szó hatására lesütik a szemüket, és eloldalognak.

A rendező büszkén vállalt szándéka, egyben nemesnek érzett célja, hogy igazságot szolgáltasson ennek a meggyötört kisembernek, a társadalom áldozatának. És könnyen célt is érhet Eastwood: a filmet nézve egyre jobban bosszankodunk azon, ahogy meghurcolják a dicséreten kívül mást nem érdemlő Jewell-t, teljes kétségbeesésbe taszítva a csupa jóság édesanyát (Kathy Bates) is. Aztán megkönnyebbülünk, amikor végre egyik-másik szereplő felébred, és rádöbben, micsoda embertelen hajszához asszisztál, vagy csak nézi azt tétlenül. Bár a filmet nézve nekünk is el kellene bizonytalanodnunk a férfi bűnösségét illetően, de erre igazából semmi esélyt nem ad a nézőt makacs igazságérzetéről biztosító dráma.

Mindennek érdekében pedig a rendező nem rest semmibe venni olyan apróságokat sem, minthogy az esetről beszámoló újságírónő, Kathy Scruggs nem fizetett szexszel az információért. Legalábbis nem tudunk róla, ilyesmit semmi nem támaszt alá. De hát ha beillik az összképbe, miért is ne állítanánk ezt, nem igaz? Az Eastwood-mozi márpedig arra akarja kifuttatni magát, amit Bryant védőügyvéd is elmond: Jewell-t „a világ két legnagyobb hatalma vádolja, az amerikai kormány és a média.”

Akkor hát a lehető legjobban démonizálni kell az FBI mellett a sajtót is, nem? A pár órás szenzációért mindent odavető, gombhoz a kabátot varró monstrumként ábrázolva azt, mindezt ráadásul a post-truth korában, amikor a hasonló retorika elnöki székbe juttathat valakit. Persze, '96-ban még teljesen más volt a helyzet, valóban felelőtlenebb és pusztítóbb erejű lehetett a monopolhelyzetben lévő média, mint mondjuk manapság, amikor egy-egy botrány nemhogy kikezdené, de gyakran még segíti is a megtámadott politikai szereplőt. Nem is tűnik túl elrugaszkodottnak az összkép, ahogy nem tűnt például az Éjjeli féreg nézése közben sem, hogy egyetlen balesetfotós pszichopata miként tudja leuralni a botrányra éhes esti híradók világát.

Csakhogy ne tévedjünk, ezzel ugyanahhoz a „tökéletesen ráillik a leírás”-megoldáshoz jutottunk vissza, ami Richard Jewell életét is pokollá tette egy időre. Lehet nagyvonalúan kezelni a tényeket, lehet a nagyobb drámai hatás kedvéért minél ellenszenvesebbnek ábrázolni a célszemélyt, csak akkor mit is akartunk mondani tulajdonképpen?

A hiteles tájékoztatásra többé-kevésbé törekvő sajtó hitelét kikezdő korunkban ne feledjük azt sem: hatalma épp lehet egy olyan tévés sztárriporternek, mint amilyen a Jokerben volt Murray Franklinnek, vagy itt a Jewell-t rossz fényben feltüntető műsorvezető-sztároknak. Például Tom Brokaw-nak, aki mindmáig az NBC fontos embere, és egyébként már 80 éves. (Ő tavaly év végén, a film bemutatása után állította, hogy amikor az igazság kiderült, elnézést kért.) De a hír után rohanó újságíróknak pont annyi, hogy egyetlen apró tévedés, és az utcán találják magukat.

A film végén kiírják, a később valóban rendőrként elhelyezkedő Richard Jewell 2007-ben, 44 éves korában halt meg. Tegyük hozzá, Kathy Scruggs pedig 2001-ben, 42 évesen. Az újságírónőt börtönnel fenyegették, amennyiben nem fedi fel forrásait. Ezt – az újságíróetikának megfelelve – nem tette, de másodfokon végül megúszta a fegyházbüntetést. Az élete ettől még összeomlott, anyagilag ellehetetlenült, kórházba került. Az Atlanta 2003-as cikke szerint a stressz és a meghurcoltatás hozzájárulhatott Scruggs korai halálához. Miközben még csak nem is állított valótlanságot, hiszen a hatóságok ekkor tényleg Jewell-re gyanakodtak. (A bíróság épp ezért végül felmentette a The Atlanta Journal-Constitution-t 2011-ben.) Az újságírónőt ma befeketíteni úgy, hogy már meg sem tudja védeni magát, hát, nem egy bátor lépés. Főleg, hogy a mindenkori Kathy Scruggs-ok hatalma össze sem mérhető a mindenkori Clint Eastwood-okéval.

A valótlanságokat leszámítva persze a Richard Jewell balladája izgalmas, hatásos film, a színészek Kathy Bates-től Paul Walter Hauser-ig lenyűgözőek. De mindez semmit nem változtat a tartalom szándékos és látványos önellentmondásain.