Szerencsénkre ismét hazánkba látogatott az elektronikus zene egyik nagy úttörője, Jean-Michel Jarre. A Special Summer Tour 2025-re keresztelt turné egészen Szófiából érkezett Budapestre, majd egy nap pauza után robog is tovább a pulai amfiteátrumba, de egyelőre nézzük, mi történt itthon. Annyit Jarre-ról elmondanék in medias res, hogy a francia világsztár több mint 75 millió eladott lemezzel, számos világslágerrel és több ezer koncert rutinjával a háta mögött csütörtök este sem okozott csalódást a Papp László Arénában összegyűlt – nagyjából tizenegyezer – rajongójának. Hiszen, ha halkan is, de lassan kimondhatjuk, hogy JMJ is szinte már hazajár Budapestre. Talán kevesen tudják róla, de a lyoni születésű művész már kiskorában letette későbbi munkássága alapjait. Már nyolcévesen kiválóan zongorázott, és a kisebb helyi jazzklubok meghódítása után 24 éves fejjel, 1972-ben jelentette meg első önálló albumát Deserted Palace címmel.
A nem túl zajos kezdeti sikerek után Jarre a jazz világából az akkor még igencsak gyerekcipőben járó elektronikus muzsika felé kezdett kacsingatni. A szélesebb közönség 1976-ban ismerhette meg, hiszen az Oxygene című lemeze a világ számos országában a slágerlisták élére került. Sikere azóta is töretlen. Nem csak zenét komponál és koncertezik, de hangszert is fejleszt, ha épp nem a világbékéért szónokol. A sztár mára pedig már nemcsak az elektronikus zene nagykövetévé, de a francia kortárs művészet egyik legfontosabb exportcikkévé is vált. Az a típusú zenész, aki a sok évtizeden át tartó pályája során folyamatosan meg tudott újulni zeneileg, sőt még idősebb korára is tartja a lépést a technológiai fejlődéssel és kulturális változásokkal. Nagyszabású koncertjeire jellemzőek a látványosan megkomponált fényeffektusok, lézer- és tűzijátékok. Na és persze az a stílus, amit csak a franciák tudnak: egyedi, formabontó, már-már forradalmian újító, de természetesen roppant elegáns is.
Bevallom, igazán kíváncsi voltam Jarre legújabb turnéjára, s nem csak, mert az elektronikus zene elterjedésében oroszlánrészt vállalt, hanem azért is, mert a zenész az utóbbi évtized(ek)ben elég komoly zenei metamorfózison esett át, aminek az elő- vagy utószele (mindenki döntse el maga, hogy melyik az igaz) már a 2015-ös Electronica 1 című lemezén – amelyet az Electronica 2, majd Oxygene 3 követett – is jócskán kivehető volt. A nem kevés világsztárt felvonultató Electronica-lemezek kapcsán a művész olyan neves előadókkal kiegészülve mutathatta meg újra oroszlánkörmeit, mint például Moby, Vince Clark vagy a horrorfilmek nagymestere, John Carpenter. Egyértelmű volt Jarre újabb zenei nyitása. A konceptlemezek mellett megjelentek azok a remixek is, amelyeket olyan előadók készítettek, mint Martin Gore, a Depeche Mode zenei motorja, vagy a goaszcénában előkelő helyet szerző Astral Projection. Arról nem is beszélve, hogy ezek a technóra és akár hard trance-re is hajazó kollaborációk be is kerültek JMJ koncertek setlistjeibe is. A sorban az utolsó, a 2022-ben megjelent Oxymore korong is ezt az új keményebb hangzást folytatta, a hagyományosan megszokott Jarre-soundnál jócskán bátrabb és meglepőbb módon. Hozzáteszem; hála Istennek! Ez a XXI. századi Jarre-hangzás szerencsére szakított a lakossági elektronikus zenével.
De akkor nézzük, mi is történt a koncerten. A nagyjából fél kilences kezdést hatalmas füttykoncert és ováció fogadta. A színpadra egyedül álló világsztár nem aprózta el most sem, a látványt és a hangzást tekintve sem. A hangosítók előtt külön le a kalappal! A hatalmas kivetítőkön feltűnő szecessziós jellegű animációk szinte Gustav Klimt festményeit varázsolták a szemem elé, a hozzájuk komponált lézerfények pedig egészen lélegzetelállító hatást produkáltak. A Les Chants Magnétiques 1 és az Epica – Oxygéne ismerős dallamai rendkívül jó kezdésnek bizonyultak. Az Oxymore lemez címadó dala és a szintén a lemezen található Sex in the Machine egy komor, ámde progresszív ívet adtak a koncertnek. Az Oxygéne 2 alatt egy tastkamera segítségével nézhettük végig azt, hogy Jarre hogyan bűvöli a hangszereit, persze nem maradt el a mára már szokássá vált fényhárfán való „pengetősdi”sem.
Jarre a koncert alatt nem vonult el teljesen a moduláris szintetizátorai és egyéb elektronikus zajkeltő eszközei mögé, együtt élt a közönséggel, nem egyszer megköszönte a nézők lelkesedését vagy táncra buzdította rajongóit, akik között szép számmal voltak az idősebb és a fiatalabb korosztályból is.
A setlist egyébként leginkább egy Greatest Hits turnéra hajazott. A zenész szinte teljes pályafutását végighallgathattuk abban a közel két órában, amelyről tényleg csak szuperlatívuszokban lehet említést tenni. Hihetetlenül elegáns volt az egész buli, arról nem is beszélve, hogy JMJ lassan nyolcvanéves lesz, és ennek az életszakasznak még szerencsére semmilyen negatív előjelét nem mutatja. Voltak olyan pontjai a hangversenynek, amikor tényleg úgy éreztem, hogy Ozorán vagyok a legdurvább goa party közepén, a Robots Dont’t Cry vagy az Qxygéne 4 Astral Projection remixe alatt sokan nem bírták, és felpattantak a székeikből, hogy a küzdőtéren celebráljanak egy rövid goa flashmobot. A néhol jócskán áthangszerelt dalokat hallgatva néha úgy éreztem magam, mintha egy Armin van Buuren által prezentált DJ-show-n lennék, de ez nem kritika, sőt! Ez a „haladok a korral” szellem! Persze a folyamatosan a jövőbe néző Jarre-tól ezt el is lehet várni.
Szerencsére nem nagyon tudnék belekötni a látottakba és hallottakba sem, hiszen a koncert minden momentumából a profizmus sütött, és egy nagyon szimpatikus és egyáltalán nem elérhetetlennek tűnő zenészzseni prezentálta mindezt.
Külön érdekesség, hogy nagyjából a koncert közepén a kivetítőn feltűnt Edward Snowden arcképe és egy videóüzenete is. Köztudott, hogy Jarre a második világháborúban ellenállóként szerepet vállaló édesanyjához hasonlítja Snowdent, s az amerikai lehallgatási botrány kirobbantójáról több ízben úgy fogalmazott, hogy egy hősnek látja, aki a nyilvánosság mellett tört lándzsát. A fellépés csúcsa – talán nem csak számomra – egyértelműen az Équinoxe 4 című sláger videóvetítése volt (természetesen hanggal együtt), amely közben a mára már igazi klasszikussá nemesedett Équinoxe-lemez borítójának a minyonokra hasonlító lényei töltötték ki a Jarre háta mögötti teret. Bár katarzisból volt elég, azt azért elmondhatom, hogy egy életpályát bemutatni száz percben nem könnyű feladat, talán egy picivel hosszabb setlist még boldogabbá tett volna, de így is egy felejthetetlen este részese lehettem. A Les Chants Magnétiques 2 koncertzáró akkordjai alatt már azon morfondíroztam, hogy újra kiderült az, Jarre-ban még mindig rengeteg az energia, valamint az sem volna csoda, ha a közeljövőben egy újabb lemezét tarthatnánk a kezünkben.
Hibátlan koncert! 10/10
