Jól kinézünk. Megint a témánál vagyunk ezen a véget érni nem akaró, infernális éjjelen. De ne rémüldözz: nyugi. Minden jel szerint ebben a fejezetben végre megvalósul vágyaidnak netovábbja. A pszichiátria. Gratulálok – fordult önmagához hősünk: nagy siker. Méretes ambíció. Perspektivikus. Valóságos Széchenyi-terv. Testre szabott. Nagy ívű pályázat, támogatásra való. Merjünk nagyok lenni, mi? Nesze. Nagy vagy.
Ilyen és ehhez hasonló epizódokban nevezi „Hősöm”-nek regénybeli alakját tudósítva az életéről Keresztury Tibor új kötetének elbeszélője. A Hűlt helyem címmel megjelent könyv sem tematikáját, sem megszólalásmódját tekintve nem különbözik a szerzőtől ismert eddigiektől: a különféle egyéni és közösségi poklokban vergődő, azokról reflektáltan tudósító megszólaló tudása a mindennapokban megszerzett tudás. Olyan szöveget olvashatunk, amelynek szerzője az elmúlt évtizedekben megjelent tárcáiban világossá tette: hozzá annyira közeli történeteket ír meg, hogy szinte nem lehetséges szétválasztani a valóságost a ráépülő fikciótól. Mai (és közelmúltbeli) k-európai és magyar abszurd Keresztury új könyve is, és nem az abszurd tehet róla, hogy a valósággal sok ponton való egyezése a derű állandó jelenléte ellenére tragikus.
Az elbeszélő nem távolról, még kevésbé valamilyen magaslatról tekint rá a hősét gyerekkora óta körülvevő világra, hanem – mint az bizonyos szöveghelyekben egyértelműen ki is derül – úgy, mint aki szintén részes benne. Hogy önéletrajzi visszatekintés lenne a Hűlt helyem? A szöveg egy helyen hivatkozik egy Hűlt helyem nevű dokumentumfájlra, amit meg kellene nyitni, és folytatni az írást. Számomra azonban sokkal fontosabbnak tűnik, hogy valaki az átélt testi-lelki szenvedésekről, az infernális tapasztalatokról kendőzetlen, tárgyilagosan pontos és ezzel együtt is lírai beszámolókat tud adni. Utóbbira olyan szövegrészletek a bizonyítékok, mint a folyóiratban önálló novellaként is közölt, a kötet záróciklusát nyitó elbeszélés egy kutya („társam, barátom, szövetségesem”) elvesztéséről, vagy a Kifutó széria című fejezetben a főhős édesanyjával való kapcsolatáról szóló részek, illetve a társról, a társhoz szóló vallomás. A pokoljárásnak is van, még ha utólag összerakott is, térképe – ezt mutatja meg a kötet.
Ezek a jellemzők abba a nemes társaságba emelik Keresztury új kötetét, amelyben Tar Sándortól Borbély Szilárdig oly sok kiváló, a különféle mélységekről azokat megjárva tudósító magyar irodalmi teljesítmény van, jóllehet a Hűlt helyem az eddig a szerzőtől megszokott, leginkább a szépirodalmi tárcák hangvételét használó módszerével sokban különbözik is nagy (és szintén debreceni) elődeitől. A Keresztury-írások ugyanis arra csábítanak, hogy anekdotikusként olvassuk őket, régi olvasóknak kifejezetten ismerősök lesznek a – már ismert Keresztury-írásokból néhol egy az egyben átemelt, jó pár helyen többször is megjelenő, emblematikus – szövegek miskolci szereplői Motoros Máriától a mindenféle (Tóth, Babu, Csengős) bácsikig, vagy a pszichiátrián élő figurák, a mindennapos küzdelem személyes heroikussága és komikus tragédiája. Mindez azonban csel, nemes, de mégis csak írói trükk. A Hűlt helyem szövegeinek komorságát oldó (ön)irónia képes visszájára fordulni, a legkínosabb helyzetek oldására alkalmas hangvétel sok esetben csak még tragikusabbá teszi azt, ami írva van. A nevetségesség a tragédia legmegrázóbb szintje, nagy és komoly lelkierő kell mindezek megírásához, ami Keresztury esetében most is megvan.
Mindez ráadásul nem kötődik korszakhoz, tájegységhez, bár kétségkívül fontos, hogy a szerző hazai pályája elsősorban a múlt, illetve B.-A.-Z. megye és a Hajdúság. A Reményfutam című kötet még a Magyar Narancsban Keleti kilátások címmel megjelent tárcákat adta közre, A vaddisznó rokona és a legutóbb (hét éve) megjelent Temetés az Ebihalban viszont azt mutatja, hogy az ember kiszolgáltatottsága, a tragikum, és az ezzel dacoló derű nem hely- és időspecifikus. Keresztury továbbra is mindenre rezonál, talán ön- és közterápiás céllal. A szövegekből mindenesetre annyi biztosan kiderül ezúttal is, hogy a finomság jobb, mint a tahóság, bár a tahó néha finomnak álcázza magát, és fordítva, ahogy az is, hogy a megértés jó és egyre kevesebb, a világ esik szét, és egyre ritkábban történnek csodák. Ha csak nem az a csoda, hogy élünk.
A saját elméjével és később a saját testével is harcban álló, nevetségességig elesett hős egyetlen győztes csatája az, hogy tudósít, ép elmével, sikeresen. „Hogy az pedig van énnekem, akaraterő, azt avval a példával, magáért beszélő, puszta ténnyel tudnám kételkedő olvasóim előtt bebizonyítani, hogy még mindig élek, és itt bohóckodok történetesen.” A Hűlt helyem hőse egy egyébként semmi kis napi rutinfeladat megoldását nevezi bohóckodásnak, én pedig a kötetet nevezem az év eddig megjelent kötetei közül az egyik legnagyszerűbb nembohóckodásnak. (Itt bele is olvashat a könyvbe.)
Keresztury Tibor: Hűlt helyem. Magvető, 2021. 4499 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/25. számában jelent meg, június 18-án.
