A holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapja alkalmából annak néztünk utána, milyen fogadtatásra talált a megjelenése előtt, illetve után Kertész Imre Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság.
Klasszikus lektori műhiba – így foglalta össze egy hozzászólásában Nyáry Krisztián, a Líra csoport kreatív igazgatója, miért utasíthatta vissza elsőre a Magvető a Sorstalanság kiadását. A napokban kezdett terjedni a Facebookon az az 1973-as levél, amiben a kiadó kifogásait sorolta, közölve, hogy a regény gondozására nem vállalkozhat.
A Kardos György igazgató által jegyzett üzenet szerint a lektorok egybehangzó véleménye volt, hogy a kötet problémás. „Úgy véljük, élményanyagának művészi megfogalmazása nem sikerült, pedig a téma iszonyatos és megrázó. Hogy mégsem válik az olvasó számára megrendítő élménnyé a regény, elsősorban főhőse enyhén szólva furcsa reakcióin múlik” – szólt a felütés. A magvetősök ugyanis nem tudtak mit kezdeni vele, hogy Köves Gyurira hatást gyakorol a náci propaganda, a zsidók bűnözőkként való kezelése. A fiúnak pedig nem az az első gondolata, hogy ez egy történelmi, példa nélküli gyalázat, hanem hogy a rabokkal valóban gond lehet, máskülönben hogy kerülnének oda. „Nem tudjuk megmagyarázni, hogy a koncentrációs táborba érve miért látja »gyanúsnak« a kopaszra nyírt foglyokat. A rosszízű mondatok tovább folytatódnak: »Az arcuk sem volt épp bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előre meredő orrok, beesett apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan zsidóknak látszottak minden tekintetben«” – olvassuk, mivel volt gondjuk Kardoséknak.
Hihetetlennek látták azt is, hogy a krematóriumok látványa Gyuriban „egyfajta diákcsíny érzését” keltsék, de annak sem örültek, hogy a főszereplő a muzulmánokra sértő kijelentéseket tett. A Magvető úgy vélte, a főhős részvétlensége a végén nem is adott volna számára alapot, hogy erkölcsileg ítélkezzen. Hogy az utókor mennyire könnyedén tudja rávetíteni saját tudását a múltra, ez a mondat mutatta a legjobban: „Hiszen tudja, hogy megsemmisítő táborban van, pusztán zsidó volta elég ahhoz, hogy meggyilkolják.” De valóban tudhatta ezt Köves Gyuri, s a holokauszt számtalan zsidó áldozata? Amit 1973-ban olyan magától értetődő volt leírni, azzal tisztában lehetett egy táborba zárt tizenéves fiú is a negyvenes évek derekán? A Sorstalanság fontos erénye, hogy rámutatott, milyen mélységben tud hatni ránk az a kép, amit a külvilág belénk sulykolna. A visszautasítás egyébként stilisztikai kifogásokat is emelt, ügyetlen, körülményesen fogalmazott mondatokat említve.
Nyáry Krisztián szerint ugyanakkor a levelet nem Kardos, hanem Bor Ambrus lektor fogalmazta, és keresztülment Sík Csaba, a kiadó akkori irodalmi vezetője kezén is. Kardos a kéziratot sem olvasta, csak azután, hogy a Sorstalanság végül megjelent a Szépirodalmi Kiadónál. (Nem összetévesztendő Kardos G. Györggyel, aki a Kortárs 1980/9. számában, Domokos Mátyásnak adott interjújában így nyilatkozott a kötetről: „Nagyszerű könyv. A hős, egy pesti kis zsidófiú – akárcsak Salinger Zabhegyezője – soha nem próbál a felnőttek összefüggéseket kereső logikájával gondolkodni, megmarad mindig gyereknek, és ez a körülmény a regény stílusát különös hangvételűvé egyszerűsíti, ahogy ezt például Camus tette a Közöny hősének elbeszélésében. Nos, ezeket a szándékosan leegyszerűsített mondatokat a kritikusok közül sokan a regény stiláris fogyatékosságának tekintették.”)
És hogy mi állhatott a visszautasítás hátterében? „Nem nagyon volt ebben politikai megfontolás, csak eltérő esztétikai modalitás. A volt ávós Kardos amúgy is bátrabban adott ki »rázós« könyveket, mint a Szépirodalmi. Egyszerűen vakok voltak a szövegre” – írta a Líra kreatív igazgatója. Szerinte a kiadósok nem voltak amatőrök, inkább olyan volt ez, mint mikor Babits Mihály azt mondta, nem talált egyetlen értékelhető József Attila-verset sem. Vak maradt rá, mert annyira más szöveg volt, mint amikkel addig találkozott.
Megkeresésünkre is ezt fűzte hozzá Nyáry: Bor és Sík is kiváló szerkesztők voltak, viszont a regénnyel nem tudtak a maguk esztétikai eszköztárán belül mit kezdeni. – Eszerint a holokauszt az emberiség legnagyobb tragédiája, tehát csak a tragédia nyelvén lehet beszélni róla. Kertész szenvtelenségét dilettantizmusként dekódolták. Ebben talán az is „segített”, hogy egy pálya szélén lévő bohózatírót láttak benne – tette hozzá lapunknak Nyáry. Kertész ugyanis ekkor még egyáltalán nem volt ismert író, a megélhetésért pedig könnyed bohózatokat írt. A nevéhez fűződött például az 1959-es, Csacsifogat című vígjáték, amiért a Nobel-díj után Bán Pál plágiummal vádolta meg – ezt Kertész határozottan cáfolta, de más érintettek szerint szintén volt jogvita.
A Sorstalanság értelmezései
Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara, valamint a Magyar Tudományos Akadémia közös szervezésében rendeztek a hét elején kétnapos konferenciát Kertész Imre munkásságáról a délvidéki egyetem magyar tanszékén. A tanácskozáson anyaországi és délvidéki irodalomtörténészek elemezték Kertész életművét. A megnyitón Huszár János, Magyarország szabadkai főkonzula, Kristóf Lázár, a belgrádi magyar nagykövetség tanácsosa, valamint Alexandar Kasas, az egyetem dékánhelyettese is részt vett.
– Ma is nagyon kiváló szerkesztőnek kell lenni ahhoz, hogy ha egy 44 éves, kötet nélküli bohózatíró behoz egy remekművet, akkor azt mindenféle előfeltevés nélkül tudja olvasni. Mondhatjuk, hogy Kertész óriási hendikeppel indult – mondta lapunknak Nyáry. Persze, az irodalmi világon túli viszonylagos ismeretlenség továbbra sem szűnt: a Sorstalanság sokaknál csak azután került az őt megillető helyre, hogy Kertész Imre 2002-ben átvette érte az irodalmi Nobel-díjat. A regény először 1975-ben jelenhetett meg, de az íróból így sem lett rögtön ünnepelt sztárszerző, még ha a kritika egy része nagyon pozitívan is fogadta.
Ráadásul akadtak olyan dicsérők, akikre utóbb talán nem is gondolnánk. A Kertész zsenialitását az elsők közt felismerő Spiró György elevenítette fel egy 2016-os Kertész-emlékesten, már az író halála után: „Hosszú évekig egyetlen mozzanatból következtethetett csak a szerző arra, hogy a regénye mégis képes hatni. Kertész akkori felesége, Albina pincérnőként dolgozott. Miután a kéziratot a Magvető 74-ben visszautasította, Albina kihallgatást kért a Dél-pesti Vendéglátó Vállalat igazgatójától. »A férjem nagy magyar író – mondta –, de nem adják ki, én tartom el, itt a regényének a kézirata, olvassa el az igazgató elvtárs, és adjon nekem fizetésemelést.« Az igazgató átvette a kéziratot, és két hét múlva felemelte Albina fizetését. Az igazgatóból húsz év múlva belügyminiszter, majd miniszterelnök lett, és azt a Horthy-rendszert igyekezett restaurálni, amely egykor Kertészt és a sorstársait megfosztotta a jogaitól. Magyarország nem egyszerű hely.”
Spiró ezzel Boross Péterre utalt, aki három éve az Indexnek így emlékezett: Kertész felesége valóban felszolgálóként dolgozott egy csepeli kocsmában. Viszont a vállalat helyzete miatt nyugdíjazni kellett, akik arra voltak jogosultak, ezért kereste fel őt Vas Albina, hogy ez alól hadd mentesüljön – legalábbis addig, amíg férje be nem fejezi könyvét, aminek a kiadására esély mutatkozik. Egy példányt ott hagyott az asszony a Sorstalanságból, a könyv pedig elnyerte Boross tetszését. Később mentek vissza Kertésszel megköszönni, hogy a feleség dolgozhatott, s akkor adtak át neki egy dedikált példányt második kötetéből, A nyomkeresőből. „Kertész is megköszönte, kezet fogtunk, roppant szerény fiatalember volt. Én elolvastam a könyvet, és jónak találtam. Odaadtam a kollégáknak is, de a 30 éves fiatalok kevésbé tudták értékelni” – jegyezte meg Boross. Ahogy Sereg András 2007-es interjúkötetéből és a dedikációról készült képből kiderül, az íróval való találkozás ’77-ben történt.
A Kritika folyóirat 1975. augusztusi számában Lenkei Júlia közölt recenziót a kötetről. Az első lektorral szemben ő már megértette Köves Gyuri útját, belső világának alakulását a koncentrációs táborok iszonyatában. „Az első fokozat az irracionális világba érkező naiv, harmonikus gyerek mindent racionálissá tenni akaró igyekezete, majd a ráébredést, e világ lényegének felismerését követően az önfegyelem korszaka, a túlélés érdekében az életrend és szokások maximális megszervezése, a belső szabadság lehetséges kihasználása. A fizikai állapot romlásával végül végül bekövetkezik a beletörődés, a nyugalomkívánás korszaka is, amikor már az életben maradás jelenti az egyetlen meglepetést” – írta Lenkei, aki úgy látta, a Sorstalanság magas fokú gondolati és művészi tudatosságot mutat.
Inkább fogoly, mint polgár
Az ember nem arra születik, hogy kimustrált alkatrészként eltűnjön a történelemben, hanem hogy megértse sorsát, szembenézzen halandóságával, és - most egy igencsak ódivatú kifejezést fognak hallani tőlem - hogy megmentse a lelkét. Hamburgi esszé Nézem a fotókat, írók tisztelegnek Kertész Imre előtt halála másnapján. Virrasztás és emlékezés. Esterházy is fölolvas.
Czére Béla szintén dicsér a Népszava 1975. augusztus 23-ai számában, arra jutva, hogy mítoszrombolással, és egy közel sem szokványos lágerregénnyel állunk szemben. Czére is a kíméletlenül korán felnőtté tett fiú magatartás-lehetőségeinek stációiról írt, arról, hogy Kertészt nem a táborok működésmódja, hanem a napról napra változó emberi tudat érdekli inkább. A végén azért finom kritikát is megengedett magának: „Olyan élethelyzeteket fogalmaz meg árnyaltan ez a kamasztudat, amelynek lényeglátó elemzésére még ilyen »sűrített időben« sem lehet képes egy fiú intellektusa.”
Annál pozitívabb volt Ács Margit a Magyar Nemzet 1975. július 27-ei számában, rámutatva a hagyományos európai humanizmus joviális együttérzésének tarthatatlanságára. A regény végén ugyanis a főszereplő találkozott egy újságíróval a villamoson, aki a „lágerek pokláról” érdeklődött, és jóindulatúan segítséget ajánlott. „Aki pokolról beszél, nem a koncentrációs táborokról beszél. Aki a sebek begyógyulását, új élet kezdését sürgeti, megköveteli a felejtést, az akarva-akaratlan kínos, ostoba véletlenné degradálja milliók sorsát. Aki borzalmakat emleget ahelyett, hogy néven nevezné az emberi aggyal kitervelt pusztítás valamennyi fortélyát, öntudatlanul aláássa az emlékezetet” – vélte az író-műkritikus.
Egy befejezett életmű
Most, hogy elment közülünk Kertész Imre, életművének kontúrjai véglegessé váltak. Sem hozzátenni, sem elvenni belőle nem lehet. Elmélyedéssel elsajátítható, de semmilyen csoport által nem kisajátítható. Ő maga rendezte el ezt így és nem másképp. Író nem akarhat többet, mint hogy elmondja azt, amit rajta kívül más nem tud elmondani.
Ács Margit egyébként 1964 és 1987 között a Szépirodalmi Könyvkiadónál dolgozott, így ismerhette a kötet útját. Valószínűleg akkori férjét, a fentebb említett Domokos Mátyást sem lephette meg, amit Kardos G. György a Sorstalanságról mondott. Így akár a Magvető-lektoroknak szóló üzenetként is értelmezhetjük Ács kritikájából az alábbiakat: „A kívülálló a logika aljas csapdáját sejti abban, hogy a regény hőse természetesnek találjon bármit a táborban. Egyáltalán: abszurditásnak érzi, hogy láger-életről, láger-gondolkodásról beszél az író halál és esztelenség helyett. De hát Kertész Imre könyvének éppen az az egyik tanulsága, hogy a természetes és az abszurd csupán meghatározott helyzethez tartozó fogalmak. (…) Az élet és a gondolkodás nem egyéb, mint a helyzetek lehető legpontosabb felmérése és a hozzájuk való alkalmazkodás. Így aztán, amikor bemondja a hangszóró, hogy a tábor felszabadult, hősünket mindazonáltal mégis nyugtalanítja, hogy elmaradt az aznapi leves.”
A Sorstalanság így azért is az azt megelőző évek prózájának egyik fontos műve Ács szerint, mert Kertész – aki maga is megjárta Auschwitzot és Buchenwaldot – évtizedeken át meg tudta őrizni regénye utolsó pillanatának tisztánlátását „az előítéletekkel, áltatásokkal, sablonokkal szemben.”
