Szerettem volna még tőle interjút kérni. Az idei századik születésnap nagyszerű alkalom is lett volna rá. Hasonló korúakhoz persze már nem egyszerű eljutni, ráadásul Dávid Katalint eleve csak egy szűkebb, műértő réteg ismeri igazán. Végül azért sikerült elérni, de már nem vállalta. Mint mondta, egyelőre utolsó interjúját az Új Embernek adta. Sajnos nemcsak egyelőre: százéves korában, pénteken meghalt a Széchenyi-nagydíjas művészettörténész.
Az I. világháborút követő, trianoni tragédiából, majd vörösterrorból és Horthy-féle bevonulásból ocsúdó országban született, 1923. augusztus 16-án. Egészen közelről élték meg az új határok húzását: édesapja, Dávid Lajos korábban a kolozsvári egyetem professzora volt. A nehézségek ellenére viszont a szülők tíz gyereket neveltek fel. A professzor apa közeli barátja volt Klebelsberg Kuno, aki aztán fel is kérte őt a szegedi egyetemi gyógyszerészeti intézet megalapítására. Így jutottak a román és szerb határhoz közel kerülő városba, ahová 1921-ben áttelepült a teljes kolozsvári egyetem. Dávid Katalin örmény származású családba érkezett, ez az örökség pedig később is fontos maradt számára.
A szegedi egyetemen tanult, később pedig kijárta a katolikus teológiát is, miután már ekkor a szakrális, keresztény ikonográfia foglalkoztatta. Olyan mesterei voltak, mint a neves klasszika-filológus, Kerényi Károly, de tanította Sík Sándor és Felvinczi Takács Zoltán is. Az örménység utóbbi révén is megjelent életében, míg mondjuk középkori régészetből a szintén örmény Roska Mártonnál doktorált. A művészettörténetet pedig eleve azért választotta, mert Felvinczi Takács meggyőzte ennek fontosságáról.
Az elmúlt száz évben megélt több diktatúrát is, a leghosszabb ideig természetesen a kommunista elnyomással kellett küzdenie. De a negyvenes években egyetemistaként még zsidómentő akciókban vett részt. Keresztleveleket, nunciatúrai védleveleket, hamis igazolványokat gyűjtöttek, illetve segédkeztek az elszállásolásban. Vallotta, hogy az 1944-45-ös időszakban a gonoszság maga lepte el Budapestet, végül pedig nem fel-, hanem megszabadultak ettől.
Később is megtette, amit csak tudott: Marc Chagallról szóló monográfiájának híre eljutott még a Szovjetunióba is, ahol a festőt nemkívánatos személynek tartották. A hatvanas években aztán a művészettörténészt eltávolították a Művészettörténeti Dokumentációs Központ (MDK) éléről, klerikális reakcióval vádolták meg. Nem tört meg, tovább dolgozott, fontos kötetet jegyezve Vincent van Goghról, akinek fordította a leveleit is. Őt magát is megfestették, Kondor Béla vásznán többször megelevenedett. A legnevesebb ismerős mégis egy lengyel egyházi vezető volt, akivel a hatvanas években ismerkedett meg. Az akkori krakkói érsek nem volt más, mint Karol Wojtyła, azaz a későbbi II. János Pál pápa. Amikor 2003-ban a művészettörténész betöltötte a nyolcvanadikat, audiencián fogadta a pápa, illetve oklevéllel köszöntötte. Fia, Hidvégi Máté a tudományos életben szerzett nevet magának biokémikusként, az Avemar feltalálójaként.
Az említett, augusztus 20-án megjelent Új Ember-interjúban Dávid Katalin a hitét így foglalta össze: „Katolikus vagyok, annak neveltek. Isten létezésében és irgalmában soha nem kételkedtem, és ami ugyanilyen fontos, soha, egyetlen pillanatra sem inogtam meg az Egyházhoz tartozásomban. Ne értse félre, nincs ebben semmi dicsekvés! Nem is lehet. A kételkedés is lehet szent, hiszen végül is az Isten kereséséről van szó. Aki így sóhajt fel: Úgy szeretnék hinni, de nem tudok!, az lehet ugyanolyan szent, mint a hívők leghívőbbje. (…) Életem során sokszor lettem eltávolítandó »klerikális reakciós«, de mi ez ahhoz az örömhöz képest, amit az Egyházhoz tartozás adhat! Máté fiam szokta kérdezni, hogy kinek drukkolnék, ha a vatikáni labdarúgó-válogatott a magyarral játszana. Azt hiszem, bajban lennék... Ismerve Krisztus nagyvonalúságát, ő biztosan azt mondaná, hogy nyugodtan drukkoljak a magyaroknak.”
Száz év tapasztalatát pedig így összegezte: „Ma már semmi mást nem tartok fontosnak, csak az irgalmasságot, ami nem más, mint a gyakorlatban megvalósított szeretet. A konkrét ember által létezik, nincs elmélete, csak gyakorlata van. Az irgalmasság hétköznapjaira gondolok, mint amilyen a felebaráttal való megbékélés, a javaink, a tudásunk, a tehetségünk megosztása a rászorulóval, vagyis a másik ember gondjára, egyáltalán a teremtett világra való szerető odafigyelés. (…) Megváltottságunk titka ez.”
