Mind igent mondtunk a Roman Polanskival közös munkára, így elfogadtuk mindazt, ami ezzel jár. Azzal persze nem könnyű mit kezdeni, hogy egy ilyen közeli barátomra erőszaktevőként tekintenek – erről is beszélt lapunknak Jean Rabasse látványtervező, akivel a szolnoki Alexandre Trauner Art Film Fesztiválon beszélgettünk. A francia alkotó zsűritagnak érkezett, a Magyar Hangnak pedig mesélt a Natalie Portmannel közös munkáról és az Oscar-jelöléséről is.
– Melyik volt a keményebb feladat, az Eksztázis (Climax) vagy a Jackie vizuális világát megalkotni?
– Nagyon eltérő munkafolyamat jellemezte a kettőt. Az Eksztázist a rendező, Gaspar Noé energiája fűtötte. Nekem összesen három hetem volt a felkészülésre, ami nyilván nagyon kevés erre. Gaspar Noé egyébként nagyon kedves ember, nagyon nyitott volt mindenkivel szemben, ami jelentősen megkönnyítette a munkát. Fel kellett csupán venni a ritmusát, sőt, gyorsabbnak lenni. Ahogy megértettem ezt, már ment minden a maga útján. Egyébként nagyon meg volt lepve azon, hogy valaki nem fél tőle. Előtte mindenki azt gondolta a durva filmjei miatt, hogy tartani kell tőle. Eközben teljesen jó volt vele együtt dolgozni, nagyon szórakoztató ember attól még, hogy a filmjei ennyire szokatlanok és erőszakosak. Persze fel kellett vele venni a ritmust, őrületben igazodva hozzá.
– És mi a helyzet a First Lady küzdelmeivel? Mennyire volt könnyű Jacqueline Kennedy világát visszaadni?
– A Jackie teljesen más volt. Abban mondjuk nem, hogy ezt is gyorsan kellett felvenni, de erre volt már tíz hetem. Ennyi idő alatt kellett terepszemlét tartani, elvégezni minden szükséges előkészületet a forgatáshoz. Ez nem kis feladatnak bizonyult, hatalmas volt a felfordulás, nagy és kiterjedt forgatási helyszínre volt szükségünk, jártunk Washingtontól Baltimore-on át Párizsig mindenhol. A Jackie lényege pedig nem az volt, hogyan érjük el a legőrültebb színhatásokat, mint az Eksztázisnál, hanem hogy miként adjuk vissza a legpontosabban a valóságot egy játékfilmben. Amikor belekezdtünk a munkába 2015-ben, nem sokat tudtam a Fehér Házról. Ehhez képest két hónap alatt fel kellett húzni a tökéletes mását. Szóval tényleg igencsak gyors munka volt. Az pedig külön nehézség az egészben, hogy mindenből, amit a valóságban látsz és ami egykor létezett, egy önálló filmes univerzumot kell létrehoznod. Hogy megálljon a lábán a filmben is. Nemcsak azt kell tudni, mi merre volt, de a fényeket vagy a bútorok stílusát is eltalálni. Nehéz feladat.
– Húsz éve jelölték Oscarra a Vatelért. Itt szeretett bele végleg a kosztümös történelmi drámákba?
– A Vatel után hoznom kellett egy nehéz döntést, hogy maradjak-e Párizsban, vagy költözzek inkább Los Angelesbe. Biztattak sokan, hogy tegyek próbát a tengerentúlon. Lett egy ügynökségem is Hollywoodban, illetve a Cirque du Soleil-hez szegődtem. Montreal felé vettem aztán az irányt, a színház arculatának megalkotása kötötte le akkoriban minden időmet. Szóval, ez volt az én nagy élményem Hollywoodban. Amikor visszatértem Párizsba, foglalkoztam még a Cirque du Soleil-jel, de úgy döntöttem, inkább Párizsban maradok és francia filmeket fogok készíteni. Nagyon kényelmes is volt így számomra az egész, jól éreztem magam.
– Bernardo Bertoluccival is együtt dolgozhatott az Álmodozókon. Mit szól ahhoz, amikor felmerül egy ilyen sztori, mint az Utolsó tangó Párizsban forgatásával kapcsolatos? Évtizedekkel a forgatás után derült ki, hogy Maria Schneider valódi nemi erőszakként élte meg a filmbeli jelenetet, merthogy Bertolucci előtte nem igazán avatta be abba, mi fog történni. Meglepődött, tudott róla?
– Bernardo mesélte nekem ezt a történetet már korábban, tőle hallottam az egészet. A dolgok megváltoztak a metoo-hullám óta, mindenki jóval érzékenyebb ma már a hasonló dolgokra. Meg kell értenünk, hogy az a mód, ahogy sokszor együtt dolgoztunk a színészekkel és színésznőkkel a hetvenes években, ma már nem lehetséges. A hetvenes évek szellemisége teljesen más volt, mint a mai, amikor jóval elővigyázatosabbnak, figyelmesebbnek kell lenni. Bernardo nagyon szomorúan mesélte nekem az egészet, bántotta őt is, hogy Maria Schneider ilyen traumatikusan élte meg az egészet. Nehéz utólag már mit tenni az egésszel, helyrehozni az így okozott lelki károkat.
– Miközben számos igencsak túlfűtött filmben dolgozott ön is, vegyük csak a Gaspar Noéval készített Eksztázist, illetve az említett Álmodozókat. A hasonló műveket nehezebb elkészíteni ma?
– Ez vicces, mert nem láttam az Álmodozókat olyan tizenöt éve, egy hónapja viszont Párizsban volt egy vetítés, ahol megnéztük. És utólag visszatekintve én is meglepődtem azon, hogy milyen erőteljes, túlfűtött filmet tudtunk készíteni. Arra gondoltam, hogy ma is el tudnánk készíteni egy ilyet? Kockázatos vállalkozás. A forgatáson mégis csak ott volt a kamerák előtt Louis Garrel, Eva Green és Michael Pitt meztelenül. Belegondolni is furcsa ma már. Persze, nem pornót készítettünk, hanem művészi értékekkel bíró játékfilmet, nagy tisztelettel volt mindenki egymás iránt, de mégis, van ebben az egész helyzetben egy nagy fokú sérülékenység mindig.
– A Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy bemutatását is beárnyékolták a Roman Polanskival szembeni évtizedes vádak. Gondolkozott ezek miatt azon, hogy egyáltalán vállalja-e vele a közös munkát? Nem félt attól, hogy önt is támadják majd?
– Az egyetlen, ami közvetlenül megérintett, az volt, amikor jelöltek minket a francia Oscarra, azaz a Césarra. Tisztában voltunk vele, hogy a feministák csoportja, a Femen támadni fog minket, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább nem megyünk el a ceremóniára. Ezen túl nem voltam érintve semmilyen módon ezekben a botrányokban. A helyzet az, hogy mind igent mondtunk a Roman Polanskival közös munkára, így elfogadtuk mindazt, ami ezzel jár. A döntés maga, hogy együtt dolgozzak vele, nem volt nehéz számomra. Azzal persze nem könnyű mit kezdeni, hogy egy ilyen közeli barátomra erőszaktevőként tekintenek, és hogy ezek a vádak akár igazak is lehetnek. Mint mikor az egyik családtagodról megtudod, hogy valami szörnyű bűncselekményt követett el. Valami nagyon személyest változtat meg benned ez az egész. És persze nagy tisztelettel vagyok azon áldozatok iránt, akik elég bátrak ahhoz, hogy kiálljanak, és elmondják, mit kellett átélniük. Ez vonatkozik erre az esetre is. Azt nehéz elfogadnom, hogy most már túl késő egy igazságos tárgyalást lefolytatni. Mi viszont egy közös munkára jöttünk össze, a Tiszt és kém elkészítése volt a célunk. Ebben vállaltam én szerepet.
– A legnagyobb sztárokkal dolgozhatott Natalie Portmantól Gérard Depardieu-ig. Volt, akivel nehezebb volt együttműködni? Mennyire jellemzőek a különféle sztárallűrök?
– Igyekszem megtalálni a kapcsolatot a színészekkel, ez fontos számomra a látvány megtervezése során. A legtöbbször ezzel semmi probléma nincs, teljesen normálisan tudunk beszélgetni. Persze, az én szerepem más, mint azoké, akik végig mellettük vannak. Én nem is szeretnék ott állni a rendező mellett és instruálni őket. Natalie Portmannal azért volt könnyű, mert van egy közös táncosbarátunk, aki nagyon közel áll hozzám, ahogy Natalie családjához is. Szóval, témának nem voltunk híján. Nyilván nemcsak ilyen magántémákról beszélgettünk persze, nagyon érdekelték a forgatási helyszínek, az egész téma, a karaktere, csodálatos ember tényleg.
