Napjaink jobboldali kultúrharcának sajátossága, hogy lényegében csak az egyik fél harcol: a megtámadottak szívük szerint kimaradnának az egészből, és továbbra is csak a kultúrára koncentrálnának. Így van ezzel a Ferenczy Múzeumi Centrumot irányító Gulyás Gábor is, akinek véleményét persze szerettük volna kikérni Szakács Árpád őt ért bírálatairól is. (Lásd az interjú után.) Közpénzből működő művészeti intézmény vezetőjeként azonban úgy gondolja, nem mondhat le aktuálpolitikai nyilatkozatokkal potenciális közönsége egy részéről sem. Gulyást így az általa vezetett intézmény helyzetéről, a Modemtől a Műcsarnok irányításán át Szentendréig ívelő pályájáról és a korábban őt ért kritikákról faggattuk. – A napokban végleg bezárt a Heti Válasz, az egyik utolsó számban ugyanakkor még olvashattunk önnel egy beszélgetést. Itt lesújtó képet festett, a magyar képzőművészetet nemzetközi kontextusban láthatatlannak nevezve. Hogyan jutottunk el idáig?
– Az a szomorú helyzet, hogy a világ számos nagy művészeti múzeumában az állandó kiállításokon magyar alkotótól nem láthatunk semmit, miközben például román, lengyel vagy cseh művészektől igen. Ennek nem feltétlenül az az oka, hogy mifelénk nincsenek jelentős alkotók – bár úgy gondolom, a hazai képzőművészet ebből a szempontból elmarad az irodalomtól vagy a zenétől –, de nem kis részben pozicionálási és menedzselési hiányosságokról van szó. Sajnálatosnak tartom, hogy – különösen a 70-es, 80-as évek kiemelkedő tudósainak munkáihoz mérten – jó ideje nincsenek jelentős művészettörténeti teljesítmények, az indokoltnál lényegesen ritkábban születnek olyan komoly értelmezések, amelyek egy-egy jelentős magyar életművet nemzetközi perspektívában helyeznének el. A kortárs képzőművészet a rendszerváltás után előbb a művészettörténet illetékességi körében rekedt, ami rossz marxista hagyomány, aztán ideológiai alapozású teoretikus közelítésmód lett domináns a hazai művészeti egyetemeken, amivel szerintem nemcsak az a gond, hogy elméletileg lapos, hanem az is, hogy periférikus.
– Mi kellene ahhoz, hogy ebből a periférialétből kitörjünk?
– Egy-egy művészeti teljesítmény nemzetközi láttatása komoly munka, s ha ezt a munkát nem vagy nem megfelelő színvonalon végezzük, akkor bizony az az eredmény, amit most tapasztalhatunk – jórészt függetlenül attól, hány tehetséges művész él nálunk.
– Szentendrén pedig élnek bőven, és a település sokáig volt a magyar képzőművészet központja. Ön is úgy látja viszont, hogy a település gazdag tradíciója idővel megkopott. Miért alakult így?
– Nem hiszem, hogy egyetlen oka lett volna – én most kettőt emelnék ki. Az egyik, hogy a szentendrei művészet átértelmezése, Aczél György intézményi lufija a rendszerváltás idejére teljesen leeresztett. A másik – szintén ebben az időszakban – a popkultúra mindent elárasztó giccsáradata és a romantikus művészeti konvenciók harsány találkozása a városi szuvenírek standjain. Kellett némi idő, mire a magasművészet újra megmutatkozhatott érdemben e giccsáradat mellett. Az elmúlt időszakban viszont komoly visszarendeződés történt – ennek köszönhető, hogy egyre többen gondolják azt: Szentendre ma ismét a képzőművészet hazai fővárosa. Komoly visszaigazolás, hogy a tágabb régiónk olyan művészeti központjaiban, mint például Maribor, Pozsony vagy Kolozsvár, nyilvánvalóan így tekintenek Szentendrére.
– Csakhogy a visszarendeződés források nélkül nem fenntartható. Hatvan százaléknál is nagyobb saját bevételt kell előteremteniük a Ferenczy Múzeumi Centrumnál a működéshez. Jelen körülmények között számít magasabb állami vagy önkormányzati támogatásra?
– A hazai múzeumi rendszer egyes részei az elmúlt hat évben sokat változtak, mostanra eljutottunk oda, hogy érdemes lenne értékalapú koncepció mentén – nem csupán a támogatások szempontjából – újragondolni a teljes rendszert. Ez kultúrpolitikai kérdés. Ha már megkérdezte: arra számítok, azt remélem, hogy hamarosan születik majd erre érvényes és erős válasz.
– Most önöknél állít ki Samuel Havadtoy is, július közepétől látható a magyar származású művész tárlata. Neki például el kellett mennie, hogy világszerte ismertté válhasson, ahogy sok nagy alkotónknak. Havadtoy gyakran beszél arról, hogy világpolgárrá kell lenni az ismertséghez, miközben sok magyar kolléga nem szívesen kommunikál, inkább csak fest, és ha kell, hát találja meg őt a galériás. Tapasztalja ezt a hozzáállást?
– Nem. Én jellemzően nem ezt tapasztalom. Az, hogy érdemes világot látni, közhely, de természetesen a legtöbb alkotó számára is evidencia. Havadtoy esetében azonban nem egyszerűen erről volt szó, hanem egy olyan kérdésről, amellyel a pártállami rezsim időszakában a legtöbb ambiciózus fiatalnak szembesülnie kellett: ez a disszidálás lehetősége. Még a nyolcvanas években is hatalmas dilemma volt, az én nemzedékem számára is. Értelemszerűen nem azért, mert az ember nem tudta volna eldönteni, hogy a szabad világ vagy a szocializmus a jobb választás, hanem mert a disszidensek egyáltalán nem lehettek biztosak benne, hogy belátható időn belül visszatérhetnek Magyarországra. A rendszerváltással ez a dilemma is megszűnt: kinyílt a világ.
Majdnem mindennap sakkoztunk Yoko Onóval – Sam Havadtoy-interjú
David Bowie-ról, a menekültellenességről és a hetvenes évek amerikai művészelitjéről is kérdeztük a világhírű festőt, Samuel Havadtoyt. A teljes interjú.
– Mennyiben tekinti folytonosnak a pályáját a Modem, illetve a Műcsarnok után? Lehet ugyanazokat az elveket követni egy más jellegű múzeumi központnál?
– Alapvetően igen, bár az adottságok értelemszerűen mások. A személyes életemben nemrég nagy változás volt: úgy döntöttem, hogy kurátorként nem rendezek Magyarországon több tárlatot. Soha nem szerettem, ha a kiállításaimat politikai perspektívában értelmezik, de egyfolytában belecsúsztam. Korábban túl sok energiámat vitte el az ezzel való hadakozás. Jó érzés, hogy ilyesmivel mostanában nem kell foglalkoznom.
– Valóban, számos képzőművészeti koncepció fogalmazódott meg az utóbbi években, bírálói is bőven akadtak. Gondolok például Fekete György nyilatkozataira, a Mi a magyar? kiállítást érő kritikákra és persze az ellenoldalról érkező megszólalásokra. Miért kerülhet a munkássága gyakran kritikák kereszttüzébe?
– 2006-2016 között mintegy félszáz nagyobb kiállítást rendeztem, a többsége tematikus jellegű volt. Értelemszerűen olyan témákhoz kapcsolódtam, amelyek nekem személy szerint fontosak, mint például a nemzeti önazonosság, a hazaszeretet, a vallásos hit, a szekularizáció, az otthon, az elvesztegetett idő vagy az emlékezés és az emlékezet viszonya. Úgy gondolom, a kurátori munkámhoz való viszonyulást nagyban befolyásolta, hogy e témákhoz erős politikai konnotációk is társulhatnak, de akadtak olyanok is, akik a tematikus kiállítás műfaját sem tudták elfogadni. Többek között azért sem, mert soha nem akartam művekkel tételeket illusztrálni, éppenséggel az egyszerűsítésekkel szemben igyekeztem mindig felmutatni olyan árnyaltságot, amilyenre kifejezetten a művészet képes. A kurátori munkát alkotótevékenységnek tartom, de nem művészeti tevékenységnek.
Ami igazán fontos egy-egy kiállításban, az a művész által létrehozott alkotás.
– A Magyar Időkben most megjelenő cikksorozat abból indul ki, hogy csak a kormányellenes nagy sztárok érvényesülnek, míg másoknak kevés tér jut. A képzőművészetben tapasztalja, hogy sokan érvényesülnének, de csak szűkebb kör aratja le a babérokat?
– Magyarországon úgy 15 ezer embernek van valamilyen papírja arról, hogy képzőművész, ugyanakkor a mértékadó helyszíneken megrendezett időszaki tárlatok száma alig több évi félszáznál. Nem csodálkozhatunk rajta, hogy ebben a körben sok a sértettség és a különböző önigazoló magyarázat, amelyek egy része politikai természetű. Ilyen helyzetben nehéz azt gondolni, hogy a döntéshozók részéről nincs politikai részrehajlás. Én is úgy látom, hogy vannak olyan intézmények, amelyeknél ez felmerülhet. De sokkal nagyobb problémának gondolom, hogy – az ön kifejezését használva – kevés a learatható babér.
– Lehetséges demokrácia a művészetben, amelyet többen követelnek?
– Őszintén szólva ezt nem nagyon tudom értelmezni. Szerintem értékelvűségre, korrektségre és magas színvonalra van szükség – e három szempontnak az érvényesítése minden nemzeti intézménytől elvárható.
– A merészség, az újítani vágyás hiányát panaszolta POSZT-válogatóként Térey János. Őszerinte például Brecht kapcsán is csak a néhány nagyon ismert darabhoz mernek nyúlni itthon, miközben számos lehetőség lenne. Jövő évi válogatóként tapasztal hasonlót?
– POSZT-válogatóként eddig alig több mint harminc előadást láttam, a következő bő félévben még nagyjából százötvenet fogok megnézni. Mérleget majd utána tudok vonni. Szívesen beszélnék lelkesen néhány új előadásról, de a megbízatásom miatt ezt nem tehetem – mindegyikről írok viszont egy jegyzetet, amelyet rendre elküldök a válogatótársamnak, Zalán Tibornak és az előválogatóinknak, Csikós Attilának és Mispál Attilának. A döntés után ezeket közzéteszem majd. Térey János nemrég publikált szövegéről is azt gondolom, hogy izgalmas vitákra ad lehetőséget. Az biztos, hogy az ilyen disputák a magyar művészet javára válnak.
Nálunk annak is politikai vonatkozása van, ha télen hull a hó vagy nyáron süt a nap. Méltatlannak tartom, ami a főigazgatók körül zajlik – így reagált még júniusban a Prőhle Gergelyt és Ókovács Szilvesztert ért kritikákra a Ferenczy Múzeumi Centrum vezetője. Ezek után nem úszhatta meg ő sem: Szakács Árpád a Magyar Időkben rótta meg Gulyást, amiért díszbemutatót szervezett a Manifesto című, „mindenféle kultúrmarxista manifesztumot összegyűjtő” alkotásnak. Szakács legutóbb már ott tartott, hogy Gulyás migránspárti rendezvényeket tart, mire a Nemzeti Bank azonnal vizsgálni kezdte az Art Capitalnek nyújtott támogatást. A Mediaworks emberét az is zavarta, hogy Gulyás rendezvényeit „a Demokratától a Pesti Srácokig mindenki kritikátlanul népszerűsíti.” Mint a héten megírtuk, éppenséggel a Magyar Időkben is több cikket olvashattunk az Art Capital rendezvényeiről. A héten az újabb támadás kapcsán is kerestük Gulyást, de ezúttal sem kívánt reagálni.
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.
