Nemrég készült el a budapesti Szabadság hídhoz közeli Csarnok téren a külföldi Meininger-szállodalánc első magyarországi épülete Vadász Bence és Miklós Zoltán tervei alapján. Az Antoni Gaudí által tervezett barcelonai Casa Mila (más néven La Pedrera) hullámzó homlokzatát idéző nyersbeton épület nemcsak teljesen átalakította a tér arculatát, de a 184 szobás, 700 ágyas hotel teljesen kitakarja a magyar késő modern építészet egy fontos emlékét.
Hosszú évtizedekig a Csarnok tér leghangsúlyosabb pontja volt a Léstyán Ernő által 1963-ban tervezett nyerstégla-burkolatú transzformátorház. Az egykori Erőmű- és Hálózattervező Vállalat (Erőterv) legismertebb épülete volt ez, a Dob, valamint a Katona József utcai állomás mellett, amelyet szintén Léstyán jegyzett. A szakember 1967-ben Ybl-díjat kapott a „hazai energiaelosztás építészete s különösen a Csarnok téri fogadóállomás épületének tervezése terén elért eredményeiért”.
A kor építészetének szakértője, Kovács Dániel művészettörténész, kurátor szerint a három, Léstyán által tervezett trafóház a korszak kiemelkedő esztétikai és építészeti jelentőségű emlékeként, a hatvanas években világhírű magyar ipari építészet látványos és könnyen megközelíthető mementójaként már rég védelmet érdemelt volna. – Nem tartom jónak a Csarnok téri telek beépítésének engedélyezését ezen az egyébként zöld felületekben szűkölködő környéken. Értékelem Vadász Bencéék erőfeszítéseit a két épület közötti párbeszéd megteremtésére, de végeredményben alárendelő, a trafóházat igen negatívan érintő helyzet jött létre. Ezért ugyanakkor nem kizárólag az építész hibáztatható, hiszen a döntés mögött áll a kerület, a főváros és a megbízó is. Aki most elépít egy minőségi ötvenéves épületet, megteremti a jogalapot a saját házának tönkretételére néhány évtizeden belül – világít rá a problémára Kovács Dániel.
Miért is harcolunk? | Magyar Hang
Ha egy szálloda, vagy lakópark kedvéért leromboljuk az örökséget, az eljövendő generációk emlékeit töröljük, még azelőtt, hogy egyáltalán világra jöhettek volna.
A szakma nagy része elismerően nyilatkozik Léstyán többszintes, monolitvasbeton-vázas munkájáról a funkció és forma összhangja, a környezetéhez való illeszkedése, az arányos homlokzat, valamint a letisztult anyaghasználat miatt, a közvélemény nagyobb része azonban kritikával illeti a monumentális téglahasábot, mivel a környezethez való illeszkedése mára kifogásolható, feladatát pedig elvesztette. A Meininger hotel látványtervei, amelyek csak akkor kerültek a publikum elé, amikor azok már túl voltak az építési engedélyezésen, nagy vitát váltottak ki, sokan úgy érezték, hogy „tiszteletlenül rátelepül” a magas és karcsú ablakokkal áttört trafóház főhomlokzatára, míg ugyanennyien voltak, akik támogatták a beépítést. A tervező unokája, Léstyán Bence építészhallgató, aki diplomamunkáját a trafóállomás építészeti központként és múzeumként történő rehabilitációjának szentelte, petíciót indított a hotel terveinek megváltoztatásáért. Nem sok sikerrel.
A hotel felépült, de az elkészült épület kapcsán most újabb erők feszültek egymásnak amiatt, hogy értéket képvisel-e egyáltalán a Léstyán-féle trafóház. Az Építészfórumon megjelent január 21-ei Vita után című írásban Móra Levente nem csak a kivitelezési pontatlanságokra, az esetlen illesztésre hívja fel a figyelmet, rámutat arra is, hogy a két épület találkozásából fájóan hiányzik a párbeszéd, ezáltal a minőségi átalakítás és a tér igényesebb beépítése a trafóház homlokzatának megtartásával.
A sikeres üzlethez néha nem árt egy felcsúti lakcím | Magyar Hang
Milliárdok ömlenek a műemlék-felújításba, miközben lebontották az örökségvédelmi rendszert.
A Csarnok tér egy eklatáns példája a szocialista realizmus utáni szabadabb, modern építészetnek, de kevesen vannak, akik szeretik vagy akár csak elfogadják ezt a korszakot. Ha végignézzük a nemzetközi építészeti blogokat és közösségimédia-felületeket, a késő modern, a brutalizmus, vagyis a hatvanas–hetvenes évek nyersbeton-építészete, illetve a volt szocialista országok és a szovjet köztársaságok megdöbbentő formavilágú, ijesztő nagyságú épületei nagy rajongótáborral bírnak világszerte. De említhetnénk akár a magyar származású angol építészt, Goldfinger Ernőt is, akinek épületeit Angliában most nagy becsben tartják, a maga korában sok kritikával illetett Balfron Tower például műemléki védettséget élvez, felújították és fenntarthatóvá tették.
A hatvanas–hetvenes években Magyarországon megépült mozik, irodaházak, kórházak, vasútállomások, házasságkötő termek, divatszalonok, valamint a tömegesen elterjedt sátortetős „Kádár-kockák” vagy a típusáruházak az itthoni diskurzusban inkább a gúny tárgyai és a közízlés áldozatai lettek. A városok elhanyagolt, ottfelejtett részletei. Ezeket az épületeket a felismerhetetlenségig átépítik vagy inkább elbontják, hogy helyükre a mai elvárásoknak inkább megfelelő formákat emelhessenek.
Hogy mi lehet ennek a zsigeri elutasításnak az oka, azzal kapcsolatban Kovács Dániel részben a pártállami rendszer elutasítását említi, de a természetes öregedésből fakadó hibákat és hiányok általánosítását is ide sorolja. – Ugyanakkor ez a helyzet folyamatosan alakul, és ha néhány éves elmaradásban vagyunk is például Nagy-Britanniához képest, mindenképp változni fog. Ez egy szűk szakmai kérdés, amelyben részben szakpolitikusok, részben örökségvédelmi szervezetek hoznak döntést. Speciel ez az intézményi háttér most Magyarországon épp kevéssé működik; ha valami, ez aggasztó a huszadik század második fele építészetének megőrzésével kapcsolatban. Amennyire látom, nincs ezzel kapcsolatban szakmai párbeszéd, egy olyan példamutató kezdeményezésről, mint a brit jótékonysági nonprofit szervezet, a Twentieth Century Society (C20), amely az 1914 utáni építészeti örökség megőrzésére jött létre, még csak álmodni sem mernék – fogalmaz a művészettörténész, aki szerint mindezek ellenére az építész szakmán belül nagyjából egyetértés van azzal kapcsolatban, hogy a Kádár-korszakban dolgozó komoly építészek fontosabb munkáit, amennyire lehet, meg kell őrizni.
Fehérre meszelték | Magyar Hang
A Forster Gyula Örökségvédelmi Központ beszántásával fehérre meszelték a műemlékek azon részét, amelyben a NER meglátta a fantáziát.
A közelmúltból erre több példát is találni, Kovács szerint figyelemre méltó Szabó István Váci úti templomának felújítása. – Az építészet ugyanakkor alkalmazott, piaci reflexiókkal működő szakma, és az erre illetékes szervezetek – elsősorban a Magyar Építőművészek Szövetsége – kevéssé töltik be az épített örökség ápolásával, megőrzésével, érdekvédelmével kapcsolatos szerepet, mert a piaci érdekek, ha úgy tetszik, az építészek megélhetése nagyobb súlyt nyom a latban – hangsúlyozza Kovács Dániel.
Van rajta pedál - Szeretném, ha a Lánchíd teljes szépségében újulhatna meg | Magyar Hang
Tessék az oroszlánokat békén és a helyükön hagyni, s mai formájában felújítani a nemzet haladásának eme remek jelképét!
Ebben a népszerűtlen korszakban nagyon sok technikai és kultúrtörténeti szempontból meghatározó épület jött létre, elég csak a kazincbarcikai kórházra (Jánossy György–Hrecska József), a budapesti Körszállóra (Szrogh György) vagy a salgótarjáni Pécskő Áruházra (Finta József) gondolni, de a budapesti Fő utcából azóta elbontott Industrial export irodaház (Csomay Zsófia–Gereben Gábor) és a teljesen átépített Széchenyi téri Spenótház (Hofer Miklós–Hübner Tibor) is ide sorolható.
A kortárs építészet csak történeti kontextusban érthető és értelmezhető. Minden negatív érzés ellenére ezért is lenne egyre fontosabb meghatározni, hogy miként is kívánunk viszonyulni a hatvanas évek építészetéhez, hisz ennek a mozgalmas korszaknak az épületállománya fokozottan veszélyeztetett. Jó lenne, ha ezek az emlékek a mai igényekhez igazítva, de meg tudnák őrizni saját karakterüket. – Szakmai és emberi felelősségünk mindez. Az utókor így minél teljesebb képet kaphatna a XX. század második felének magyar valóságáról: a Kádár-korszak politikai és társadalmi ideáiról, hétköznapjairól, meghatározó történelmi eseményeiről – fogalmaz Kovács. – A korszak nem tehető meg nem történtté, azt a hibát pedig nem követhetjük el, hogy hagyjuk a feledésbe veszni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/5. számában jelent meg, 2019. február 1-jén.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/5. Magyar Hangban? Itt megnézheti.
