Halálra rémítenek a minden jó érzés nélküli fiatalok

Jaj, szegény Raszkolnyikov megölt egy idős asszonyt, és emiatt rossz neki! Ne szervezzünk a megsegítésére rögtön gyűjtést? Vagy Szilágyi István regényhősének, a Kő hull apadó kútba Ilkájának, aki szintén a bűn útjára lépett? Ott van A rém című film is, ami az Egyesült Államok első ismert női sorozatgyilkosa, Aileen Wuornos történetét dolgozza fel. Charlize Theron megrendítő alakítása, a Wuornos élete tragédiáját megmutató forgatókönyv is egyaránt bizonyítja, hogy itt súlyos bajok vannak. A gonosztevőket nem sajnálni, esetleg életüket és sorsukat megérteni kell, hanem elítélni!

Sajnos nem tudta ezt Kosztolányi, de még Dosztojevszkij sem, így születtek meg olyan veszélyes alkotások, mint a Bűn és bűnhődés. Ha ma élnének az említett szerzők, szerencsére a Joker vagy a FOMO – Megosztod, és uralkodsz című filmek körüli habverésből tájékozódhatnának róla, hogyan illik karaktereket ábrázolni, és mennyire szabad összetett személyiségekként bemutatni olyanokat, akik rossz dolgokat követnek el. Mindezzel persze, ne tévedjünk, nem a bűnt relativizálva, hanem a bűnös személyiségéről mesélve.

Izgalmas, hogy bár Hartung Attila első nagyjátékfilmjét, a FOMO-t a Remélem legközelebb sikerül meghalnod:) nagytestvérének nevezték, utóbbit mégsem igen érték hasonló kritikák. Pedig ha már, akkor Schwechtje Mihályt még inkább támadhatták volna azzal, hogy nem fekete-fehér szereplőkben utazik, és betekintést enged az egymással többnyire frusztrációból és sértettségből, nem pedig gonoszságból kegyetlen kiskamaszok világába. Nyilván épp emiatt is volt olyan megrendítő, fontos film az RLSM:), ami ráadásul ellenszélben készült, a Filmalaptól nem kapott támogatást.

A FOMO amiatt lehet jóval elidegenítőbb, mert a tinédzserek többségéhez nem visz közel, a két főszereplőn túl gyakorlatilag mindenki ijesztően egydimenziós lesz. Vagy, ha valóban úgy áll a helyzet, ahogy itt láthatjuk, akkor viszont Szabó Lőrinc-i bizonyossággal juthatunk arra: „Ha egyszerre tudok meg mindent, / hogy itt mi van, / egész biztosan felkötöttem / volna magam.”

Csakhogy mi nem egyre jobban kezdjük szeretni a gyerekeket, inkább halálra rémülünk tőlük, ahogy persze a felnőttek tehetetlenségétől és képmutatásától is. És ne tagadjuk, a fiatalok miattuk, az ő szülői kudarcuk miatt lesznek olyanok, amilyenek. Nem, közel sem a „liberális nevelés” miatt, mint azt a kedvelt internetes tanítások hirdetik. Ezek a kamaszok nem azért ilyenek, mert nem büntetik őket, sokkal inkább, mert semmi figyelmet nem kapnak, a rossz példát látják, és adott esetben ugyanazokat az ütéseket adják tovább, amiket ők kapnak otthon. Hogy mennyire így van, azt a film közepén a főszereplő Gergő (Yorgos Goletsas) apja (Stohl András) által lecsavart pofon is mutatja.

A fiú valóban összetettebb karakterként jelenik meg a többieknél. Bár ő lesz az, aki a bűnt elköveti, amikor a buliban lerészegedő, magatehetetlen lányra rámászik, az egészet pedig videóra veszi, de ezt követően annál inkább kínozza a bűntudat. Az, amit társai esetében nagyon nem láthatunk: az ő cinizmusukkal és amoralitásukkal egészen elképesztő szembesülni, főleg ebben a dózisban.

Folyamatosan biztatják a főhőst, hogy semmi probléma nincs Lilla (László Panna) alázásával, sőt, a megerőszakolásával sem, ahogy a videókészítés és tovább küldés is csak egy jó móka. Hajléktalant heccelnek arra, hogy néhány ezer forintért vizelje le a mellette lévő nő virágait, melegnek gondolt iszogatókba kötnek bele, holokamuznak, majd megjátszott felháborodással kérik ki a taxisofőrön az előítéletességet, mondván, egyikük zsidó származású. Persze, csak hogy a végén egy jót nevessenek, amit aztán a férfi meg is torol, mikor megtudja, mi történt. „Te komolyan megerőszakoltál valakit? Ha az én lányommal tetted volna, már gondolhatod, mi lenne. Menjünk rögtön a rendőrségre?” – ijesztegeti a fiatalokat, majd felröhög: „csak ugrattalak titeket. Hát nekem nincs is lányom!” Egyébként az egész film alatt talán csak ő nevezi nemi erőszaknak a történteket.

Ha az ideológiai harcosok elvárása helyes, Gergőt is olyannak kellene látnunk, mint a többi srácot: erkölcstelen, emberalatti karakterként, aki a jövőt valószínűleg csak még sötétebbé fogja tenni. A FOMO sztorijának gerincét az adja, ahogy a főhős rádöbben az őt körülvevő világra, arra, milyen emberekkel tölti az idejét, kik után megy, kikre hallgat otthon. Egy-egy pillanatra ledermed a kép, hosszan kitartva figyeljük az önfeledt grimaszokat, a gondolattalan pusztítást, és nem tudunk nem undorodni magunktól is.

Hartung filmje, bár erősen épít a megosztáson alapuló kultúrára, vizuálisan is az okostelefonos felvételek világát idézve fel, de kérdéses, valóban amiatt annyira szörnyű-e a helyzet, mert mindig jelen kell lenni, azonnal reagálni, megmutatkozni, egymás heccelésében egyre messzebb jutva. Ne tévedjünk, megvolt ez jóval az aktuálisan trendi technika születése előtt is. Ilyen sokkoló töménységgel viszont csak ritkán szembesülünk vele, hova vezet mindaz, ha elhisszük, hogy a morál csak egy vicc, hogy az egész élet egy jó poén, minél durvább, annál szórakoztatóbb.

Schwechtje Mihály filmje úgy tudott megrendítő lenni, hogy meg lehetett nézni akár másodszor, harmadszor is. Hartungét újranézni olyan lehet, mint egy gyomorforgató óriáskerekezést követően, miután kiadtuk gyomrunk tartalmát, lelkesen megint beállni a sorba. De egy kört mégis csak mennünk kell, hogy felülről láthassuk, milyen is a világ odalenn.