Metálturul, guruló Szent István? Szerencsére Budapesten kívül is akadtak izgalmak az augusztus 20-ai hosszú hétvégén. Méghozzá olyanok, amik esetében sokkal büszkébbek lehetünk magyarságunkra – persze, ízlések, pofonok. A kigyúrt, testfestett férfiak által húzott turul sem mindennapos látvány, de azért mégis inkább választanánk a huszonöt zenész összefogásával, első alkalommal megtartott Thy Catafalque-koncertet. Amihez egészen a Mátrafüred melletti Sástóig, az idei Fekete Zaj Fesztiválig kellett utazni.
A zenekar mögött valójában egyetlen ember, Kátai Tamás áll, aki mindenféle vendégek közreműködésével készíti évek óta avantgarde metal lemezeit, közben verseket ír, fotóz, elektronikus zenei projektet indít. A projektet tíz éve szerződtette a francia Season of Mist, nemzetközi ismertsége így jelentős. Persze, elsősorban rétegzenei körökben. A szélesebb közönség Magyarországon sem feltétlenül ismeri, és még a metálzenei színtéren belül is sokan vannak, akik nem hallottak róla. Kultstátusza viszont egyértelmű, a sötétebb zenékre szakosodott sástói Fekete Zaj Fesztiválon így nem is meglepő a headliner pozíció. Főleg, hogy valóban különleges esemény ez: Kátai sokáig elzárkózott a koncertezéstől, leginkább persze azért, mert egy ilyen esemény rendkívüli szervezést igényel. Ehhez 2021-ig kellett várni, mostanra döntöttek úgy a zenésztársak, hogy Kátai áldásával, csak azért is összehozzák a monumentális fellépést. Több tucatnyi fellépővel, különálló blokkokkal, kifejezetten sokszínű programmal. A szombati rendezvény pedig minden várakozást beteljesített – miközben akadtak kritikus hangok is. De erre majd mindjárt visszatérek.
Hogy néz ki egy fesztivál járvány idején?
Magáról a Fekete Zajról tavaly is írtam, akkor leginkább a Vágtázó Halottkémek (VHK) koncertjére koncentrálva. Illetve arra, hogy fest a koronavírus-járvány kirobbanása után néhány hónappal, egy jobbára fesztiválmentes nyáron egy hasonló esemény. Akkor egy napra mentem, most mind a négyre, így lehetett ismét VHK-ra ugrálni (Grandpierre Atilla hetvenévesen is elképesztő), ahogy Tudósokra, Perihelionra, Entrópia Architektúrára vagy Németh Róbert zenéjére bulizni. (A „bulizni” persze meggondolandó kifejezés a befordulósabb, esetenként nyomasztóbb zenék esetében.)
Tavalyhoz képest több minden változott. Akkor hőmérőztek a bejáratnál, idén védettségi igazolványhoz kötötték a belépést. Az akkori ötszáz fős korlátozást a színpadokra vonatkoztatták, így külön beléptetőrendszer volt ott is. Idén semmi ilyesmi, így csak a telt ház szólhatott közbe. Ami szombat estére meg is történt, feltehetően a Thy Catafalque-fellépésnek köszönhetően. Maszkkötelezettség, egyéb korlátozás nem volt tavaly és most sem. Így egészen úgy érezhettük, mintha csak visszautaztunk volna a 2020 előtti boldog időkbe. Látszatra legalábbis, mert persze minden más volt: tavaly tavasszal az összes előre leszervezett külföldi zenekart le kellett mondani.
Világsztárokkal idén sem igen lehetett számolni, viszont történt előrelépés, akadt többek közt svéd, szerb, olasz, brit, cseh és román fellépő. Így kicsit hasonló volt a fesztivál, mint a 2010-es évek elején: érkeztek külföldiek, de azért nem a legnagyobb nevek. Más fesztiválokon ugyanezt látjuk. Sok évnyi szerves fejlődésnek tett keresztbe a járvány, ugyanoda visszaugrani pedig akkor sem lehet, ha épp semmilyen korlátozás nincs is érvényben. Így már annak is örülhetünk, ha sikerül valakit leszervezni a határokon túlról. Ha pedig a meghívottnak még rajongói is akadnak itthon, hát annál több jelen körülmények között alig várható. A román folkos-blackes Dordeduh fellépésének békeidőben is örülhetnénk, a csak fúvósokkal előadott Ottone Pesante pedig éppúgy igazi különlegesség lett volna 2020 előtt.
Dragomán György és Kiss Tibor Noé ajánlásával
A Thy Catafalque még a metalon belül is rétegzenének számít, ezt az avantgarde besorolás is jól mutatja. Kátai maga is kiadott már verseskötetet, a dalszövegei pedig amellett, hogy egy nagyon saját világot tükröznek, mindig mutatják azokat is, akik nagy hatással vannak a szerzőre. (Egyszer Nemes Nagy Ágnes, máskor Weöres Sándor, aztán épp Babits Mihály vagy Radnóti.) Az olyan albumcímek, mint a Naiv vagy a Vadak, szintén jeles elődökre utalnak vissza. Zeneileg is sokféle hatás jellemző, a népzenei elemek jól megférnek a jazzes és a black metalos, thrashes témákkal. Összetett dalok ezek, még mindig az előző album rétegeit bogozgatjuk, amikor máris érkezik egy újabb. Az utóbbi években főleg így van ez, szerencsére kimondottan termékeny szerzőről beszélhetünk. Születtek újabb projektek is, a Neolunar hidegebb zenéje inkább tükrözi az éjszakai nagyvárosok világát, míg a saját név alatt kihozott albumok csendesebb vizekre eveznek. Az elektronika itt éppolyan fontos eleme volt mindig is, mint a magyar kultúrkincs, a hagyományok megidézése. Ez persze jelentheti egy régi vízállásjelentés vagy épp gyerekeknek készült oktatókazetta bevágását, máskor a gyermekkori nyarakat megidéző falunosztalgiát. A Köd utánam csodálatos klipje egy harmincas évekbeli Elena Fontany-csillagászkötet illusztrációit használja fel. Itt is persze a magyar nyelv archaizmusai a leggyönyörűbbek, Beke Manó fordításában: „messzelátón át élesen kivehetjük a Saturnust és a gyűrűket. Páratlanul elbűvölő látvány! Aki egyszer látta, sose felejti el.”
Kátai zenéjét oldaltól függetlenül el szokás ismerni: interjúzott vele már a Magyar Narancs, dicsérte a mostani Magyar Nemzet, ahogy a 2018-as Mandiner is. A kedvencem az volt, amikor egy időben még a Kuruc.info is rendre címlapra tette zeneajánlóként, amíg csak a zenész udvarias levélben nem kérte őket arra, hogy inkább ne. (Amitől ők megsértődtek, és dühösen utalgattak rá, hogy bezzeg a Narancs-interjú belefért.) A 2015-ös MNO-n mi is beszélgettünk már Kátaival. Magyar írók, költők is rendszeresen hivatkoznak a Thy Catafalque-ra: kedvencei között említette már Kiss Tibor Noé és Veres Attila, ahogy Dragomán György is több alkalommal. Kátai pedig szintén hivatkozott már a Máglyára, máskor épp Weöresre vagy Grecsó Krisztiánra, míg legutóbbi albumán épp Kiss Anna-verset dolgozott fel. Ami máskülönben egy Kaláka-feldolgozás feldolgozása. A költőnővel korábban interjúztunk már, ezt olvasta Kátai is. Így rögtön írt, amikor engedélyt szeretett volna kérni, és elérhetőséget keresett Kiss Annához. Legalább mi is hozzátehettünk a magunkét! (A Zápor-feldolgozás kapcsán annak idején Gyarmati Fannit hívta fel, amiért most még inkább irigyelhetjük őt!)
A visszavágyódás hangjai
Az előző tíz évben alig készülhetett úgy Kátai-interjú, hogy abban ne merült volna fel két kérdés. Egyrészt: nem vágysz haza? És lesz-e valaha koncert? Hosszú időre ugyanis Skóciába költözött, ott születtek újabb lemezei, és így az olyan szövegek, mint ez is: „Jön alagúton, vaskerekeken / Át a hidakon, gyártelepeken / Kel keleti szél, hogy hazavigyen / Hogy hazavigyen, hogy hazavigyen.” A Töltés szövegében pedig egyenesen ilyeneket találunk: „Álmomban Makóra busszal járok én is, / néha űrhajóval, de most busszal mégis. / Leszállok a hídnál, ahol soha senki - / két sor nyárfa jobbra, odáig kell menni.” A visszavágyódás, emlékezés mindig is fontos része volt a TC-daloknak, nem meglepő, hogy sokaknak az idegenbe szakadásról sem valamiféle álom beteljesedése jutott eszükbe. A zenész leginkább olyanokat mondott, hogy szebben lehet élni, nem feltétlenül jobban, de méltóságteljesebben. Aztán végül mégis hazatért, Makót és Szegedet, majd Edinburgh-ot mostanra Budapest váltotta fel.
Annyira különféle rétegek vannak ebben a zenében az énekesnős átszellemültségtől a súlyos-nyers döngölésig, hogy előzetesen nehéz is volt elképzelni, hogyan nézne ki egy fellépés. Aztán persze a fellépők névsorát látva már körvonalazódni kezdett a dolog. Akadnak olyan TC-dalok, amiket élőben viszont nem lehet elképzelni: egyik nagyon elvont, túl elektronikus, nem igazán előadásra lett tervezve, másik húsz perces monolit, abban is nagyon különböző részekkel. Három számos blokkok álltak fel végül, a koncerten belüli rövidebb átállásokkal. Így még inkább kijött a zene sokfélesége, ami időnként szokatlan is volt: mégis csak több százan tomboltak Kiss Anna versére, és egy-egy metálénekes lelkesített az elvont-költői dalok előtt. Kátai maga is beszállt, ő a black metalosabb blokkban basszusgitározott. A sztereotípiákat ezzel is bontogatva, hiszen nyilván sokan úgy képzelték el, hogy maximum a szintetizátor mögé ugrana be, esetleg egy verseskönyvvel a színpad eldugottabb zugába. Aztán a koncert végén egymaga kiállt, hogy elszavalja a Fehérvasárnap szövegét: ünnepi, felemelő pillanat volt, egy nappal huszadika után is mondhattuk, hogy ez jóval méltóbb kiállás bármiféle monumentális giccsnél.
Azokat, akik nem különösebb TC-rajongók, nemcsak onnan ismerhetők fel, hogy a fesztivál idejére felállt Mezolit néven emlegették a produkciót. De az is jellemző volt, hogy őket kevésbé nyerte meg magának a végeredmény, mint azokat, akik évek óta készültek erre. Ez derült ki legalábbis a koncert utáni beszélgetésekből: akik régóta várták, azok szuperlatívuszokat emlegettek, könnyeket és meghatottságot, míg akik maximum belehallgattak, azok a technikai részleteket elemezgették, a hangosítást és azt, hogy egyik-másik énekes nem tetszett nekik. A hasonló kritikák sokszor még érthetetlenek is lehetnek azoknak, akik sok éve beleszerettek mindabba, amit ez a zene megjelenít hangulatilag, művészetileg és a magyar kultúrában általában. Persze, tarthattak ők is attól, működik-e ez élőben, és utólag is érzek bizonyos ambivalenciát: a nagyon zúzós, black metalos dalok valahogy visszahoztak a földre, és ezek közben csak azt vártam, hogy jöjjön egy könnyedebb, dallamosabb szám.
A koncertezés pedig mindig olyan, hogy kicsit más fénybe kerülnek a jól ismert számok, valami működhet így, más kevésbé. A norvég Ulver frontembere, Garm szerette mondogatni, hogy turnéra menniük olyan lenne, mintha egy festőnek minden este újra kellene alkotnia a képét. (Aztán csak koncertezésbe fogtak ők is.) Kicsit elitista szöveg, de a művészibb jellegű zenéknél érthető elgondolás ez. A TC-nél nem is annyira ez volt a mozgatórugó, mint az, hogy egy ilyen produkciót nem lehet hétről hétre előadni. Annyi ember, annyi készülés kell rá, hogy csodaszámba megy ez az egyszeri alkalom is. Főleg ilyen járványdúlta időkben. Viszont ez az este az összefogás erejét mutatta, egyben a zenélését, a zene jelentette élményét. Vendégek felbukkannak más koncerteken is, az viszont egészen ritka élmény, hogy számok közben szalad a színpadra egy-egy újabb énekes, és három dalonként lecserélődik a teljes színpad.
Kátai zenéje is olyasmi, aminek a külföldi sikereire magyarként jó érzés büszkének lenni. Normálisabb időkben egy ilyen koncert nemzetközi esemény lenne, de még így is lehet, hogy érkeztek eltökéltebb fesztiválozók a határokon túlról. És nem kis dolog, valóban ereje van annak, amikor egy zenei fesztivál több száz fős közönsége Kiss Anna-verset énekel, vagy épp ilyeneket: „Szárnyal a rengeteg, hajában a hold ül, / Fénye az ablakom, takarómon rezdül / A csillagos égbolt, éji kerék jár / Körbe a ház fölött, százezer év már / Elmúlt és alszom és álmodom egyre, / Zakatol a vaskocsi fel a palahegyre. / Át a mezőkön, túl a kaszálón / Futnak a felhők, száll a kabátom / A szélben, ó a szélben”. Aki korábban beleszeretett, annak ez bizonyosan rendkívüli élményt jelentett.
