Idén két új könyvét is olvashatjuk Háy Jánosnak. A Ne haragudj, véletlen volt hivatalosan karanténnapló, de sokkal távolabb merészkedik a szerző életében (ha mondhatunk ilyet egy irodalmi mű esetében). Megrázó lett a kötet, minthogy Háy most először beszél benne felesége, Eszter három és fél évvel ezelőtti haláláról. A régóta várt új regény, A cégvezető pedig generációk életén kalauzol keresztül. Az írót a két köteten túl kérdeztük a Térey-ösztöndíjáról, a szekértábor-harcokról és a koronavírus-járvány miatti korlátozásokról a járvány várható kifutásáról is.
– Gyakran ír A cégvezetőben a különféle törzsek szövetségéről, szembenállásáról. És arról, hogy bár „sokan el se hiszik, de a modern társadalmakat is ilyen archaikus szövetségek tartják életben.” Mennyire jellemzőbb ez a mai Magyarországon, mint volt húsz vagy harminc éve?
– A törzsszövetségek, vagy ha korszerűbben akarok fogalmazni, érdekszövetségek minden társadalomra jellemzőek, a magyarra éppúgy, mint a nyugati vagy épp keleti országokra. Vannak legitim szövetségek, pártok, gazdasági egyesületek, amelyek mindenki számára láthatóak, és vannak a fű alatti titkos és informális szövetségek, amikről csak a benne lévők tudják, hogy létezik. Ez utóbbiak a legidegesítőbbek. Az, hogy Magyarországon egyre szűkül az a tér, ahol kapcsolatok nélkül lehet valaki sikeres, az elmúlt évtizedekre fokozottan jellemző, s persze mélyen szemben áll az én társadalomfelfogásommal, ami a társadalmi mobilitást és a tehetségalapú szelekciót tartja alapvetőnek.
– A különféle szekértáborharcok a rendszerváltás után pörögtek fel igazán. Sokaknak csalódás is volt, hogy korábbi barátokkal, harcostársakkal hirtelen az árok másik oldalán találták magukat. Mindez a demokrácia szükségszerű velejárója lenne? Mennyire elkerülhetőek az ilyen megosztottságok?
– Megpróbálok válaszolni ezekre a kérdésekre, de hangsúlyoznom kell, hogy én író vagyok, és nem társadalomtudós, annyira értek társadalmi kérdésekhez, amennyire bármely más érdeklődő ember ért. Annyira, hogy ha írok valamit, le tudja pontosan rakni a reália-alapot. A cégvezetőben azért van sok közéleti elem, mert az a háttérvalósága azoknak a sorsoknak, amelyeket ott megpróbálok megírni. A cégvezető nem a rendszerváltás társadalmi változásainak története, hanem sorstörténet. De visszatérve a kérdésre, az emberek betegesen ragaszkodnak hozzá, hogy közéleti kérdésekben megnyilvánuljanak, s hogy a megnyilvánulásukkal valamilyen akol tagjai lehessenek, ahol úgy hiszik, biztonságban vannak. Holott a politikának a hatalom megszerzése és megtartása a célja, s azért sodorja az embereket a látszatbiztonság gettóiba, hogy optimalizálja a szavazatszámot. Azon a skálán, ahol én gondolkodok az emberi létről, nem a közélet és nem a közélet szereplői osztják a lapokat. Ezt egy írónak soha nem szabad elfelejtenie, akkor sem, ha vérlázító közéleti események zajlanak, mert kötelessége a lét mélyebb rétegeit evidenciában tartania.
– Önnek sikerült megúsznia az ilyen törzsi háborúkat? Nem próbálták belerángatni, besorolni valahová?
– Rengetegszer kerültem olyan helyzetbe, hogy belecsúszhattam volna politikailag érintett történésekbe, néha az ember hiúsága meg is ingatja azt a határozott véleményt, hogy oda nem, hisz az elköteleződés korlátozza a gondolkodás szabadságát. Azok közé tartozom, akiket egy esszében morzsamagyaroknak neveztem, akik a szeleteléskor lemorzsolódtak innen is, onnan is. De úgy érzem, egyre többen vagyunk, akik nem találják a közéleti pólusokon a helyüket, s talán ez hozhat olyan változást, ami felülírja ezt a nevetséges, rettenetesen avítt elvekre épülő politikai megosztottságot.
– A Térey-ösztöndíjak ügye is felkavarta idén az állóvizet. Ön másokkal együtt megkapta, a Ne haragudj, véletlen volt című karanténnapló elején pedig olvasható is, hogy a könyv Térey-ösztöndíj idején született. Hogyan tekintett erre az elismerésre, és a körülötte lévő vitákra?
– A Kik vagytok ti című irodalomtörténeti érintettségű könyvem körüli vita erősebben hatott rám, hisz egészen meghökkentő támadások értek, mondjuk ártalmasnak, sőt károsnak nevezte néhány kritikus a könyvet. Az ösztöndíjra visszatérve, bár már ezerszer megválaszoltam ezt a kérdést, számomra az volt az érdekes, hogy milyen szerződést kell aláírnom. A szerződés nagyon helyesen munkáról szól. Hogy az állam adja, magától értetődő. A mindenkori állam kötelessége az újraelosztás. Akik ezzel nem tudtak kibékülni, mert fenyegetve érezték a művészi integritásukat, helyesen tették, hogy visszamondták. A legfontosabb, hogy egy író jól és eredményesen tudjon dolgozni. A nemzet szempontjából, hogy kicsit dagályosan fogalmazzak, a jó minőségű irodalom hasznos, a rossz minőségű, akkor is, ha szimpatikus, vagy valamely politikai csoport szempontjából szimpatikus elvekre épül, az káros.
– A karanténnapló ötletéhez kellett a koronavírus-járvány beindulása, a tavaszi korlátozó intézkedések megléte. Előtte nem is tervezett ilyen naplóírást? Tekintve, hogy a könyvben több éves történésekhez nyúl vissza, azokat dolgozza fel, gondolom, azért felmerülhetett már az ötlet.
– Őszinte leszek, nem terveztem ilyen jellegű szöveg megírását. Eleve idegenkedem a naplóírástól, mert olyan személyességet érzek benne, ami engem nem érdekel, mert általában csak annyira érdekel a privát életem, hogy mit tudok belőle egy-egy munka megírásához felhasználni. Soha nem dokumentálom magam, az aktuális megjelenéseken túl fogalmam sincs, hogy mi történik az írásaimmal, nem szoktam ellenőrizni a nevemet a neten, hogy most épp milyen keretek közé van téve. Úgyhogy eléggé félve fogtam a munkához, bár érdekelt, hogy miképpen lehet a bizalmaskodást elkerülve mégis egy nagyon intim teret létrehozni. Hogyan lehet azzal bánni íróilag, hogy a műfaj eleve feltételezi a magánéleti jelenlétet, hogy közelebb állítja a szöveget a valóságos eseményekhez. Holott egy napló is épp úgy teremtett világ, amiben a szöveg belső logikája szabja ki az igazságot. Rettenetesen izgatott, mi lesz az a fő szál, ami a végén összerántja tartalmilag és érzelmileg a szöveget. Általában keveset tudok előre arról, amit írok, csak valami homályos irányt, de itt minden eddiginél titokzatosabb volt a szöveg akarata.
– Mennyire lehet írással feldolgozni az embernek a korábbi traumáit, mennyire terápiás jellegű ez egyáltalán?
– Író vagyok, számomra az írás nem terápiás történet, bár számtalan írásomat használják terápiára pszichológusok. Sőt, azt kell mondanom, hogy olyan fájdalmak, amelyek a privát, nevezzük így, traumatérben vannak, azok íróilag nem feldolgozhatók, hisz nem alkalmasak az eltávolításra. Ez a nehézség egyébként minden írói munkában, hogy egyszerre kell a távolságtartás és egyszerre kell a mély érzelmi jelenlét, az egyik biztosítja a reflektív rálátást, a másik energetizálja érzelmileg a szöveget. Mindezek ellenére az írás során szerzett készségek, hogy jobban tud megfogalmazni az ember problémákat, segíthet abban, hogy megbirkózzunk a bajainkkal. Sokszor azért ragadunk bele egy problémába, mert képtelenek vagyunk megfogalmazni, hogy miben vagyunk, ez egyébként A cégvezető főhősének is ez az egyik problémája.
– Szükségnaplónak is nevezte a könyvet – miféle szükségről lehet itt szó? Gondolom benne volt, hogy a járvány mint szükséghelyzet hívta életre, másrészt az is, hogy a szerzőnek szüksége volt rá, hogy számot adjon a vele történtekről. Viszont egyszerre olvashattunk a mindennapjairól, és bújt is el a szöveg mögött. Az olvasó milyen következtetéseket vonhat le mindebből?
– Hát, hogy mit von le az olvasó, azt nem tudom, de talán egy ilyesfajta könyv segíthet abban, hogy az ember végiggondolja az életét, a vele történteket, s esetleg mintát is ad, hogy mennyire érdemes történéseket beemelni a gondolkodásba, mennyire kell eltávolítani és közel engedni eseményeket. De hozzá kell tennem, az irodalomnak nincsenek ilyen praktikus céljai. Ha valaki így írna, rögvest belecsúszna minimum a moralizálásba.
– És A cégvezető történetéből mit vonhat le az olvasó? Sikerülhet neki hasonló empátiával fordulnia a számára nem feltétlenül szimpatikus szereplőkhöz, mint amilyennel ön szemlélte őket?
– Az olvasó, természetesen én is mint olvasó, a magam sorsára akarok ráismerni, amikor olvasok. Érintett akarok lenni és nem kívülálló. Én azt hiszem A cégvezetőben sok mindenre ráismerhetünk, és még a főhőst is meg tudjuk szeretni, hiszen az egész könyv felőle nézve egy nagy szembenézés a sorssal, s számunkra is ezt a szembenézést ajánlja.
– A Ne haragudj, véletlen volt sokat szól emlékezésről és felejtésről is, arról, mi kell a tovább lépéshez. „Talán érdemesebb belátni, hogy nem lehet a múltat feldolgozni, ha élni akarunk. A felejtés, a ne beszéljünk róla az élet érdekében adott válasz, és könnyen lehet, hogy épp ez a helyes válasz. Csak annyit pazarolhatsz a múltra, amennyi az életünk megélése mellett még marad rá. Minden azt akarja, hogy aki él, az éljen” – olvassuk egy adott ponton. Nehéz elfogadni ennek a tanulságát, hogy aki él, az éljen? Ha az embernek van kiért tovább mennie, egyszerűbb, mint teljesen egyedül, nem?
– Számomra egyértelmű, hogy élni kell, s hogy minden élet különb, mint a nemélet, bár az az igazság, hogy öregedvén egyre ambivalensebb az ember viszonya ehhez az evidenciához, egyre nehezebb megküzdeni a haszontalanság érzésével. A cégvezető sok minden mellett valójában ezt a problémát járja körül, s a végső kérdése is erre vonatkozik. Azt viszont fontos tudni, hogy mindig van kiért, ha azt hisszük nincs, akkor nem néztünk eléggé körül. És az sem feledhető, hogy magunkért is felelősek vagyunk, belőlünk áll a világ, s amilyenek vagyunk, olyan a világ is.
– Egy idei Index-interjúban egyik alapsérelmének a felnőtté válást nevezte. Nem volt átmenet, egyik pillanatról a másikra kellett magára vállalnia mindent? Általában egyébként inkább az ellenkezője a jellemző, nem? Mikor valaki nem hajlandó felnőni, hiába, hogy már rég itt lenne az ideje.
– A nem felnövés, én úgy látom, hogy korosztályi kérdés, és rendkívül jellemző a fiatalokra. Egyre inkább kitolódik az önálló élet elkezdésének időpontja, egyre inkább látszik, hogy törekvés van a felelősség megúszására. Szívesen maradnak a felnőtt gyerekek szülői fennhatóság alatt, mert kényelmes és olcsó. Az én korosztályomra jellemző volt a törekvés, hogy felszámolják a szülők uralmát, és minél előbb elindítsák az önálló életet. Persze azok a szülők még klasszikusan a fiataloktól elkülönbözőek voltak, nagyon látványos volt a velük való szembenállás. Másképp öltöztek, más zenét hallgattak, más szokásaik voltak. Amúgy emiatt könnyebb is volt megteremteni a saját integritást, felépíteni azt a személyiséget, aki képes saját döntéseket hozni és azért felelősséget vállalni. A mai fiatalok jelentős része engedékeny szülők mellett nőtt fel, akikkel nem kínos egy lakásban élni. Semmiért nem mernek szólni, akár a barátodat vagy barátnődet is odaköltöztetheted. De gondolom, ez nem marad így örökre. Az életút preferenciák állandóan változnak.
– Ha a Ne haragudj, véletlen volt a tavaszi járványidőszakról szólt is, azért inkább érezhettük sokszor a korlátozások időszakát, az otthon maradós heteket a háttérnek, ami közben sok minden másról is mesél. Mi a helyzet a mostani, őszi járványidőszakkal? Ezt már láthatólag teljesen máshogy éljük meg, nincs az, mint tavasszal. Elegünk lett a bezárkózásból? Milyen hatásai maradhatnak meg a járványidőszaknak?
– A világ még egyszer nem állhat le. Ezért a kormányok, hogy a kompetenciájukat és a felelősségüket bizonyítsák, egymásnak ellentmondó intézkedéseket hoznak, Magyarországon éppúgy, mint bárhol a világban. Az vicces, hogy az emberek úgy kezdtek el működni, hogy csak ússzuk meg a koronát, és akkor örökéletűek leszünk. Számomra talán ez a legérdekesebb érzelmi fejlemény, hogy a halálfélelmünk mennyire ráterhelődött egy betegségre, s hogy ez mennyiben katalizálja azt a hitet, hogy csak ezt ússzuk meg, és akkor végül is elbántunk a vén kaszással. Amúgy ha lesz oltószer, a járványtól való félelem felszámolódik, és minden olyan lesz, mint előtte. Nem tudunk kibújni saját bőrünkből, bár bennem mindig van egy naiv drukk, hogy hátha sikerül jobb formát futnunk a jövőben, s kicsit visszaveszünk az arcunkból.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/42. számában jelent meg október 16-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/42. számban? Itt megnézheti!
