Hosszú Katinka az egykori fogasát mutatja az öltözőben, ahol nagy harcok mentek a helyekért. Hosszú Katinka volt osztálytársnőjével a régi tantermét látogatja. Hosszú Katinka már hajnali fél négykor talpon van, készíti turmixát, mutatja telefonján, mennyi az idő. Hosszú Katinka szeretne egy kutyát, de még nem lehet. Aztán már lehet, így lesz is kutya.
Ehhez hasonló jelenetek sorjáznak a minden idők egyik legjobb úszónőjéről, Hosszú Katinkáról szóló életrajzi dokumentumfilm első felében. Kezdünk is egyre dühösebbek lenni, belegondolva a filmnek megítélt 560 milliós állami támogatásba, és abba, milyen nagyszerű dokumentumfilmeknek kellett töredékpénzből készülniük. Aztán kicsit enyhülünk, főleg azután, hogy a Shane Tusup-időszak hullámvasútja szépen kijön a szédítő magasságoktól egészen a teljes elbizonytalanodásig. Talán a film legerősebb pillanata, amikor az egyébként is visszatérően önbizalomhiánnyal küzdő úszónő arról beszél, elbizonytalanodott nőiségében is. Amire mit válaszolt férje és kőkemény edzője? „Nem is nő vagy, hanem sportoló.”
Nem meglepő ezek után, hogy Hosszú Katinka inkább váltott, miközben jöttek újra a „rosszabb” eredmények, amelyek alatt negyedik-ötödik helyet kell értenünk. Pálinkás Norbert filmje megmutathatná annak drámaiságát, milyen az, amikor valakit egyik héten egekig magasztalnak, a következő héten pedig azért ócsárolnak, mert „csak” a negyedik helyre úszott be. Hogyan jutottunk el tavaly nyárig oda, hogy fideszes politikusok sorának, köztük Orbán Viktornak kellett kiállnia az úszónő mellett? És mi is volt az az ügy, amikor széttépte az úszószövetség szerződését? Apropó szövetség, hogyan élte meg az elmúlt tíz év botrányokban gazdag időszakát? Sorolhatnánk az ügyeket kegyetlen edzőktől kiskori zaklatásokig, amelyek mind elbizonytalaníthatták azt a szülőt, érdemes-e tényleg levinni a gyereket az uszodába. Ezeket a témákat mind nem érinti a Katinkáról készült produkció, amely inkább imidzs-, mintsem dokumentumfilm. Ahogy persze a vitatott pénzügyekről, uszodahasználatról sincs szó, de utóbbiakra nem is számíthattunk.
Még annak is örülhetünk, hogy a Shane Tusup-kapcsolat hullámvölgyeit egyáltalán bemutatják. A sajtóvetítés utáni beszélgetésből kiderült, hogy ezt tekinthették a nagy vízválasztónak: „nem akartuk kihagyni ezeket a részeket, mert ha megtesszük és elhallgatjuk, egyszerűen a film hitelessége sérült volna.” Tegyük hozzá: akkor már tényleg nem is lett volna értelme dokumentumfilmnek nevezni a produkciót. A film emellett pontosan megmutatja azt is, micsoda emberfeletti teljesítményt kellett Katinkának kipréselnie magából, sokszor már-már robotként, gépként tekintve magára. Mások persze fel is használták őt, de közben mégis csak a saját céljaiért küzd. Belátta viszont mára, hogy nem kell feltétlenül az első helyért mennie, és már el tudja képzelni az életét úszás nélkül.
Szép és jó, ahogy a produkció bemutat egy ívet, viszont a végeredmény sajnos így is erősen megkérdőjelezhető. A bevágott gyerekkori jelenetek aranyosak, de rendkívülinek biztosan nem mondhatóak. Nemcsak a szakmai-közéleti ügyek maradnak ki, a magánéletben sem megyünk igazán mélyre, Katinka motivációit illetően is maradnak az olcsó közhelyek. Nem ismerjük meg őt igazán, látjuk viszont azt, hogy nagyon akar teljesíteni, ezért pedig olyan áldozatokat hoz meg, amelyekre a legtöbb ember nem vállalkozna. Hosszú Katinka így a film alapján marad Iron Lady, aki minden egyes eredményéért megküzd keményen, ha pedig újabb mélypontra jut, a hajánál fogva rángatja ki magát belőle.
Nehéz megítélni, az egy-két szép felvételen túl minimalista jelenetek sorából álló dokumentumfilmen mi került ennyibe. Ennél legalábbis jóval látványosabb produkciót el tudtunk volna képzelni, a koronavírus-járvány ellenére is. Remélhetőleg a kasszák előtt legalább jól teljesít majd a film, ha már tényleg ennyi pénzt és energiát beleöltek.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/20. számában jelent, május 13-án.
