Évszázadok óta vita tárgya, mi igaz a Bibliából. Mennyire valósak az ott leírt események, a szereplők vagy épp a helyszínek? Merthogy tagadhatatlan, számos dolog igazolgató, elég csak fellapoznunk Magnus Magnusson több mint negyven éve írt Ásóval a Biblia nyomában című kötetét. Azóta pedig még több minden bukkant elő a múlt homályából, ami kapcsolatba hozható a Bibliában leírtakkal. E kérdések és viták Jézus korára is igazak. Sokakat érdekel, történelmileg, régészetileg mi lehet igaz az evangéliumokból. Azt például már az ókori, nem keresztény források is igazolni vélik, hogy Krisztus valós történelmi személy lehetett, többek között Suetoniusnál, Tacitusnál és ifj. Pliniusnál is találunk erre utaló megjegyzéseket.
De vajon mi lehet azokkal a kultikus tárgyakkal, amelyek Jézushoz köthetőek, egyúttal megkerülhetetlen részei a keresztény ikonográfiának is? Megnéztük, a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján, mit gondol a tudomány Krisztus kelyhéről, kivégzésének eszközéről, a keresztről, valamint a halála után a testét fedő lepelről.
„Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: »Vegyétek, egyétek, ez az én testem!« Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: »Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. De mondom nektek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában.«” (Máté 26. 26–29.)
A kehely, amelyből a tanítványok ittak, a bor mint Krisztus vére a mai napig szerves része a szertartásnak. Az eredeti kupáról semmit sem tudni, így azt sem, hova lett az utolsó vacsora után – ahol a Máté által is megörökített esemény állítólag lezajlott.
Hosszú csend következik, majd a fogalom Chrétien de Troyes (1130–1191 k.) költő a mitikus Artúr király fiatal lovagjáról szóló, Perceval és a Grál története című romantikus lovagregényében jelenik meg, előtte soha sehol máshol. Az Artúr-mondakörről írt munkáival, Lancelot karakterének „bevezetésével” híressé vált szerzőnél ráadásul a grálnak – nemhogy kupa, de azon kívül, hogy csodásan díszített – semmilyen körülírt alakja sincs. Egy igen sejtelmes hangulatú lakomajelenetben tűnik fel: miután egy férfi egy dárdát vitt a terembe, amelynek hegyéről egy csepp vér folyt végig, a grált egy lány tartja a kezében. Semmi nem derül ki, mi ez a rituálé, Perceval sem kérdezősködik.
Azonban tökéletes alapot ad a jelenetsor misztifikálására: a grál szó eredeti jelentéséből (ételt felszolgál) egy Krisztus szenvedéseinek ereklyéit (vérző lándzsa) felvonultató rituálévá válik, összemosva a lány kezében tartott ismeretlen tárgyat és a szent vér fogalmát. A történet titokzatosságát pedig csak fokozta, hogy Troyes nem fejezte be a történetét, mert patrónusával, I. Flandriai Fülöppel együtt Akkó 1191-es ostromakor (valószínűleg) egy járvány során elhunyt. Minden adott volt hát a legenda születéséhez, s látjuk, lassan kilenc évszázad sem elég, hogy elfogadjuk: ez fikció, a grál ilyenformán soha nem létezett; Arimatheai József sem vitte magával a brit szigetekre. Ahogy egyes kutatók abban is kételkednek, hogy az utolsó vacsora valóban megtörtént-e.
„Miután (Pilátus) a századostól megbizonyosodott róla, (Arimatheai) Józsefnek ajándékozta a holttestet. Az pedig gyolcsot vásárolt, majd levette Jézust a keresztről, begöngyölte a gyolcsba és sziklába vájt sírboltba helyezte, s a sír bejárata elé követ hengerített.” (Márk 15. 45–46.)
Milyen lepelről lehet szó? Az értelmezés nem csak a fordításokon múlik. Nem egyértelmű ugyanis, mibe takarták a halott Jézus testét. A kritikusok például joggal a fentebb is olvasható gyolcs kifejezésbe kapaszkodva érvelnek amellett, hogy nem lepelről szól az írás, hanem – akár az egyiptomi múmiáknál – Krisztust is „bepólyálták”. Lukács evangéliumában is erre találunk igazolást, a feltámadást követően többes számot használ: „Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket (lepleket) látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken. (Lukács 24.12.)”
Az érvelés – miszerint nem beszélhetünk klasszikus nagyméretű vászonról – helytálló lehet, ám ennek ellenére a lepel legendája a IV. század óta létezik. Az ereklye, illetve az annak vélt tárgy időről időre szerepelt a feljegyzésekben. Így az 1192 és 1195 közé keltezett, a Halotti beszédet is tartalmazó, latin és magyar nyelven írt bencés Pray-kódexbe is bekerült, ahol a Krisztus temetését ábrázoló illusztráción a testet egy hosszú szövetdarabbal burkolják be.
A kép bizonyíték arra, hogy az ereklyét XIV–XV. század előtt is ismerhették.
A meglévő források is hivatkoznak egy lepelre, amelyet Krisztusnak tulajdonítanak, ezt 944-ben viszik Bizáncba, majd a konstantinápolyi Hagia Szophia székesegyházba kerül. A tárgyat egészen a negyedik, velenceiek által „eltérített” keresztes hadjáratig (1202–1204) őrzik ott – amelyet a katonai misszióban részt vevő francia lovag, történetíró, Robert de Clari is megörökít, megjegyezve, hogy a vásznon az „Úr alakját” is ki lehet venni. Az ereklyének 1204-ben, Konstantinápoly keresztes ostromakor állítólag nyoma veszett, és legközelebb csak 1353-ban bukkan fel a franciaországi Lirey-ben – a vásznat ma torinói lepelként ismerjük az őrzési helye után. Eltűnése miatt egyébként I. Theodórosz nikaiai császár 1205. augusztus elsején levelet írt III. Ince pápának, amelyben közli: „A velenceiek szétosztották egymás közt a (…) kincseket, ugyanezt tették a franciák az ereklyékkel és a szent lepellel, amelyben Urunk feltámadása előtt feküdt.”
De mi történhetett 1204 és 1353 között? Erről eddig semmit sem lehetett tudni, ám egy olasz történész, írásszakértő, Barbara Frale – aki engedélyt kapott, hogy kutathasson a vatikáni levéltár korábban a nyilvánosság elől elzárt részeiben is – egy évtizede a szentszéki archívumban talált egy dokumentumot, ami alapjaiban ír(hat)ja át nem csak a kérdéses tárgy, de például a megannyi legendával és misztikummal felruházott templomos lovagrend történetét. A kérdéses szöveg egy Arnaut Sabbatier nevű francia fiatal 1287-es lovaggá avatásának szertartásáról számol be, akit „egy titkos helyre vezettek, ahová csak a templomos testvéreknek volt bejárásuk.” – Bemutattak nekem egy vásznat, amelyen egy férfi alakja látszott és mondták, imádjam őt, és háromszor csókoljam meg a lábát – számolt be a szeánszról Sabbatier.
Ha tehát az egyébként a kutatási módszerei miatt sokat kritizált Frale dokumentuma hiteles, akkor ezek alapján feltételezhetjük, hogy a tárgy a templomosokhoz került, amit a leírtak szerint kultikus áhítattal őriztek.
Fontos megjegyezni azonban, hogy az 1988-ban három helyen (Oxfordi Egyetemen, Arizonai Egyetemen és a zürichi Szövetségi Műszaki Főiskolán) elvégzett szénizotópos kormeghatározás a vászon „elkészültét” 1260 és 1390 közé keltezi. De a torinói lepel „esélyeit gyengíti” egy Jeruzsálem mellett talált lelet is; 2000-ben ugyanis előkerült egy olyan temetkezési lepel, amely – amellett, hogy egy magas rangú zsidó arisztokrata papé lehetett – Krisztus-korabeli. A szövése azonban sokkal egyszerűbb, mint a halszálka alakban sávolyozott torinói „társáé”.
„Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették (…)” (János 19. 17–18.)
„Az evangéliumok Jézus keresztre feszítéséről rendkívül tömören tudósítanak. Nem részletezik a kivégzés menetét, nem fűznek magyarázatot a megrázó eseményhez. Erre az ókorban nem is volt semmi szükség. Az ókori ember számára a nyilvánosan végrehajtott keresztre feszítések elválaszthatatlanul hozzátartoztak a mindennapok borzalmaihoz” – írja Keresztre feszítés az ókorban című kötetének bevezetőjében Sáry Pál.
A kereszt a legkevésbé „megfogható” tárgy. Jelenleg több száz olyan fadarab, szilánk létezik világszerte, amelyről váltig állítják, Krisztus keresztjéről való. Ám egyetlenegyet sem ismert el hitelesként a tudomány közülük. És még ha lenne is eredeti maradvány, szinte lehetetlenség bebizonyítani, hogy azon egykor Jézust feszítették meg. A „keresztfaipar” azonban a középkor óta pörög, s még 2013-ban is folyt olyan ásatás Törökországban, ahol azzal „borzolták” a kedélyeket, hogy előkerült az eredeti keresztfa. Legutóbb két éve a Live Science tudományos szakportál készített összeállítást a témáról: találtak olyan ereklyéket árusító internetes boltot, amely 500 dollárért kínált „autentikus darabokat” az Ebay webáruházon.
De mikor hagynak fel e kegyetlen gyakorlattal? Sáry összeállítása szerint „a keresztre feszítés alkalmazását a Római Birodalomban először I. Constantinus szüntette meg uralkodásának utolsó éveiben, 334 és 337 között. A kegyetlen kivégzési módot Iulianus császár (361–363) később ismét alkalmazni kezdte, utódai azonban e büntetést végleg eltörölték. Helyébe az akasztás lépett, s e jelentős változást Iustinianus császár (527–565) jogászai is figyelembe vették a római jogi szövegek kodifikációja során”. Az arab világban ugyanakkor még a középkorban is alkalmazzák. „Akik fegyvert fognak Allah és küldötte ellen, s (csak) abban serények, hogy rombolást (idézzenek elő) a földön, azoknak az a jutalma, hogy megöletnek, vagy keresztre feszíttetnek” – olvashatjuk a Korán vonatkozó szakaszában. Japánban a kereszténység 1587-es betiltása után 1620-ból is van feljegyzés kereszt általi kivégzésről.
Felhasznált források, szakirodalom
- Frale, Barbara: The Templars and the Shroud of Christ. Maverick House, Dunboyne 2011.
- Sáry Pál: Keresztre feszítés az ókorban. Szent István Társulat, Budapest 2004.
- Molnár Máté: A templomos lovagrend alkonya. Miles Christi, Budapest 2010.
