Az elsüllyedt Liget nyomában

Nagyot változik a Városliget. A sok vitával, tüntetésekkel kísért munkálatok csupán 2020 után érnek véget. Új múzeumi negyed épül részben a zöldterület közepén. A Vidámparkot, amely az elődöket és ősöket (a vurstlit és az Angolparkot) is beleszámítva 170–180 esztendős múlttal büszkélkedhetett, már szinte teljesen ledózerolták. Helyén hatalmas méretű szubtrópusi őslénycsarnok, biodóm épül. Mementóként megmaradt viszont a századfordulós körhinta, a hullámvasút a mesecsónakkal.

A modernizáció nyilván elkerülhetetlen; mondják, részben használ is a parknak. Ám „járulékos veszteségként” olyan, az egykori Ligetnek színt és varázst adó jellegzetességek is eltűntek/eltűnnek, mint az ócskavasként elkótyavetyélt óriáskerék, vagy a János vitéz jeleneteit Básti Lajos és Major Tamás hangján megelevenítő, több mint százéves Barlangvasút. (Bontás előtt gyorsan megszüntették műemléki védettségét.)

A tervek a hazánkba érkező külföldieket is vonzó, nemzetközi hírű, a Liget brandet szerte a világon ismerő jövőt festenek elénk. Magyarán szólva a terület a Várhoz hasonlóan kiemelt „turistaparadicsommá” alakulna, ami azt a veszélyt is hordozza, hogy a Városligetbe nem az egykorira legalább nyomokban emlékeztető éttermi kultúra, a minden társadalmi réteget megszólító vendéglős-mulatós világ, hanem megint csak a várbeli procchoz hasonló irreális árú, csilivili, ám rideg és gépies vendéglátóipar telepszik be. A Liget és környéke e tekintetben amúgy is meglehetősen sanyarú állapotban van, a kisebb megtorpanásokkal, rövidre szabott másodvirágzásokkal együtt legalább nyolcvan éve hanyatlik. A jelenleg működő éttermek pedig a jómódú középosztályt, illetve a kifejezetten gazdagokat várják.

A most kétszáz éves parkba és környékére – az eredeti mocsaras-szúnyogos területet a XVIII. század végéig lecsapolták és fásították, utóbb József nádor kezdeményezésére tervszerű rendezésbe is kezdtek – nemcsak mutatványosok, illuzionisták, Grossinger Lipót körhintája érkezett meg valamikor a reformkor hajnalán, de Kratochwill János vendéglős 1832-ben már óránként közlekedő kocsikat is indított ide a város belsejéből. 1838-ban megnyílt az első táncterem, Tauber Fülöpé, mint azt Szántó András gazdag tanulmányából megtudhatjuk.

Szántót olvasva az ember úgy érzi: sürgősen időgépbe kellene szállnia, hogy a nyom nélkül elpárolgott múltról ha percekre, órákra is valamiféle közvetlen (és fájdalmasnak sejtett) benyomást szerezzen. És mert ezt nem teheti meg, kénytelen egyszerre hagyatkozni olvasmányaira, a fennmaradt fotográfiákra és segítségükkel feltüzelt képzelőerejére. Visszautazva a századforduló, a húszas évek idejére pedig láthatja: még a fájerpurs, a kocsmai szolgalegény rakja a tüzet az olcsó kisvendéglőkben és a cupringerlokálokban, ahová leginkább a kimenős cselédlányok járnak. A pultnál vagy odakint a gázlámpák esti félhomályában olykor feltűnnek a buffetdámák (napközben virágárusok), hogy férfi kuncsaftokra vadásszanak. A régi Lizsében azért is lehetett – mint a dal mondja – oly nagyszerű minden, mert a vékonypénzű munkásoktól a középosztálybeli családokon át a mágnásokig bárki otthon érezhette magát, megtalálhatta a neki leginkább megfelelő szórakozási lehetőséget.

A Dózsa György (az egykori csöndes, vendéglők övezte Aréna) úton, ahol a szellemidéző sétát elkezdjük, a Szépművészeti Múzeummal szemben, a sarkon poros, modern négy-ötemeletes benzinfüstös szálló emelkedik. Az eredetileg itt állt híres művésztanyát, a Kéményseprő vendéglőt közel százéves fennállása után a hetvenes évek végén bontották le. Kertjében, ahol katonazenekar játszott, legalább nyolcvanan elfértek. Valószínűleg itt ismerkedett meg egymással a legendás Pék Mária és Hábetler János – Fejes Endre Rozsdatemetőjének hősei. Fejes így ír az étteremről, igaz a regényben Zöld vadásznak nevezi: „Tágas kertjében hengerelt salakon táncoltak a szabadnapos katonák, lányok, erős hangon énekelték: »Süt a mama, süt a pék, süt a mama három tepsi pogácsát.« A rézfúvós katonazenekar gesztenyefák négyszögében, piros csíkos sátor alatt harsogott.” Utolsó tulajdonosa, Gráf János a húszas évek végétől soha nem látott magasságokba emelte a Kéményseprő színvonalát. Gráfot olyannyira elismerték, hogy az államosítás után a kommunista rendszer is megtartotta – üzletvezetőnek.

Átkelve a másik oldalra, az Állatkerti körút közelében három ma is működő, de némi metamorfózison átesett vendéglőt találhatunk. A 100, illetve 150 éves Bagolyvár és a Gundel (korábban Clemens, illetve Wampetics vendéglő) szinte egymás mellett várja a vastagabb pénztárcájúakat. Átellenben, a Széchenyi fürdő hátában működik az egykori Ezerjó vendéglő utóda. (Kuriózum: 1945-ben, az ostrom után ideiglenesen ide költözött súlyosan megsérült épületéből a Kölcsey Ferenc Gimnázium. Az iskola – ahogy az egykori diák, Korányi Tamás felidézi – fűthetetlen volt: „Az Ezerjó vendéglőt viszont a Széchenyi fürdő artézi kútjának a vize fűtötte. Így tehát osztályonként egy-egy tanítási nap volt hetenként.”) Szántó András joggal jegyzi meg tanulmányában, hogy az Ezerjó „ma már fizikailag és szellemileg is csak jelképesen létezik”. A falak ugyanazok, ám a köntös új, modern, jellegtelen bútorokkal. Kertvendéglőnek nevezi magát, ám azt a bizonyos kertet alapos kutakodás után sem sikerült megtalálnunk.

A Hermina útra érve eljutunk a megboldogult Vidámpark már életében is elhanyagolt széléig. Akkor repedező, egymásra öntött betonplecsnik fogadtak minket, most a poros munkaterület. A biodóm fémváza már elkészült. Az építkezésre ugyan nem sikerül bejutnunk, de egy rövid kitérő erejéig megpróbáljuk kideríteni az egyik munkás segítségével, mi lett a sorsa a hajdani nyári színháznak otthont adó (egyébként szintén százéves, legutóbb lézerdodzsemként működő), néhány éve még védettség alatt álló szép fa szerkezetű csarnoknak. – Uram, itt mindent elbontottak. Nem maradt semmi – mondja.

Egyébként az előbb említett betonpalacsinták helyén állt 1945-ig a pazar Alpesi Falu nevű, fából épült, nyolcszáz emberre méretezett, bajor sörcsarnokhoz erősen hasonlító vendéglő. Német barokk zárt erkélyeivel, olaszos lodzsáival valóban alpesi házra emlékeztetett. Belsejét fakazettás mennyezettel borították, a faragott falak az erdélyi virágos reneszánsz és a székely népi építészet motívumait idézték. Budapest ostromakor porig égett.

Nem jártak szerencsésebben a Liget szélén, a Hermina út mentén sorakozó kertvendéglők sem. Az ’59-ben volt Gregorits nagyvendéglőnek hűlt helye. Igaz, már a harmincas évek elején végleg bezárt, mivel a gazdasági világválság miatt fél éven belül kétszer is tönkrement. Előbb az öreg Gregorits Ferenc húzta le a rolót és adott túl fájdalommal élete fő művén, majd beköltözött a vendéglősök menházába. Az új tulajdonos, Dicker Hermann sokkal rosszabbul járt. Ahogy a korabeli lapok megírták, „minden tőkéjét és munkaerejét befektette a régi Budapest neves vendéglőjébe, hogy azt újra fellendítse. Munkája azonban nem sikerült s az utóbbi hetekben egyre súlyosabb anyagi gondok foglalkoztatták a Gregorits-féle vendéglő új tulajdonosát.” A reménytelenné váló helyzetben az étterem különtermében felakasztotta magát.

A Fejes Endre által emlegetett Zöld Vadász valójában a Hermina úton volt. A vasmunkások sztrájktanyájaként is ismert vendéglő, amely körül a századfordulón még ócska kalyibák álltak, a gazdasági válságot éppúgy megsínylette, mint a Gregorits. „Más az élet, mint régen volt” – panaszkodott Z. Szabó Bélának, a Friss Újság munkatársának 1934 nyarán Göndör, a környék legendás verekedője. „Elmondja, hogy ma a párok ketten esznek egy nagy pörköltet harmincért. Ő sem verekszik már, pedig Cilli után ő volt a leghíresebb ligeti fiú.” Göndör jól érezte: a Liget lassú hanyatlása a harmincas években azokban a napokban kezdődhetett. – Néha még meghirizek egy-egy józan embert, de már azt sem érdemes – vetette oda búcsúzóul a hírlapírónak.

A Zöld Vadászt ugyanúgy nyomtalanul nyelte el a föld, akár a közeli, a Hermina út és az Erzsébet királyné útja sarkán álló, a még szinte teljesen kihalt Hungária körútig nyúló Hungária kertet. (Berger bácsi házias konyhája a harmincas évek elején zárt be; akkor kezdődtek itt a nagyobb építkezések.) A túloldalon, ha átkelünk a vasúti sínek alatti szűk folyosón más világ fogad. Az Erzsébet királyné útja ma is viszonylag csendes. Az első, ami feltűnhet az arra sétálónak az egykori Trieszti nőhöz címzett étterem két vaskos oszlopa. A legendás, munkásmozgalmi embereket, hamiskártyásokat, rosszlányokat befogadó meghitt Trieszti mellett állt a Polgári sörkert, amelynek italát helyben főzte a kőbányai malátagyár. A háború után a kettő összevonva, az eredeti berendezést megőrizve Vadászkertként működött tovább. Aztán bezárták. A kibővített épületben ma a Trófea-lánc egyik („annyit eszel, amennyi két óra alatt beléd fér” mottóval üzemelő) étterme található.

Innen tizenöt percnyi sétára a Bosnyák utcában volt Zugló legrégibb vendéglője, a Makrapipa. Az ezredforduló után már outlet üzlet működött a helyén, ma ruhagyűjtő állomás. A Bosnyák utca bájos, kisvárosias házai pedig lassan eltünedeznek. Az egyik sarkon most is javában dolgoznak a gépek. Szürke színű, alacsony belmagasságú bérkockákat emelnek. Szívszorító látvány. Valami egészen más világ épül itt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/3. számában jelent meg, 2019. január 18-án.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/3. Magyar Hangban? Itt megnézheti.