Minden valószínűség szerint előkerült Orseolo Péter király eredeti sírhelye a pécsi székesegyház altemplomában az elmúlt hónapokban zajló régészeti feltárás során - jelentették be szerdán az ásatás vezetői a baranyai megyeszékhelyen.
Tóth Zsolt, a Janus Pannonius Múzeum MTI által idézett régésze, a feltárás vezetője elmondta, a Pécsi Egyházmegye finanszírozásában megvalósuló munkálatok során egy római kori temetői épület maradványaira, a fölé épült első pécsi székesegyház falaira bukkantak, s abban Orseolo Péter király feltételezhetően első, eredeti sírhelyét is megtalálták.
A régész hozzátette: az 1038 és 1041 valamint 1044 és 1046 között uralkodó király csontjai nem kerültek elő, azokat feltételezhetően a későbbi korokban az altemplom másik részén helyezték el.
A kutatás konzulense, Buzás Gergely régész arról tájékoztatott: a kora középkor gyakorlata szerint egyedül az alapító – jelen esetben Orseolo Péter – földi maradványait helyezték el a székesegyházakban. Szerinte a gödrökben nagy valószínűséggel azért nem leltek sem tárgyakra, sem csontokra, mert azokat a későbbi korokban feltételezhetően áthelyezték egy középkori sírkamrába, amely felett ma Dulánszky Nándor püspök síremléke áll az altemplom nyugati oldalában. Hozzátette: amennyiben e síremléket elbontanák, s ott folytatnák a feltárást, akkor sem lenne ugyanakkor biztos, hogy megtalálnák Péter király maradványait, hiszen később bolygathatták és kirabolhatták vagy összeroncsolhatták az építményt.
Velencei-német Péter kontra kabar-kazár Sámuel
Orseolo Péter a magyar történelem korai, az államalapítás, megmaradás szempontjából izgalmas időszakában élt. Szent István 1038-as halálát követően nyolc szűk esztendő jött a fiatal magyar államra. Két király – Orseolo Péter (1038-1041 és 1044-1046) és Aba Sámuel (1041-1044) – vetélkedett egymással, miközben ezt kihasználva III. Henrik német-római császár (1039-1056) ott keverte a kártyákat a háttérben.
Még ha picit talán túlzás, de 1046-ig tulajdonképpen polgárháború zajlott Magyarországon két olyan személy között, akik nőági vonalról, méghozzá mindketten István testvérei révén kerülhettek trón közelbe – Péter apja, a velencei dózse, Orseolo Ottó és a kabar-kazár felmenőkkel bíró Aba Sámuel is első királyunk egy-egy nőtestvérét vette feleségül.
Istvánt végül Péter követte, fia, Imre herceg vadász balesete és halála után ő lett a kijelölt utód. Aba, a sógor, palotaispán (a király, így István helyettese) volt. Ellentétük minden bizonnyal az utóbbi mellőzéséből is fakadhatott. A velencei, vagy német Péternek is csúfolt „idegen” királyt, illetve az ellenérdekeltek szerint a kereszténységet csak politikai okokból felvevő Sámuelt (aki enélkül nem is házasodhatott volna ilyen illusztris társaságba) a későbbi krónikák kit ezért, kit azért, de egyaránt igen negatív színben tüntetik fel mindkettejüket.
Egymással homlokegyenest ellentmondó uralkodói kép
Az István bajor feleségével, Gizellával már alapból rossz viszonyban lévő Péter kül- és belpolitikai szempontból egyértelműen elődje, az első magyar király művét folytatta: németellenes katonai akciók, szövetség a csehekkel; egyházi szervezet erősítése (óbudai társaskáptalan, pécsi székesegyház alapítása), folytatódott az oklevélkiadás, a pénzverés, az adórendszer és a törvényalkotás is, miközben állítólag takarékosan is gazdálkodott.
Ezzel szemben állt az Anonymustól, Kézai Simontól örökölt lesújtó kép, amely Thuróczi János 1488-as krónikájában így összegezte mindezt: „Miután pedig Péter királlyá lett, a királyi felség kegyes voltát sutba dobta, német dühvel dúlt-fúlt, Magyarország nemeseit megvetette, gőgös szemmel és telhetetlen szívvel zabálta fel e föld javait, a fenevadak vadságához ordítozó németjei vel és a fecskék csivitelésével csicsergő olaszaival együtt. Az erődítményeket, várakat és kastélyokat a németek és olaszok őrizetére bízta. Maga Péter is szerfölött kicsapongó volt, és az ő idejében senki sem lehetett biztos feleségének tisztasága vagy leányának s nővérének szüzessége felől a király csatlósainak szemtelenkedése miatt, akik büntetlenül erőszakoskodtak velük.”
Pétert, feltehetően a türelmetlen államszervezési munkája miatt 1041-ben elűzik – a király korábbi ellenségéhez, Henrik császárhoz menekül. Itt fontos megjegyezni egy másik igen lényeges részletet: az udvaron belül a keresztények és az ősi magyar hitvilág megmaradt hívei között komoly meccs zajlik a hatalomért. Péter erőszakosságának képe pedig a pogányokkal szembeni kíméletlen fellépésből is eredeztethető.
Aba inkább a kereszténység előtti rend szerint élőknek kedvezhetett
Tény, Aba Sámuelt választják királynak, így ő lesz a magyar történelem első uralkodója, akit a vezető rétegek emelnek a trónra. Három éves uralkodása szintén ellentmondásos, mert már a személye körül is a mai napig sok a vita. (Ezt tényleg csak zárójelben, de már csak ezért is nagyon jó lenne, ha mindkét királyról készülne egy-egy modern életrajzi munka.) Felmenő, a türk eredetű kazárokról úgy tartják, vezető rétege felvette a zsidó hitet, ám Sámuel neve ellenére sem valószínű, hogy az lett volna. Szállásterületükön alakították ki az egri püspökséget.
A mai munkák mégis a pogány vonalat domborítják ki, mert ahogy a krónikák is írják: „Mindazokat a határozatokat és intézkedéseket, amelyeket Péter király a maga szokása szerint elrendelt, Aba király hatályon kívül helyezte.” Ezzel szemben meg az áll, miként arra az abasári monostorban a király sírjának kutatását megkezdő Besze Tibor emlékeztetett: „A környékbeli korai keresztény templomok azonban mind arra utalnak, hogy Aba nagyon is elkötelezte magát a kereszténység mellett. Harcolt Koppány ellen, harcolt Gyula ellen tehát István legközelebbi rokonai ellen. Végig István mellett állt.”
Így az események alakulását az udvar, a vezető rétegeken belül zajló politikai hömpölygés alakította, amelyben Aba inkább a kereszténység előtti rend szerint élőknek kedvezhetett. Ezt erősítheti Thuróczi megjegyzése: „Aba király, minthogy biztonságban érezte magát, garázda lett, és kegyetlenül dühöngeni kezdett a magyarok ellen. Azon a nézeten volt ugyanis, hogy urak és szolgák között minden közös legyen, sőt esküjének megszegését semmibe sem vette, hiszen az ország nemeseit mellőzve mindig a köznéppel és a nem nemesekkel fogott össze. (… vagy) Megvetette ugyanis az ország nemeseit, és mindig a parasztokkal meg nemtelenekkel tartott, velük lakomázik, lovagol és folyton velük társalog.” Politikai ellenfeleivel pedig állítólag keményen leszámolt, így uralma elején Péter maradék emberével. Egyes vélemények szerint felütötte fejét az eretnekség is – ám kevéssé valószínű, hogy a Balkánról beszivárogtak volna a bogumil tanok; közben Gellért is neheztel rá, a veterán csanádi püspöknél ráadásul amiatt se szerzett jó pontokat, hogy a feljegyzések szerint nagyböjt idején épp Csanádban végez ötven ellene szervezkedő személlyel.
A ménfői ütközet jó ideig az egyetlen győzelme volt a németeknek a magyarok felett
Így érünk 1044-hez, ekkor Péter Henrik támogatásával visszatér az országba, s a július 5-én a Győrhöz közeli Ménfőnél megveri Aba seregét. Mint írják, a győzelemhez kellett az is, hogy egyes csapatok a zászlóikat eldobva elpártoltak Sámuel királytól. Így éri a végi Abát, Thuróczi szerint „Aba király legyőzve a Tisza felé futott, és egy faluban a magyarok, akiknek királysága alatt sokat ártott, egy régi veremben kegyetlenül meggyilkolták, Testét abban az egyházban temették el, mely annak a falunak a közelében volt. De néhány év múlva, mikor kiásták sírjából, szemfedőjét és ruháit romlatlanul találták, és sebhelyeit begyógyulva. Végül a saját kolostorában, Sárban temették el a testét.” (A kérdéses helyen nemrég folytak ásatások és találtak is sírokat, ám egyelőre minden kétséget kizárólag egyiket sem lehet Aba királyhoz kötni.)
A ménfői ütközet, amely jó ideig az egyetlen győzelme volt a németeknek a magyarok felett, hozott egy érdekes mellékszálat: István felesége, Gizzela már nem várja meg Péter második országlását, a németországi Passauban távozik, és belép a helyi apácakolostorba, ahol idővel rendfőnökként tevékenykedik egészen 1065-ös haláláig.
A második felvonás minden bizonnyal már államszervezés szempontjából sem ment úgy Péternek, s az uralmára vonatkozó erőszak már csak a korábbi megbuktatására adott sértettségként is értelmezhető, az viszont elég valószínűleg túlzás, hogy német külgyarmattá változtatta volna Magyarországot, de tény, hűbéresküt tett az ezért 1045-ben Fehérvárra érkező Henriknek. Nem tartott soká, és újra szinte mindenki a király halálát akarta. Az Abával sem túl szívélyes Gellért is szervezkedik ellene, de a pogányok is Vata vezetésével. Behívják Vazul két fiát, Leventét és Andrást, akik csak utóbbiak támogatásával tudják megdönteni Pétert – ennek áldozata lesz Gellért, akit róla elnevezett helyről levetve végeznek ki a „lázadók”. Orseolo Péter újra Henrikhez menekülne, ám ezúttal ez nem jön össze neki.
„Péter király pedig, amikor látta, hogy a magyarok egy szívvel, egy lélekkel Endre (András) és Levente herceghez csatlakoznak, maga is futni kezdett németjeivel Mosony felé, hogy innét Ausztriába átmehessen, de nem sikerült elmenekülnie. Időközben ugyanis a magyarok az ország kapuit és kijáratait már elfoglalták, de Endre herceg követe is visszahívta Péter királyt békekötés ürügyével, és hogy neki illő tisztséget biztosítsanak. Ez hitelt adott neki, mint mondják, és visszatért, de leginkább kényszerűségből, mivel megtudta, hogy előle titokban elbujdosott a serege. Ezért sietve vissza akart térni Fehérvárra. Amikor betért a Zámoly nevű faluba, az említett követ csellel el akarta őt fogni, és megkötözve Endre herceg elé akarta vinni. Péter azonban megsejtvén ezt, bevette magát egy udvarházba, és három napig vitézül harcolva védelmezte magát. Végre minden katonáját elpusztították az íjászok, őt magát meg élve foglyul ejtették, és megvakítva Fehérvárra vitték; itt a szörnyű fájdalom miatt rövidesen befejezte életét. Pécsett temették el, abban az egyházban, amelyet ő alapított” – olvashatjuk Thuróczi összefoglalójában.
Akadnak azonban olyan források, amelyek szerint még 1059-ig Magyarországon élt, sőt meg is nősült, ám ha így is történt, Péter 1046-ban kiírta magát a magyar történelemből.
Felhasznált források, szakirodalom
• Thuróczy, János: A magyarok krónikája – Fordította: Horváth János. Európa Könyvkiadó, Budapest 1980.
• Kristó, Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris, Budapest 1998.
• Az Aba nemzetség története – Besze Tibor előadása 2006. augusztus 17-én az abasári Művelődési házban
