„Megígértem, hogy visszamegyek, s becsület is van a világon!” – Magyar Katalin, a hős diáklány

Pár évvel ezelőtt a Zeneakadémia mellett, a Dohnányi Ernő utca sarkán fedeztem fel Magyar Katalin emléktábláját. Megdöbbentett, hogy mindössze tizenhat évesen halt hősi halált a gimnazista lány. Ha ma élne, korát tekintve az anyám lehetne. A lányaim is jóval idősebbek már, mint ő volt akkor, amikor az élete kockáztatásával vállalta, hogy életeket ment a fegyveres harcok idején. Elképzelni nem tudom, hogy az én életemben, vagy a gyerekeim életében történjék olyan helyzet, hogy fegyverrel kelljen védeni a hazát, hogy lőtt sérültek életét kelljen menteni bárkinek is. Rettenetes lehetett Magyar Katalin szüleinek fájdalma, amikor gyönyörű, tehetséges lányuk halálával kellett megbirkózniuk. Akinek holtteste napokig feküdt ott, temetetlenül a Liszt Ferenc téren.

Megörökített halál almáriumszagában
kallódik képe valamelyik fiókban,
ő maga lapátolt földben, időn túli soványan,
lepréselt liliomszál félretéve.

Az 1956-os forradalomhoz mindenki viszonyul valahogy. Van, aki a sörözője díszletét alakítja „pesti srácosra”; van, aki Pruck Pálnak képzeli magát; van, aki a mártír miniszterelnökhöz és kivégzett társaihoz köti megemlékezését; van, aki az emigrációba kényszerült hős és nem hős rokonát társítja forradalomhoz; van, aki népfelkelésről beszél, más a barbár lincselés áldozatának rokonaként nem képes feledni azt, ami történt, és ma is ellenforradalomként tartja számon a magyarok szabadságharcát. Amelynek rőt csillagos tankok vetettek véget és teremtettek népünknek évtizedekre álságos nyugalmat.

Van-e keresztje? vagy már kimosódott,
isten tudja hová lett, mint az én véres ingem,
Magyar Katalint kiégették az őszből,
szabadjon élni megint,
ballonkabátom én is elégettem.

Az én ’56-os hősöm Magyar Katalin. Nem csatlakozott egyetlen harcoló csoporthoz sem, nem fogott fegyvert. Ő életeket mentett, sérülteknek segített, a Kádár János által behívott szovjet hadsereggel szemben a harcot fegyverrel felvevő forradalmároknak, rossz időben, rossz helyen lévő meglőtt civil polgároknak, gyermekeknek és a „népfelkelést” leverő szovjet katonáknak is. Mindenkinek, akinek szüksége volt segítségre.

A harmadikos képzőművészeti gimnazistának csak a forradalom utolsó napjaiban vállalt szerepét ismerjük. Olyan kevés az adat, az információ arról, hogy mit tett azon a pár napon, hogy a történetéből filmet forgatni szinte lehetetlennek tűnik, mégis készítettek egyet róla; nehéz színpadra drámát írni, Pozsgai Zsolt mégis írt egyet róla. Magyar Katalin emberi tisztasága, gyertyalángnyi élete megihlette a művészeket, a költőket. Suba György, kiskőrösi ötvenhatos író Magyar Katalin vértanúsága címmel egy egész kötettel tisztelgett a diáklány emléke előtt.

Ballonkabátok ősze!
A szél zöld-piros, kék-fehér szárnnyal,
sárgára váltan vitorlázott a karomba;
Mindenszentek napjának nem volt még annyi halottja,
nem égett annyi gyertya az elsötétítésben:
vörösréz töltény a szívkamra-sötétben.

Magyar Katalin 1940. április 20-án született Budapesten. Édesapja Magyar Ferenc, édesanyja Morvay Janka. Családjával a Lajta partján, Mosonmagyaróváron élt, ide járt általános iskolába, ahol igen hamar kiderült róla, hogy nagyon jól rajzol, hogy tehetséges. Fel is vették a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba. A Somlói úton volt a művészeti gimnázium kollégiuma, Katalin is ott lakott.

Simon Zsuzsanna mosonmagyaróvári 1956-os emlékmegőrző, helytörténet-kutató aktívan részt vesz a hős diáklány emlékének ápolásában. Az ő kutatásaiból tudjuk, hogy Katalin és osztálytársai már a 23-ai sortűz napján elhatározták, jelentkeznek véradónak, és beállnak önkéntes ápolónak. A kórtermekben hamar megtanulta a sebek tisztítását, kötözését. Haját fehér kendősávval kötötte be, mentőautóval, vöröskeresztes karszalaggal a karján járt a sebesülteket összegyűjteni.

Kórházi ágyon pislákoltam.
Most a kórházkert húsvéti tapéta
korhadtcsont-színű falra,
átvilágított szellő, reménylehellet.
Minek gondolna Magyar Katalinra,
ki a Terézvárosban a tizenhatéves vöröskeresztest
lefényképezte, akár a vadorzó,
s a rossz fölvételt nekem adta?

Egy alkalommal, amikor teherautóval Hegyeshalomra mentek gyógyszerekért, visszafelé jövet megálltak Mosonmagyaróváron, Katalinék házánál. Ekkor találkozott utoljára a családjával. A lány elmondta a szüleinek, hogy beállt ápolónak, s hogy a kórház termeiben nemcsak magyar sebesülteket látnak el, hanem orosz katonákat is. Elmondta azt is, hogy a szovjet katonákat több ápoló nem akarta elsősegélyben részesíteni, de ő azt mondta nekik, hogy „itt nincs ellenség, csak sebesültek vannak”. Szülei hiába kérlelték, ne menjen vissza a fővárosba, Katalin válasza az volt, hogy: „Megígértem, hogy visszamegyek, s becsület is van a világon.”

Magyar Katalin diáktársaival a Tétényi úti – a mai Szent Imre – kórházban teljesített szolgálatot, amely akkor szinte hadikórházként működött. Ágh István költőt, aki a Kossuth téri sortűznél sebesült meg, ugyancsak ide vitték be először, ő is itt találkozott a gimnazista lánnyal. Mielőtt átszállították volna a Sziklakórházba, őt is ápolta Katalin. Ágh István csak évekkel később tudta meg, hogy a lány hősi halált halt. Fotográfus unokabátyja által a fegyveres harcok borzalmait, az utcán heverő holttesteket is megörökítő fényképek egyikén ismerte fel a fiatal önkéntes ápolót a Műszaki Könyvesbolt (ma kávéház) kirakata előtt élettelenül fekvő lányban.

Valahol itt, valamelyik fiókban oszlik
barna homállyá, valahol fényes földi
lakk pácolja nyakcsigolyáit.
Nem látom, mintha látnám ballonkabátba
csavartan, homlokán csuklya gyapja,
szelíd arcával lepke-bárány,
Jeanne d’Arc és Zója negatívja
hanyatt a pesti járdán.

November 7-én Katalinék mentőautóját a Terézvárosba riasztották egy sebesült kilencéves kisfiúhoz. Hárman ültek a kocsiban, Katona Sándor gépkocsivezető, egy munkáslány, akinek a nevét nem tudjuk és Magyar Katalin. A gyereket a Liszt Ferenc téren tették autóba. Már éppen elindultak, amikor szovjet harckocsik közeledtek, amelyek elől a Dohnányi Ernő utcába akartak behúzódni, ám a Teréz körútról újabb szovjet harckocsival találták szembe magukat – az pedig a mentőautóra géppuskasorozatot lőtt ki. A kisfiú fejét lövedék találta el, azonnal meghalt. Katalint is találat érte. A munkáslánynak és a sofőrnek sikerült kimenekülnie a kocsiból, kúszva húzódtak menedékbe. Onnan kiabált Katalinnak Katona Sándor, menjen ő is utánuk, de a lánynak akkorra már elfogyott minden ereje. A sofőr visszamászott a mentőautóhoz, de amint kihúzta a lányt, újabb lövéssorozat érte Katalint. Rögtön meghalt.

Mindétiglen a járdán.
Mennyi színházi topánka porozta,
azóta mennyi uccaseprő söpörte hiányát,
és hányszor hessegettem:
Tűnj el szabadság!
ragályos halálod öröklődik, akár a vérbaj,
nem szabad szeretni engem!

Simon Zsuzsanna által összegyűjtött dokumentumokból tudjuk, hogy Magyar Katalint három nappal később, november 10-én a Tétényi úti kórház díszkertjében hantolták el. Egy fakereszttel jelölték meg a sírját. Édesapját a temetési szertartást végző Körmendy Béla római katolikus hitoktató levélben értesítette: „Kedves barátom! Nekem jutott az a nehéz feladat, hogy közöljem Önnel a szomorú hírt: kislánya, Katika 1956. november 7-én hősi halált halt Budapesten, a Liszt Ferenc téren. A Tétényi úti kórházban vállalt betegápolást. Angyala volt a kórháznak. Önfeláldozó szeretettel virrasztott a sebesültek mellett. Ápolta, vigasztalta őket. November 7-én betegért ment ki a mentőszolgálat. Ő is velük ment. Egy súlyos, haslövéses sérültet vettek fel. A Liszt Ferenc téren nagy tűzharcba kerültek. Itt érte a halálos sorozat. Bemutattam érte az engesztelő szentmisét. Itt temettük el, mélyen megrendülve, a kórház parkjában, díszsírhelyen 1956. november 10-én. Tudom, minden emberi vigasztalás kevés most. Kérem az irgalmas Jézust, vigasztalja meg összetört szívünket. Bp. 1956. november 10.”

Katalin utolsó óráiról később Katona Sándor beszélt a szülőknek, aki súlyos lábsérülést szenvedett, de túlélte a golyózáport, és elhagyta az országot. Ám mielőtt emigrált volna, meglátogatta Katalin családját.

Hasonlított a lányaimra.
Első lelőtt szerelmem,
nincs emléke a rejtek szülőszobáról,
szülőanyává hamisított nevemről,
mikor a sebem bűn volt, s professzorokká
taníttatott a század,
szökevény- s disznóbújtatásra.
Gézből szivárgott sebem vallomása:
Ülj az ágyamra! hadd fessek túlnagy köpenyedre
véremmel gyereket, pontosat, mint az iskolában.

1957 tavaszán a Tétényi úti kórház vezetése kérte a családot, hogy a kórház kertjében eltemetett gyermeküket hantolják ki. Katalin édesapját, Magyar Ferencet és nővérét Vasbányai Ferenc, a Somlói úti kollégium nevelőtanára kísérte a sírhelyhez – őt ezért később elbocsátották a munkahelyéről. Akik ott voltak, és látták a kihantolást, azt mondták, hogy a fehér lepedőbe csavart holttest olyan volt tavasszal is, mint amikor eltemették. Az exhumálás után Mosonmagyaróváron – a karhatalom jelenléte mellett – temethette el újra a szűk család Magyar Katalint. A szülőket ezután sem hagyták békében gyászolni. Édesapját elbocsátották a magyaróvári gazdasági akadémia tangazdaságából, egy évre internálták is. Katalin földi maradványait az óvári temetőben fél évvel később egy kettős családi kriptába helyezték át. A szülőket idővel elüldözték a városból, Győrbe költöztek. Lányuk földi maradványait 1977. június 1-jén a győri Nádorvárosi temetőbe szállították át. Itt nyert végső nyugalmat Magyar Katalin.

A szövegben Ágh István Magyar Katalin című versét idéztük.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/43. számában jelent meg október 25-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/43. számban? Itt megnézheti!