Ki deportált, ki esküdött?

Érdekes Facebook-posztot olvashattunk nemrégiben Hirshler Richárdtól, a Hvg volt főszerkesztő-helyettesétől. Hirschler arról számolt be, hogy ifj. Koszorús Ferenc kifogásolt egy, az édesapjáról szóló, a Népszavában megjelent cikket. Helyreigazítást kérve „történelemhamisítás és hitelrontás miatt” írt is a lapnak. „Tudomásom szerint a levelet a Népszava nem közölte” – zárul a bejegyzés. Hogy a lap korrigálta-e azóta a hibát, azt nem tudjuk. Tény viszont, hogy Czene Gábornak a Koszorús Ferenc ezredes emlékére rendezett konferencia apropóján született Népszava-összefoglalója több valótlanságot, ideologikus sugalmazást tartalmaz. De nézzük a részleteket!

1944 nyarára a vidéki zsidóság nagy részét német utasításra, a magyar hatóságok hatékony közreműködésével megsemmisítő-táborokba deportálták. A folyamatot három kulcsember irányította, köztük két belügyi államtitkár, Baky László, a Gestapo ügynöke és a titkos nyilaspárt-tag, mániákus antiszemita Endre László, illetve Ferenczy László csendőr alezredes. Hogy tudott-e a kormányzó a deportáltak sorsáról, az máig késhegyig menő vita tárgya. Államfőként mindenesetre súlyos felelősség terheli, hogy korábbi álláspontjával szembemenve csöndben asszisztált több százezer származása miatt megbélyegzett ember elhurcolásához. Passzivitásából végül júniusban lépett ki, és szánta rá magát a cselekvésre. Ebben az esetleges belső vívódásán túl szerepet játszhatott a sikeres normandiai partraszállás és többek között Roosevelt amerikai elnök, valamint XII. Pius pápa tiltakozása, illetve az úgynevezett Auschwitzi jegyzőkönyv tartalma (hogy Horthy Miklós mikor találkozott először a szöveggel, az máig vitatott).

Tény, hogy Horthy 1944 júliusában a fővárosi zsidóság elhurcolását különböző intézkedésekkel megakadályozta (megtiltotta például, hogy magyar fegyveres alakulatok részt vegyenek bármiféle akcióban). Ennek egyik, feltehetően döntő epizódja volt az úgynevezett csendőrpuccs és annak felszámolása. Július elején ugyanis Baky László intézkedésére zászlószentelés ürügyével nagyarányú csendőrségi erőket vontak össze Budapesten, hogy gyors akcióval deportálják az éppen ekkor csillagos házakba kényszerített budapesti zsidóságot.

Az 1. páncéloshadosztály vezérkari főnöke, Koszorús Ferenc vezérkari ezredes emlékiratai szerint július 2-án értesült Lázár Károly altábornagytól, a testőrség parancsnokától a „csendőrbevonulásról”, majd felajánlotta szolgálatait. Július 3-án megkapta a kormányzó parancsát a felkészülésre, 6-án hajnalban pedig alakulatai megszállták a főváros stratégiai pontjait. Eközben a csendőrparancsnokokat a Várba rendelték, majd utasították őket, hogy alakulatukkal együtt azonnal hagyják el a fővárost. Távozásuk azonban nem akadályozta meg a vidéki deportálások folytatását. Jaross Andor belügyminiszter ezekben a napokban közölte Edmund Veesenmayer német követtel és teljhatalmú megbízottal, hogy „a kormányzó utasítása ellenére hagyta befejeződni a zsidóakciót az V. zónában [Nyugat-Magyarország] és Budapest elővárosaiban”.

Több történész ugyanakkor vitatja, hogy a Koszorús-akció hátterében a deportálás megakadályozásának szándéka állt, hiszen Horthy – így az érvelés – attól tartott (Karsai László szerint megalapozatlanul), hogy egy puccskísérlet részeként el akarják rabolni. Nem a bevagonírozások megakadályozása, hanem saját hatalma érdekében rendelte Koszorúst Budapestre. Mindezt igazolni egyelőre nem sikerült. Hogy például az esetleges államcsínyt és a deportálások kérdését érdemes-e feltétlenül szembeállítani, az azért is kétségbevonható, mert a kettő logikusan akár egybe is vághatna. Karsai rendre azt hozza fel érvként, hogy a fővároson kívüliek elhurcolása továbbra is folytatódott, Horthy szándéka tehát nem lehetett a zsidóság megvédése. Hogy a fővárosi deportálás veszélye viszont a csendőrök eltávolításával megszűnt, hogy ezt követően a budapesti zsidóság 1944. október 15-éig viszonylagos biztonságban érezhette magát, azt figyelmen kívül hagyja.

A Népszava munkatársa ráadásul Karsai László olyan érvére hivatkozik, amely a legkevésbé sem történészi, hanem sokkal inkább ideologikus hátterű: „Karsai szerint azok, akik ma Koszorúst ünneplik, holnap annak a Horthy Miklósnak fognak szobrot állítani, aki asszisztált a vidéki zsidóság százezreinek elhurcolásához…” Szintén Karsait citálva veti be az „adu ászt”: a kormányzó „1944 augusztusában ismét engedélyezte a budapesti zsidóság deportálását”.

Kétségtelen, hogy Horthy 1944. augusztus végén valószínűleg időhúzási szándékkal egy feljegyzés szerint nem zárta ki a fővárosi zsidóság Pest környéki táborokba való „költöztetését”. Ezt azonban maga sem gondolhatta komolyan: egyrészt semmiféle intézkedés nem született erről, deportálás nem történt. Másrészt Horthy a háborúból való kilépéssel volt éppen elfoglalva, azzal, hogy mentse a menthetőt. A titkos tárgyalások fonalát éppen akkor vették fel nyugaton (majd később keleten) megbízottjai. Ilyen helyzetben meglehetősen abszurd lett volna részéről, ha beleegyezik a deportálás folytatásába. A konklúzióként értelmezhető következő mondat pedig egy az egyben valótlanság: „Nem neki, hanem a háborús helyzet alakulásának köszönhető, hogy az újabb halálvonatok már nem indultak útnak.”

Czene Gábor téved: ugyanis a halálvonatok újraindultak – sokkal rosszabb háborús helyzetben, Horthy bukása, Szálasi Ferenc hatalomátvétele után. (Igaz, 1944 novemberében Szálasi is leállíttatta a budapesti deportálást.)

Koszorús letette az esküt Szálasira és „harcolt a nácik oldalán” – hivatkozik végül az újságíró a történész megint csak általánosító érvelésére. Szálasira igen sokan felesküdtek kénytelenségből, és a nyilasok alatt is harcoltak. Így volt ezzel Koszorúson kívül a Bajcsy-Zsilinszky-féle, 1944 novemberében árulással felszámolt ellenálló mozgalom számos katonai résztvevője, de szinte bizonyosan ugyanez áll Variházy Oszkár alezredesre, aki Budapest ostromának utolsó napjaiban állt át a Vörös Hadsereghez, és hozta létre a Budai Önkéntes Ezredet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/50. számában jelent meg december 13-án.