Budapest az Európai Unió talán legrondább városa, ha csak a kirakatokat és az utcai feliratokat vesszük számításba. Elég végigsétálni a Kossuth Lajos utcán, a Rákóczi úton, a Nagykörút jelentős részén, hogy szomorú bizonyosságot szerezzünk az ízléstelenség és az igénytelenség szinte teljes (tisztelet a kivételeknek) uralmáról. Az előző városvezetés a városképvédelemmel a gyakorlatban nem sokat törődött, de az azt megelőző sem. Hogy a jelenlegi mit lép, arról néhány év múlva tudunk csak beszámolni. Jobbító szándékkal rövid történelmi utazásra invitálom az olvasót.
Ismerős? Nem ismerős? A pestiek többsége bő száz év óta legalább hetente kétszer elhalad a szép homokkő saroképület előtt. Árulkodó lehet a képen a várakozó 15-ös busz. Igen: piros lámpát kapott, mellettük a Petőfi Sándor utca és a Ferenciek tere sarkán, a Párisi Udvar közelében kisebb tömeg várakozik szintén a zöldre (itt már a háború előtt volt villanyrendőr). A fotó valamikor a harmincas-negyvenes évek fordulóján készülhetett. Szereplőitől két fontos dolog különböztet meg minket: az embertömeg – bár kétségkívül láthatunk szegényeket is – elegánsabb, mindemellett pedig sokat bicikliznek. A zebra most a Petőfi Sándor utca másik felén (a kép jobb oldalán, a Del-Ka feliratnál) található.
Nézzük csak meg alaposabban a fotót. A Csipkeház helyén ma a Ferenciek teréről kilakoltatott Jégbüfé működik. Mellette a sarokházat valamikor az ötvenes évek végén árkádosították: az árkádok Vágó nő fodrász kirakatának helyén kezdődnek, odabent a sötétben pedig napjainkban pénzváltó működik. A neonbetűs American espresso a harmincas évek második felében nyílt: Budapest egyik első presszója volt hatalmas krómozott kávégéppel, 30-40 filléres kávéval, hosszú bárasztallal, gyors kiszolgálással. (A nevét 1950 elején, az államosítás előtt nem sokkal kormányrendelettel vették el: ekkor tiltották be a cégfeliratokon fantázianevek használatát.) Valamiféle – hanyatlást sugalló – kontinuum napjainkig fennmaradt: a modern presszó helyén ma a szokásos tucat gyorsétkezde működik.
Szegény Mangold Béla Kolost mára egészen elfelejtettük. Pedig a matuzsálemi kort, közel kilencven évet megért úriszabó a húszas évektől haláláig – 1945 nyaráig – Budapest divatdiktátoraként fungált. Nemcsak reklámjaiban, de a napilapokban és a Színházi Életben is rendszeresen napvilágot látó cikkeiben hívta fel a figyelmet az „új irányzatokra”, de szívesen adott tanácsot a kurrens csokornyakkendő-kötésről is. Mangold Béla Kolos cs. és kir. udvari szállítónál akadtak szolidabb, finomabb cégek – az arisztokraták ott varrattak. De a zöm, az ifjúság, a középosztály Mangoldékat választotta, akiknek a hatalmas kereslet miatt többek között a Váci utcában is volt fióküzletük.
A sarokhoz legközelebb ott a Del-Ka: a Bécsből 1915-ben hozzánk is megérkező cipőbolt-hálózat belvárosi luxuskereskedése. (A negyvenes évek végén a Del-Kát is államosították, miután néhány évvel korábban már „árjásították” az Ausztriában napjainkban is létező céget.)
És ami nem látszik: a sarkon, amely most egy hostelt hirdet, Meinl Gyula-üzlet működött (a harmincas években költözött egy Steyr autószalon helyére), mellette pedig ott volt a mai Pirex elődje, a Szénásy-papír.
Még egy kép a sarok szinte eredeti állapotáról, 1948-ból. Előtérben a ledöntött Werbőczy-szobor talapzata, de jól kivehető a Párisi Udvar (csak a hatvanas években kijavított) háborús sérülése is.
A forradalom után járunk: eltűnt Mangold Béla, a Del-Ka, a Szénásy-papír. A Meinl helyét a Csemege vette át (hogy aztán a rendszerváltás után a Meinl cég vásárolja meg majd a Csemegét). Szénásyból állami papír-írószer lett (a legenda szerint az özvegy maradhatott a pénztáros). Következzék a Kádár-korszak toldozott-foldozott hajnala. A sarokházat félig már árkádosították:
És egy elegánsabb, bár sajnos homályos Petőfi Sándor utca-sarok a hetvenes évekből, neon Csemege-emblémával:
Ez pedig, amit ma látunk. Környékéhez – a Kossuth Lajos utca eklektikus zsibvásárához képest szinte elegáns. Az eddigi felvételekkel összevetve legfeljebb a középmezőnyben szerepelhetne.
