Milyen lelkiállapot-változásokon mehet át a magyar társadalom a válság alatt?

Ha lovak közé dobják a gyeplőt, és „szabadon engedik” az ijesztő, ismeretlen járványt, akkor gyorsabban túllépünk rajta, ám az áldozatok száma is nagyobb lesz. Azt sem tudni, kibírna-e egy ilyen sokkszer megpróbáltatást a magyar egészségügy – valószínűleg nem. Ha védekezünk, jóval tovább tart a dolog, és a kiirthatatlan vírus némi csönd után valószínűleg újra támadni fog, hiszen a karanténrendszer csak késlelteti, időben tehát elnyújtja a megbetegedéseket. Milyen lelkiállapot-változásokon mehet át ezalatt a magyar társadalom? Erre kerestünk választ korábbi hazai analógiák segítségével.

Önök, mi, mindannyian együtt 90 nap múlva sokkal rosszabb állapotban leszünk – fogalmazott március végén a miniszterelnök. Kétségtelen, hogy hosszabb időn át tartó rendkívüli körülményekre kell berendezkednünk, miközben az elhúzódó válság a társadalomban könnyen háborús pszichózishoz hasonló állapotot idézhet elő, amelynek finom jeleivel már eddig is találkozhattunk az utcán, de leginkább a stresszélménnyé vált bevásárlásoknál. Az ország részlegesen és időlegesen megbénulhat, miközben a megbetegedések és a halálos áldozatok száma is növekszik majd. Háborús viszonyokra emlékeztető helyzet alakulhat ki, nem véletlen, hogy a vezető politikusok Emmanuel Macrontól Orbán Viktorig harcról, küzdelemről, frontvonalakról beszélnek.

Jeffrey C. Alexander, a világ egyik legismertebb szociológusa szerint a társadalmat érintő „kulturális traumáról akkor beszélhetünk, amikor egy kollektíva tagjai úgy érzik, olyan iszonyú eseménynek vannak kitéve, amely kitörölhetetlen nyomokat hagy a csoporttudatukon, és amely örökre áthatja az emlékezetüket, egyszersmind döntő és visszavonhatatlan módon a jövőbeli identitásukat is megszabja”. Hogy így lesz-e? Hogy valóban „kitörölhetetlen nyomot” hagy majd bennünk az országot egyelőre csak meglegyintő, ugyanakkor mindannyiunkra, az egészségünkre, az egzisztenciánkra, az életformánkra veszélyes válságfolyamat, azt kerek perec kijelenteni ma még lehetetlen. (Az viszont bizonyos, hogy a járvány és minden következménye összehasonlíthatatlan – időbeli hossza és jelentősége miatt is – két közelmúltbeli rendkívüli élményünkkel, a taxisblokáddal és a 2006-os zavargásokkal.)

Igazi, közös múltbeli kapaszkodónk nincs.

A ma élők túlnyomó része sohasem élt át semmilyen komolyabb össztársadalmi megpróbáltatást, nem tud mihez viszonyítani.

A második világháborús nemzedék szinte teljesen eltávozott, aki pedig a forradalom idején volt 16 esztendős, tehát igazából felelősséget vállalni nem kényszerülő gyerek, az is a nyolcvanadik évét tapossa már.

1944–45 és 1956 küzdelmei 2020-as jelenünkben, ha Jan Assmann történész emlékezetkoncepcióját vetítjük a konkrét térre és időre, az úgynevezett forró és a hideg emlékezet határán vannak. Azaz a múlt szinte egészen elvesztette napi aktualitását, noha részlegesen a kommunikatív emlékezet része, hiszen a kollektív memória még őrzi a hetvenöt, illetve a hatvannégy évvel ezelőtti eseményeket, ám mindezek egyre erősebben formálódnak át kulturális emlékezetté.

Pedig a „forró emlékezet”, a konkrét tapasztalat most kifejezetten jól jönne; családi történetekből is tudhatjuk, hogy 1956-ban, a november 4-ei szovjet támadást követően a budapestiek milyen rutinosan alkalmazták az ostrom idején megszerzett túlélési technikákat. Nem kívánok persze pánikot kelteni fegyveres harcok emlegetésével, hiszen szinte bizonyos, hogy a most kirobbant válság kevésbé súlyosan fog minket érinteni, mint 1944–45 vagy 1956. Következő hónapjaink – időnként szinte észrevétlenné halványuló, máskor irreálissá növekvő – kollektív félelmei és szorongásai azonban sok tekintetben a második világháborús hazai lelkiállapot ingadozásait, törvényszerűségeit juttathatják eszünkbe.

Akkor az első igazi mélypontot 1939. szeptember eleje, a háború kirobbanása jelentette. A Lengyelország elleni támadás inkább okozott riadalmat a békéhez szokott fiatalabb nemzedékben, mint az 1914–18-at érett fővel megélt idősebbekben. „Azt hittem, egy éven belül mindannyian odaveszünk” – vetette papírra már megnyugodva Dallos Sándor író-újságíró 1940 első felében, az úgynevezett „furcsa háború”, vagyis a világküzdelem szélcsendesebb hónapjainak idején.

Inkább megrendültséggel, semmint félelemmel fogadta a közvélemény Magyarország 1941-es belesodródását a háborúba. Kisebb pánikot keltett az 1942. nyári szovjet bombázás, amely elpusztította az ismert író, Zilahy Lajos villáját, és kárt okozott a nem sokkal korábban épült városmajori templomban. Kállay Miklós miniszterelnökségét – a doni katasztrófa ellenére is – a bizakodás jellemezte. („A magyarság ennek a háborúnak a végét sokkal jobb kondícióban érte meg, mint az előző világháborúét. Háborús veszteségei kisebbek, jóléte nagyobb, ideológiája kész” – hallhatta közönsége 1943-ban Szárszón a valóságtól jócskán elrugaszkodott gondolatot Németh Lászlótól.)

Igazi változást 1944. március 19-e, a német megszállás és az azt követő, a hétköznapi életet felforgató új helyzet hozott. A kezdődő rendszeres légitámadások kollektív szenvedést, traumát okoztak; hogy volt-e ennek köze a tényhez, hogy a zsidónak bélyegzettek szenvedéseit, elhurcolását többnyire passzívan szemlélte a többség, az további – egyébiránt számos nehézségbe ütköző – vizsgálatot igényelne. A bombázásokkal párhuzamosan a Vörös Hadsereg 1944 őszétől nyilvánvalóan feltartóztathatatlan közeledése, a tudat, hogy az adott jelennél az ország hadszíntérré válásával, a közvetlen háborús pusztítással néhány hét múlva rosszabb jövő következik (ha következik), komoly háborús pszichózist alakított ki az országban.

A külső, a profán és egyre dúltabb közös mindennapokat jellemző tipikus válságtünet volt a „rémhírterjesztés”. Ezt bizonyos esetekben büntették, 1944 végén még propagandakisfilm is készült a vaklárma ellen. Más esetekben – ha az összecsengett a politikai érdekkel – viszont nem szankcionálták, sőt hivatalosan gerjesztették. (Ilyennek tekinthetjük az angolok és amerikaiak által ledobott robbanó babákról és töltőtollakról szóló meséket.)

Egyre nagyobb méreteket öltött az áruhalmozás, irreális magasságokba szöktek az árak. 1944 decemberében egy kiló kenyér Budapesten feketén 25 pengőbe került; ez annyi, mintha tőlünk most hasonló esetben 3000-4000 forintot kérnének. Mindez egybeesett a gazdasági hanyatlással, a termelőerők tönkremenetelével, az életszínvonal egyre jelentősebb csökkenésével. Megszaporodtak a csalók, akik a szenvedők rászorultságát, ebből eredő hiszékenységét igyekeztek kihasználni. (Gion Nándornak a jugoszláv háború kezdetén a vajdasági hátországban játszódó Izsakhárja jut az eszembe hirtelen: az egyik hős, a próféta Szivárvány Ervin speciális gyógyteakeverékeket készít; ezeket egy élelmes kereskedő forgalmazza „békességet hoz a szívnek”, „nyugalmat ad a léleknek” és „legyőzi a félelmet” felirattal. Meg is gazdagodnak belőle. Utóbb pedig elkészül a „lőtt sebek gyors begyógyulását elősegítő csodakenőcs”.) A háború végéhez közeledve megnőtt az alkoholfogyasztás, nemcsak a katlanba szorult Budapest magyar főparancsnokságán, ahol Hindy Iván vezérezredes és törzskara itallal próbálta elűzni a reménytelen helyzet keltette szorongást, de a lakosság körében is.

Az ember belső világát vizsgálva pedig azt láthatjuk, hogy a válság hatására bizonyos, egymással ellentétes jellemvonások kiélesedtek, olykor ugyanannál szélsőségesen csapongva, szinte egyszerre jelentkezhettek. Ezek a nagyvonalúság, a segítségnyújtás szándéka, a méltóságteljes emelkedettség és megrendültség, a fatalizmus, az agresszivitás, a gyűlölködés, a felelősséghárítás, a felelősök keresése és a levert beletörődöttség. A csodavárás és bölcs realizmus olykor kéz a kézben járt, szinte egymásból következett. (Nyilván nemcsak a második világháború záró periódusából, de akár az 1956-os forradalom idejéről is bőven találhatunk példát mind ezekre.) A válság csúcspontján az apokaliptikus, olykor istenközeli hangulat pedig gyakran együtt jelentkezett a méltatlankodással: miért engedi ezt, vagy: miért sújt minket az Isten?

Az utókor kettős következtetést vonhat le. Egyrészt – mint korábban említettem – a külső körülmények, a félelem szülte idegesség jelenségei a háborús viszonyok közt sok tekintetben hasonlóak voltak ahhoz, mint amelyeket embrió állapotban, de ma is tapasztalhatunk önmagunkon, szűkebb-tágabb miliőnkben. (Helyzetünk viszont – ez a nagy eltérés – nem reménytelen, az akkori állapotokhoz képest jóval több múlik rajtunk.) Másrészt személyes élményünkké válhat a közhely, hogy fokozatosan az extrémebb körülményekhez is hozzá lehet akár szokni, és azt épségben át lehet vészelni. Ebben kifejezetten segít, hogy megpróbáltatásunk most is kollektív tapasztalat. Megfontolandó, amit Heller Ágnes ír Trauma című kötetében: „Az ember érezheti magát tehetetlennek, kiszolgáltatottnak, szabadságtere beszűkülhet, de ha mindez körülötte másokkal is megtörténik, ha közös sorsról van szó, akkor nem sebződik meg gyógyíthatatlanul a lélek, nem semmisül meg az ember személyisége.”

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/13. számában jelent meg március 27-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/13. számban? Itt megnézheti!