Barion Pixel
HIRDETÉS - AIP
HIRDETÉS - AIP

Tényleg a saját tejfakasztójába halt bele Szapolyai János magyar király?

Szerző: | 2020. július 25., 16:42 | Időgép

Szapolyai János magyar király a Wesselényi-féle összeesküvés egyik résztvevőjeként kivégzett Nádasdy Ferenc 1663-as nürnbergi Mausoleum Potentissimorum Regum c. munkájában megjelent metszetén

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Nagy buli volt 480 éve az erdélyi Szászsebesen. A János Zsigmond születését megülő mulatság féktelenséget jól jellemzi, hogy két úr a párbajozásig ment. De vajon ez okozta-e az utolsó nem Habsburg magyar koronás fő végzetét? Mit mondanak a szemtanúk? Történelmi oknyomozás a források mentén.

HIRDETÉS - AIP

A király a szászsebesi táborban kapta az örömhírt Budáról, hogy felesége július 7-én fiúgyermeket szült. Az ezt követő szokásos ünneplés és önfeledt, vidám lovaglás olyannyira kimerítette, hogy állapota válságosra fordult, és július 21-én vagy 22-én reggel hét óra tájban elhunyt. Így összegzi tömören Szapolyai János halálát Oborni Teréz történész. Az utolsó nem Habsburg koronás fő egy, az ország egységét visszaállítani kívánó erdélyi rendi felkelés leverésének célegyenesében, 53 éves korában 1540 nyarán hunyta le örökre a szemét. Fiát, a lengyel király, I. Öreg Zsigmond lányától, Izabellától született János Zsigmondot soha nem láthatta.

HIRDETÉS
HIRDETÉS - 8

Kevés mostohább gyermeke van a magyar történelemnek Szapolyai Jánosnál. „II. Lajos gyilkosa az »elasszonyosodott Katalin király«, aki a hazát is képes volt eladni az ebadta szultánnak, Szulejmánnak, hiszen a mohácsi csatát szándékosan, a királyi hatalom megkaparintása érdekében lekéste” – hallhatjuk még olykor ma is. Holott e nem túl hízelgő megállapításokból szinte semmi nem igaz. A végzetes 1526-os csatát nem késte le, a fiatal, 20 éves királyt óva intette a frontális ütközettől, Lajos ellentmondó üzenetei közben teljesen megzavarták. A törökkel pedig azután vette fel a kapcsolatot, hogy Európa keresztény udvarai érdemi segítség nélkül mutattak ajtót követeinek. János király így maradt egyedül legnagyobb riválisával, a „világ ura”, V. Károly német-római császár öccsével, a törökkel a megegyezés lehetőségét már Szapolyai előtt kereső I. Habsburg Ferdinánd osztrák főherceggel szemben, és került harapófogóba német és török között.

Szapolyai János magyar király Erhard Schön (1491-1542) kortárs fametszetén
Szapolyai János magyar király Erhard Schön (1491-1542) kortárs fametszetén

A Szapolyai-dinasztia Hunyadi Mátyás uralkodásának második felében rövid idő alatt az ország leggazdagabb családjává vált. János 23 évesen, 1510-ben erdélyi vajda lett, és kulcsszerepet játszott az 1514-es Dózsa-féle parasztfelkelés leverésében. Mohács után, 1526. november 10-én koronázták meg, egy évvel I. Ferdinánd előtt. „Páratlan esetnek számított, hogy az országnak közel másfél évtizedig egyszerre két törvényes uralkodója volt” – írja a korszakot feldolgozó monográfiájában Pálffy Géza. A Habsburg ellenpropaganda közben jól dolgozott: a király szót szigorúan mellőzve szepesi gróf, Szepesi János, vagy csak simán „a vajda” néven emlegették a Ferdinánd-párti forrásokban – így Caspar Ursinus Velius Tíz könyv a magyar háborúról című korabeli munkájában is. A hadművelet pedig oly jól sikerült, hogy az elkövetkező évszázadok mind inkább Bécs ellenes magyar légkörében Szapolyain rajta ragadtak a Habsburg-koholmányok. Talán tudat alatt ez is közrejátszhatott abban, hogy egészen a mai napig nem készült róla egy tisztességes életrajz.

Haláláról a legjobb összefoglalót – a már korábban idézett – Oborni Teréznek a Fráter Györgyről, Szapolyai pálos szerzetesből lett nagy hatalmú kincstartójáról, a török porta árnyékában később önállósuló Erdély helytartójáról írt biográfiájában olvashatjuk. Ha pedig hihetünk a feljegyzéseknek, János király a saját tejfakasztójába halt bele. De vajon tényleg ez okozta a végzetét? Pontosan mi vezetett odáig, egyáltalán mit tudunk az egészségi állapotáról. Ez már csak azért is érdekes, mert Szapolyai 52 évesen, 1539. március 2-án nősült meg először, ráadásul a mindössze 20 éves Izabella azt követően szinte azonnal teherbe is esett.

A király végzetéről három szemtanútól – Verancsics Antaltól, Mindszenti Gábortól és Fráter Györgytől – ismert beszámoló. De részletesebben két kortárs – Zermegh János és Szerémi György – is megemlékezett róla másodkézből, hogy aztán a XVII. század három egymásra épülő nagyobb lélegzetű magyar történeti összefoglalója – Istvánffy Mikós, Somogyi Ambrus és Bethlen Farkas – is összegezze a halálának körülményeit.

Mielőtt elvesznénk az események részleteiben, érdemes idővonalon tisztázni a király utolsó néhány hónapjának állomásait. Budára valamikor 1540 elején érkezett a hír, hogy János két erdélyi vajdája, Majláth István és Balassa Imre helyi főurak egy csoportjával már hónapok óta szervezkednek. Az összeesküvés céljai homályosak: a témát alaposan feldolgozó Szabolcsi József szerint a kezdeti cél az ország egységének – Szapolyai halálát követő – helyreállítására irányult, míg egyesek azt is felvetették, Majláth egyenesen a korona megszerzésére tört volna. Oborni Teréz szerint „ma már az tűnik valószínűbbnek, hogy a szervezkedők körmönfont módon, a török áltatásával, a királyságbeli főurak, köztük Perényi Péter (koronaőr) támogatását élvezve Erdélyt Ferdinánd oldalára akarták állítani.” V. Károly egyébként nyugalomra intette öccsét, az osztrák főherceg a kért csapatokat nem is küldte el Erdély „megsegítésére”.

Szapolyai – előreküldve hadvezéreit, Török Bálintot és Petrovics Pétert – terhes feleségét Budán hagyva március 16. után indult Erdélybe. Várad és Gyalu, valamint Kolozsvár érintésével április 24-re országgyűlést hirdet Tordára. Ott a felkelőket fő- és jószágvesztésre ítélik. Balassa, aztán Kendi Ferenc kegyelemért könyörgött és megbocsátást nyert, míg a „főkolompos” Majláth Fogaras várába zárkózott, amit Török Bálint – Majláthtal ápolt jó barátsága miatt csak félszívvel – vett ostrom alá. A már indulásakor sem teljesen egészséges király május 28-tól Gyulafehérváron tartózkodott, majd miután ott rosszul lett, orvosai tanácsára június 21-én áttette székhelyét a sokkal kellemesebb klímájú Szászsebesre, ahol majd a vég is eléri.

Szapolyai egészségi állapotáról az utolsó pillanatig nem sok mindent lehet tudni. Noha a kései esküvője kapcsán megjegyzik, a király már megfáradt a sok nehézségbe, de további konkrétumokig egészen a halála előtti erdélyi kalandig kell várni. Fontos forrásunk lehetne a Szapolyai végzetét taglaló, korábban magyar nyelvűnek vélt, ma – többek között Kulcsár Péter és Fazekas Sándor elemzései nyomán – már inkább latinról a XVIII. században magyarított diárium. A feltételezett fordítóját, Mindszenti Gábort a modern címében megőrző, nem mellesleg szintén egy Gábor nevű személy – sokak szerint Pesti Gábor – által írt fikciós és evangéliumi elemekkel tarkított szövegben kilenc alkalommal ugyan, de csak az szerepel, Jánost a nyavalya gyötörte. A szó általánosságban bajt, nehézséget, kínt, betegséget takar, ám belső kór, hidegleléssel járó magas láz vagy épp epilepszia értelemben is használhatták.

A szászsebesi táborban a király mellett tartózkodó Verancsics Antal nagybátyjának, Statileo János erdélyi püspöknek küldött hosszú levelében közben arról írt, Szapolyait már Gyulafehérváron szélütés érte, ami Szászsebesen megismétlődött. A későbbi remek diplomata a görög eredetű „apoplexia” kifejezést használja, ami a korszakban vérzés, belső vérzés, agyvérzés mellett hirtelen eszméletvesztéssel járó váratlan halált is jelenthetett. Oborni Teréz azt is megjegyzi: Verancsics „jelentésében János epileptikus rohamairól tesz említést, ami azért érdekes, mert fia, a később harminc esztendősen elhunyt János Zsigmond korai halálának egyik oka szintén epilepszia lehetett.”

A láz egyébként visszatérő elem a Szapolyai állapotáról szóló leírásokban. A királyon „a hosszú utazás, a gyors hajtás, és a roppant nagy gondok miatt, amelyekkel egész életében küszködött, még súlyosabb betegség vett erőt. A betegséget láz, fejfájás és szédülés kísérte, és érzékei annyira eltompultak, hogy úgy tűnt, néha beszéd közben a közelállót is alig ismerte meg” – írta Bethlen Farkas. Somogyi szerint a tordai országgyűlést követően János király „súlyosan megbetegedett: máját, később pedig zsigereit sújtotta a kór, s ezt a háborús készülődés számos gondja-baja közepette a heves nyári napsütés, a már említett és nem éppen a legegészségesebb hosszú utazás okozta.”

Érdekes megállapítás tett Szapolyai udvari káplánja, aki a haláláról szólva megjegyezte: „János király nem bírt emészteni”. Az urát nyíltan árulónak nevező Szerémi György egyébként sem volt szívbajos: noha a végzetes pillanatokban ő maga Budán tartózkodott, a pletykákkal, népi hiedelmekkel teletűzdelt, szélsőségesen bulváros, olykor hamis hírektől hemzsegő emlékirataiban nem kevesebbet állít, mint hogy Szapolyait – épp e baját kihasználva – Fráter György és Perényi Péter mérgeztette meg egy olasz orvos segítségével.

Miként Oborni is megemlíti: ez a nép között titkon terjedő szóbeszéd a György barát Ferdinánd általi 1551-es meggyilkolását követő szentszéki eljárás során is felmerült, ám egyetlen tanún, Pálczán Péter volt budai kisbírón kívül semmilyen más szavahihető forrás sem utalt erre, és e rosszindulatú híresztelés hamar el is halt.

– Szapolyai-pártisága nem befolyásolta János személyének és politikájának megítélésében. Nyíltan árulónak nevezi urát, ki már Mohács, sőt Nándorfehérvár bukása előtt összeköttetésben állt a törökkel, s kétszer is kifejti, hogy II. Lajost az ő öccse, György ölte meg a mohácsi csatát követő éjjelen; mindezektől független mégis nagyon vonzódott hozzá, s mellette maradt ennek haláláig – írja egyébként Szerémiről a korszak történetírását feldolgozó nagy munkájában Bartoniek Emma.

Fia születésének híre – a diáriumot elemző Fazekas szerint – július 11-én érhetett János király táborába. A beszámolók minden esetben óriási örömről írnak, a lovagolni mindig is szerető Szapolyai nyeregbe pattant és kihajtotta magát. Mindenki örült, ágyúk, puskák dörögtek, lovas- és hadijátékokba fogtak. A diárium szerint János alig tudott leszállni a lováról kimerültségében, míg Bethlen arról írt, a király húzódozott az esti lakomától, ám az urak az ölükben vitték be a mulatozásra. „Minden közül ez esett neki a legjobban és ennek örült a leginkább, mert az ünnep vidámságáról és az ittas barátok társaságából akkor nem szívesen hiányzott volna. Itt a szokásosnál kevesebb elővigyázatossággal, szabadabban adta át magát az élvezeteknek, s emiatt a láza, amely már csaknem teljesen lelohadt, újra emelkedni kezdett” – így Somogyi.

A féktelenséget jól jellemzi egy, a Szapolyai-párti Zermegh által megörökített jelenet. A szintén jelen nem lévő kortárs egy Tassi Ferenc nevű szemtanúra hivatkozva hallomásból azt írta, hogy a nagy mulatozásban perpatvar támadt két úr között, akik ezért a királyt kérték meg, hadd párbajozzanak. A bírói székben ülő János azonban hirtelen megzavarodó elmével magyarul azt mondta: „Bosszúságot tész (ez) énnékem!”, majd többé nem szólt egy szót sem, szolgái úgy vették be ölbe a hátsó szobájába.

Szapolyai másnap, feltehetően július 12-én esett ágynak, és ha a gyors agyvérzésnek tűnő intermezzo igaz is volt, szinte majd valamennyi beszámoló szerint a király utána még képes volt elrendezni az ország és fia sorsát. János Zsigmondot Fráter Györgyre és Petrovics Péterre bízta, egyúttal Ferdinánddal újabb viszály magvát elhintve megeskette az urakat: „hogy Magyarországon az ősi magyar név dicsőségére saját vérükből származó királyt válasszanak, és ne tűrjék meg idegen földről érkezett jövevények uralkodását.” Az 1538-as váradi békét fölrúgni szándékozó – Ferdinánd országegyesítő ambíciójának keresztbe tevő – végakarata kinyilvánítását követően bő egy hétig szótlanul, ernyedten feküdt.

Halálának pontos napja nem teljesen tisztázott. Elhunyta után annak tényét mintegy két hétig titkolták, többek között azért, hogy az erdélyi ribilliót fel tudják számolni és a nem sokkal később, 1541-ben török fogságba kerülő Majláthot is behódolásra kényszerítsék. Fráter György és Petrovics Szapolyai apósához, Zsigmond lengyel királyhoz írt levelében és a diáriumban is a július 21-i dátum szerepel. Ezt veszi át Bethlen Farkas, Istvánffy Miklós, de Oláh Miklós 1558-as krónikájában is ez áll.

Jellemzésében Somogyi megjegyzi: a magánéletben senki sem volt nála kulturáltabb és emberibb. A legtalálóbb jellemzéssel talán Istvánffy szolgált, aki szerint „János király egész életében szelíd és nagylelkű volt, mégis hajlamos volt a nagyravágyásra, erkölcseiben azonban feddhetetlen, kivéve, hogy a törökök oltalma alatt látott hozzá tervei megvalósításához.”

Terve, hogy az országot halála után Ferdinánd „kezére adó” váradi béke ellenére fia lépjen örökébe, nem valósulhatott meg. János Zsigmondot ugyan magyar királlyá választják, ám trónra soha nem léphetett. Buda egy évvel későbbi török kézre kerülését követően anyjával, Izabellával Erdélyt kapják örökül, ahol oszmán ernyő alatt egy fejedelemség alakul ki, miközben a királyi cím a Habsburg-család tagjai között öröklődik tovább.

Felhasznált források, szakirodalom

• Bartoniek, Emma: Fejezetek a XVI-XVII. század magyarországi történetírás történetéből. Kézirat gyanánt. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Budapest 1975.
• Bethlen, Farkas: Erdély története II. – A váradi békekötéstől János Zsigmond haláláig (1538-1571) II-V. könyv – fordította: Bodor András. Enciklopédia Kiadó, Budapest 2002.
• Istvánffy, Miklós: Magyarok dolgairól írt históriája – Tállyai Pál XVII. századi fordításában I/2. Balassi Kiadó, Budapest 2003.
• Mindszenti Gábor diáriuma öreg János király haláláról – Utószó: Makkai László. Szerk.: Katona Tamás. Magyar Helikon, Budapest, 1977.
• Oborni, Teréz: Az ördöngös Barát – Fráter György (1482-1551). Kronosz Kiadó, Pécs-Budapest 2017.
• Oláh, Miklós: Korának rövid krónikája – In: Történelmi források. Krónikáink magyarul III/2. – Ford.: Kulcsár Péter. Balassi Kiadó, Budapest 2007.
• Pálffy, Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest 2015.
• Somogyi, Ambrus: História Magyar- és Erdélyország dolgairól az 1490-es évtől 1606-ig – Ford.: Buzogány Dezső, Szebelédi Zsolt, Szabó György. Szerk.: Kalotai Noémi és Szebelédi Zsolt. Attraktor – Scriptores Rerum Hungaricarum, Máriabesnyő 2013.
• Szabolcsi, József: Az 1539—41. évi rendi mozgalom oka és célja. Századok (104/2.) 1970, 300-320.  
• Szerémi, György: Magyarország romlásáról – Ford.: Erdélyi László. Átdolgozta: Juhász László. Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1979.
• Veress, Endre: Izabella királyné 1519-1559. A Magyar Történelmi Társulat kiadása, Budapest 1901.
• Zermegh, János: Emlékirat a Ferdinánd és János, Magyarország királyai között történt dolgokról – In: Történelmi források. Krónikáink magyarul III/2. – Ford.: Kulcsár Péter. Balassi Kiadó, Budapest 2007. 

Az Időgép történelmi rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a tudományos cikkek érdeklik, akkor a Tudomány rovatunkat érdemes figyelnie!

Ennek a cikknek a rövidített, nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/29. számában jelent meg július 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/29. számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS - AIP

Címkék: Bethlen Farkas, I. Ferdinánd, I. Szulejmán, Istvánffy Miklós, Jagelló Izabella, kora újkor, Mindszenti Gábor, Somogyi Ambrus, Szapolyai János, Szerémi György, tejfakasztó, török hódoltság, történelem, várháborúk, Verancsics Antal


HIRDETÉS

HIRDETÉS - AIP

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANGRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS - AIP

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Az élet meg minden podcast – Jordán Ferenc

Jordán Ferenc (Fotó: Az élet, meg minden)

Árnyék podcast – Vörös tér, Budapest

Pin It on Pinterest