Nyolc évi uralkodást követően, 49 éves korában, 1520. szeptember 22-én útban Drinápoly felé, Csorlu közelében elhunyt I. Szelim oszmán szultán. Egyesek szerint rákos volt, míg mások úgy vélik, a pestis vitte el. A trónon fia, az akkor 25 éves Szulejmán követte. Szelim nem hiába érdemelte ki a vad jelzőt, hiszen már uralkodása előtt arra törekedett, hogy testvéreit, illetve azok gyermekeit eltüntesse az élők sorából, hogy végül csak ő és egy szem életben maradt fia, az 1494-ben a Fekete-tenger délkeleti partján, a korábban Trapezuntként ismert Trabzonban született Szulejmán kerülhessen hatalomra. Legidősebb testvére, Bajezid kedvenc fia, az állítólag elsorvadt lába miatt a hatalom megszerzéséből sokáig kimaradó Sehinsah a testvérviszálykodásoktól sem független Sahkulu-féle siíta lázadást leverő egyik 1511-es csatában meghalt.
Szelim apját, az ópiumszívásban igen jeleskedő II. Bajezidet harminc év után 1512 április végén előbb lemondatta, majd nem sokkal később feltehetően el is tetette láb alól. „Méreg ölte meg, mely állítólag a vízbe keverve, bőrén keresztül hatolt testébe, mikor a déli imája előtti rituális mosdását végezte” – olvasható Káldy-Nagy Gyula a Szulejmánról írt életrajzi kötetében. A trónra kerülve – a janicsárok és Iszkander flottaparancsnok által is támogatott – Szelim nekiállt szisztematikusan kiírtani a családját: kedvelt kivégzési módként szinte majdnem mindenkit megfojtatott. Így került a brusszai családi sírba Korkud bátyja, Mahmud testvérének három, míg Alemsah és Sehinsah egy-egy fia. A trónra leginkább vágyó bátyját, Ahmedet lépre csalta, egy csatában legyőzte és kivégeztette. Ahmed öt fia közül Oszmánt megölette, három Egyiptomba menekült, akik közül miután kettő pestisben meghalt egyedül Kászim, valamint a korábban a perzsa sahhoz menekülő Murád jelentette potenciális veszélyt Szelim uralmára. Az emiatt Egyiptom és Perzsia ellen is hadat viselő szultán őket sem hagyta futni: Kászim fejét 1518 januárjában Damaszkuszban egy ládában rakták elé, míg Murád 1519-ben a neki menedékjogot biztosító Szafavida dinasztia-alapító I. Iszmáíl országában hunyt el.
A családirtás mellett Szelim nevéhez komoly hódítások fűződnek: előbb Damaszkuszt és a közel-keleti partot, majd 1517-ben Egyiptomot is birodalmához csatolta. A két szent város, Mekka és Medina is követei útján jelezte hódolatát, miután az utolsó kalifát Egyiptomból Isztambulba küldte, és titulatúrájába felvette a kalifa címet, amit utódai 1924-ig viseltek. A területi gyarapodást jól mutatja, hogy Szelim kevesebb mint egy évtized alatt a 883 ezerről 1,5 millió négyzetkilométerre növelte a török birodalom területét. Szulejmán egy 12-13 millió lakossal, 4-5 millió forint adóbevétellel és 100-120 ezres potenciális haderővel bíró országot örökölt. Csak a mihez tartás végett a vele szemben álló, és akkor már hosszú ideje a belső hatalmi viszályok tépázta Magyar Királyság 320 ezer négyzetkilométer területtel, 3,3 millió lakóval, mindössze 250-260 ezer forint adóbevétellel és 30-40 ezer hadra fogható fővel bírt.
A fiatal szultán relatíve könnyedén vette át a hatalmat, de a belső zendülést így sem úszta meg: így az újonnan meghódított Szíriában az egykori egyiptomi mameluk uralkodó egyik főembere, a damaszkuszi beglerbégnek megtett Dzsámberdi Gazáli vezetésével tört ki felkelés.
Szulejmán hatalomra kerülésének hírére közben Európa, és a Magyar Királyság is hiú ábrándokba ringatta magát. Megkönnyebbüléssel vették a „vad” és „zord” Szelim halálát, egyúttal kedvező fordulatot reméltek tőle – írta Magyar külpolitika Mohács előtt című kötetében Kosáry Domokos. A Szulejmán szelídebb hajlandóságáról terjedő hamis híreket a kortárs történetírók, így a raguzai humanista, Tubero, vagy a száz évvel később az eseményeket összefoglaló Bethlen Farkas is megörökítette. „Abban az időben nagy reménységgel töltötte el a magyarok szívét a Szolimánról szárnyra kelt hír. Róla, aki fiatalkorában szorgalmasan foglalkozott a tudományokkal és az arab filozófusok tantételeivel, azt mondogatták, hogy egyáltalán nem szándékszik utánozni atyjának, a törökök császárának, Szelimnek a szilajságát, hanem felhagyva a hadviseléssel, inkább azon fog fáradozni, hogy a szomszédokkal fenntartsa a békét” – írta Bethlen.
Tubero azt is lejegyezte: „Megparancsolta, hogy ha valakinek a javait apjának ügyvédei méltatlanul elrabolták, azt vizsgálat után adják vissza, még ha a kincstárba kerültek is; így – mindenki nagy csodálkozására – csaknem mindenki visszakapta azt, amit jogtalanul elvettek tőle.” Igaz, e lépés inkább a hatalom megtartásának, semmint az új uralkodó jó szándékának tudható inkább be.
Miként arra Tubero is emlékeztetett, Szulejmán sem vonhatta ki magát a török uralkodók azon szokása alól, „hogy amint uralkodni kezdenek, birodalmuk erejét egybegyűjtve valamiféle új hadjáratot vállalnak, részint hogy bebizonyítsák övéik előtt vitézségüket és bátorságukat, részint pedig hogy megfélemlítsék a szomszédos ellenséget.” Budára nem sokkal Szelim október 19-én megérkező halálhíre után érkezett meg az Szulejmán követe. Mivel szintén szokás volt, hogy az új szultánnak meg kellett újítania az elődje halálával érvényét vesztő szerződéseket, így Behrám csauszt is az 1519. április elsején három évre megkötött oszmán-magyar fegyverszünet megújításával bízták meg. Ez persze, ahogy az azt megelőző 30 évben sem szüntette be a kisebb határ menti csetepatékat, portyákat, csak a nagy szultáni hadjáratoktól „kímélte meg” a Magyar Királyságot.
A magyar fél azonban halogatta a döntést, a követet fogságba vetette, és egészen az 1526-os mohácsi vereségig – ahogy korábban Szelim tette azt Bélay Barnabás magyar követtel – évekig magánál tartotta. A diplomáciai machinációkban jártas korabeli kútfők mindezt azzal is magyarázták: voltak, akik úgy vélték, „a magyarokat a törökök, akik jól ismerték a magyarok viszálykodását, békekérés látszatával követséget küldve becsapták, hogy a háborúra nem gondoló magyarokat váratlanul támadják meg.”
Ráadásul a szultáni udvar a követ megkínzásáról, megcsonkításáról szóló álhírekkel feltüzelhette a török közvéleményt egy magyar végek elleni nagyobb akcióra. Mivel a magyar diplomáciának számottevő erősítést – leginkább a Habsburg-francia szembenállás végeláthatatlan csatározásai miatt – Európai nyugati feléből nem sikerült szereznie, a leírások alapján a hadvezetésben ekkor még bizonytalankodó Szulejmánnak könnyedén sikerült 1521-ben elfoglalnia a magyar végek kulcserődjét, Nándorfehérvárt. Nehezebb dolga akadt egy évvel később a johanniták központjának, Rodosz szigetének bevételével, ám brutális áldozatok árán 1522 végére bedarálta a lovagrend főhadiszállását, amit már dédapja, a Konstantinápolyt 1453-ban elfoglaló II. Mehmed is többször megostromolt sikertelenül.
„Ti ezzel a Koronával mostantól kezdve egyetlen véretekből származó királyt sem fogtok megkoronázni”
E két hadi vállalkozás kétségkívül megalapozta Szulejmán hírnevét és uralmát. A magyarok az 1526-os mohácsi csatavesztésig már nem tudtak diplomáciai kapcsolatot létesíteni az oszmán kormányzattal, az ország megmentésére tett erőfeszítéseik pedig gyakorlatilag üres fülekre találtak. A földi pályafutását uralkodásának 46. évében, 71 éves korában, az 1566-os ostrom során Szigetvár alatt idősebb Zrínyi Miklóssal farkasszemet nézve bevégző Szulejmán nagyjából egymillió négyzetkilométerrel növelte az oszmán birodalom területét, így nem csoda, hogy a török utókor a nagy és a törvényhozó jelzőkkel is illette.
Felhasznált források, szakirodalom
• Bethlen, Farkas: Erdély története I. – A mohácsi csatától a váradi békekötésig (1526-1538) I-II. könyv – fordította: Bodor András. Enciklopédia Kiadó, Budapest 2000.
• Fodor, Pál: Az Oszmán Birodalom hadszervezete és hadserege (1500-1530) – In: Új korszak határán. Az európai államok hadügye és hadseregei a mohácsi csata korában - Szerk.: B. Szabó, János - Fodor, Pál. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest 2019.
• Káldy-Nagy, Gyula: Szulejmán. Gondolat Kiadó, Budapest 1974.
• Kosáry, Domokos: Magyar külpolitika Mohács előtt. Magvető Kiadó, Budapest 1978.
• Pálffy, Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia a 16. században. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest 2015.
• Tubero, Ludovicus: Kortörténeti feljegyzések (Magyarország) – Közreadja: Blazovich, László - Sz. Galántai, Erzsébet. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 4. Szeget 1994.
Az Időgép történelmi rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a tudományos cikkek érdeklik, akkor a Tudomány rovatunkat érdemes figyelnie!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/41 számában jelent meg október 9-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/41. számban? Itt megnézheti!
