Barion Pixel
HIRDETÉS - AIP
HIRDETÉS - AIP

Romsics Ignác: A régi autokratikus hagyományhoz nyúl vissza a kormány

Szerző: | 2020. november 14., 11:00 | Időgép

Romsics Ignác (Fotó: Végh László/Magyar Hang)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Mi a baja a kormányzatnak a történészekkel, a Magyar Tudományos Akadémiával? Mit szolgálhat a történelem ideologikus átírása, Szakács Árpád támadásai? Kiderült-e végre, miért támadta meg Romsics Ignácot az antiszemitizmus vádjával 2012-ben Gerő András? Romsics Ignác történész-akadémikussal Nemzet, nemzetiség és állam című új kötetének megjelenése alkalmából beszélgettünk. (A Magyar Hang szeptember 18-i számában megjelent interjú bővebb változata.)

HIRDETÉS - AIP

– Évtizedekkel ezelőtt, a jelenleginél békésebb korszakban Tölgyessy Péter a Fidesz-kormány politikájára az egészpályás letámadás kifejezést használta. Most mintha ez a „letámadás” a tudományos-kulturális szférát érné elsősorban. Mi lehet ennek az oka?
– Pontosan nem tudom. Az bizonyos, hogy a természettudományos kutatás a politikát nem érdekli, hiszen az ideológiailag semleges. A problémát a társadalomtudományok okozzák, a jogtudomány, a politológia, a történettudomány és az irodalomtudomány, valamint a különböző művészeti ágak, most éppen a színház. Ezek ugyanis értéktelített diszciplínák, illetve műfajok, és értékeik nem mindig egyeznek azokkal, amelyeket a kormányzat hirdet. Ezért rendre visszabeszélnek, bírálják a hatalmon lévők ideológiáját, politikai elgondolásait és intézkedéseit.

2017-2018 körül a kormányzat úgy döntött, hogy újfajta emlékezetpolitikát, ideológiát alakít ki, amely nem a bibói értelemben vett demokrácia útját követi, hanem sokkal inkább a Horthy-korszak tradícióihoz nyúl vissza. Megteheti, hiszen a magyar politikai gondolkodásban ugyan a reformkor óta jelen van a nyugati demokrácia ideája, ám tényleges demokratikus hagyományokkal kormányzati szinten alig rendelkezünk. A rendszerváltás előtti időkből csupán az 1918-19-es és az 1945 utáni elvetélt kísérleteket lehet felidézni. Úgyhogy amikor a hatalommegosztást garantáló intézményeket kiüresítik vagy éppen felszámolják, akkor a régi autokratikus hagyományhoz nyúlnak vissza. Megkezdődött az irodalmi kánon átformálása és múltunk újra írása is. Ez ellen szót emeltek jogászok, politológusok, irodalmárok, történészek és régészek egyaránt.

– A 2010-ben létrejött rendszer reprezentánsai előszeretettel hivatkoznak a Horthy-korszakra, mint történelmi előképre. Megállja-e a helyét ez az analógia?
– Bizonyos hasonlóságok kimutathatók. A parlamentáris intézményrendszer működtetése akkor is sérült, és most is. A jelenlegi rendszer javára írhatjuk, hogy a választókerületi határokkal manipuláltak ugyan, ám a választójog titkos és nem korlátozott. Elvileg ez a kormányzat tehát leváltható. 1920 és 1944 között – a választójog korlátozottsága és a szavazás nyíltsága miatt –  nem volt az. A rendszerváltás után megszületett alapintézmények is léteznek egyelőre, a parlament, ahol az ellenzék felszólalhat, a többpárti sajtó, a független bírósági szervezet.

Ami változott, az ezeknek az intézményeknek a működtetése és egymáshoz való viszonya. A centralizáció erősödik, az autonómiák lehetőségei viszont egyre szűkebb korlátok közé szorulnak. Ez emlékeztet a két háború közötti időszak fejlődési útjára. A másik különbség: a Horthy-korszakot politikai és társadalmi értelemben is – olykor kevésbé, olykor erősebben – jellemezte az antiszemitizmus: az 1920-as numerus clausustól a zsidótörvényeken át a deportálásokig. A mostani rendszert ez nem jellemzi, még ha a kettős beszédre találunk is példákat. A tankönyvek egységesítése és a kormányzat számára rokonszenves ideológiák mentén való újraírása is a különbségek közé tartozik. A Horthy-korszakban másként és más tankönyvekből tanították a történelmet a katolikus és a református iskolákban; s léteztek pozitivista és szellemtörténeti beállítottságú munkák.

A mai helyzet inkább az államszocializmus korára kezd hasonlítani, amikor mindig csak egyféle tankönyvből lehetett és kellett okulni. Én ezekből tanultam, és jól emlékszem egyoldalú, nagyon sokszor félrevezető és primitív indoktrinációs jellegükre.

Herczeg Ferencről, Márairól, Wass Albertről és Nyírőről például nem is hallottam. Őket és másokat vissza lehet, sőt kell hozni a kánonba, de nem a baloldaliak kiszorítása árán.

A bajt az okozza, amikor ideológiai alapon túlhangsúlyozzák az egyik oldal kedvelt alkotóit, és kiseprűzik vagy háttérbe szorítják a másikét. Nemcsak Márainak, hanem Nyírő Józsefnek és Wass Albertnek is vannak értékes alkotásai. Helyes, ha ezeket oktatják, nem elhallgatva persze szélsőjobboldali kötődéseiket és vállalhatatlan szövegeiket. Például Wassnak azt az 1944-es publicisztikáját, amelyben – a deportálások kellős közepén – a zsidókat a gazdát házából kitúró patkányokként írja le. Természetesen József Attilának vagy Illyés Gyulának a kommunista korszaka sem elhallgatandó. Ettől azonban mindketten nagy alkotók, ahogy Ady és korábban a királyokat akasztással fenyegető Petőfi is. Ezek a szempontok normálisabb viszonyok között nagyon szépen összeegyeztethetők lennének. Hasonlót gondolok Lukács Györgyről is, aki minden jel szerint részt vett a Tanácsköztársaság idején egy fegyvereit eldobáló és a románok elől megfutó vörös alakulat megtizedelésében. Ezt háborús helyzetekben számos katonatiszt megtette, sőt meg kellett tenniük. Lukács filozófiai-esztétikai életműve ettől függetlenül máig megkerülhetetlen, világszerte ismert, számos külföldi egyetemen tananyag. És ezen nem változtat az, hogy nálunk jelenleg anatéma alatt áll.

– Van-e olyan eleme az összehasonlításnak, amelyből a Horthy-korszak jön ki jobban?
– Abban az időben hatalmas magánvagyonok léteztek, amelyek tulajdonosai részt vettek a kulturális élet finanszírozásában. Ma viszont a vagyonos emberek – tisztelet a kivételnek – nem vállalkoznak a mecénás szerepére. A régiek altruizmusa kétségkívül arra is visszavezethető, hogy a Horthy-korszakban a megtermelt nemzeti jövedelem nemcsak a kádári időkhöz, de napjainkhoz képest is sokkal egyenlőtlenebbül oszlott el. Akkoriban egy 50-100 ezerholdas arisztokrata nagybirtokos, vagy egy Weiss Manfréd, egy Chorin Ferenc, egy Kornfeld Móric, egy Hatvany Lajos és a nagypolgárság más képviselői szinte meg sem érezték anyagilag, ha bármilyen nagyvonalú mecénás szerepet vállaltak. Ez a hagyomány az államszocializmus idején természetszerűleg megszakadt. Most pedig még a vagyon gyűjtésének időszakánál tartunk, s a művészetek magánvagyonokon alapuló nagyvonalú támogatására még várni kell.

– A magyar polgári fejlődésben a XX. század közepe hármas törést hozott: a holokausztot a svábok kitelepítése, majd az államszocialista rendszer követte…
– Valóban, mindhárom tényező közre játszott az addig is ellentmondásos magyarországi polgári fejlődés felszámolásában. A magyar polgárság tetemes részét meggyilkolták a holokauszt során, majd kitelepítettek 150 ezer polgárosodott, illetve többnyire paraszt-polgári életmódot folytató németet. Mindez visszavetette ugyan a polgárosodást, ám a legnagyobb csapást e tekintetben a magántulajdon felszámolása, az ipar és a kereskedelem 1945 utáni államosítása, majd a mezőgazdaság 1959 és 1961 közötti kollektivizálása jelentette. Érdekes viszont, hogy a közel félszázados zsákutcás kitérő záróaktusaként a Kádár-rendszer második felében, ha lassan is, de megindult az újrapolgárosodás folyamata. Ez a táboron belül – összevetve az ország helyzetét akár Romániáéval, akár Csehszlovákiáéval, akár a keletnémetekével – igazi magyar sajátosság, amely a hazai vezetés pragmatizmusán és a társadalom igényeinek a felismerésén alapult. A háztáji, a gebin, a gmk, a magántaxi sokakat ismét rádöbbentett az egyéni kezdeményezés ízére és a magántulajdon pazarlást nem tűrő, fegyelmező erejére. Ennek is köszönhető, hogy a rendszerváltás utáni néhány évben a gazdasági megrázkódtatások ellenére Magyarország a régió egyik élenjáró országának számított.

– Hol tart ma a polgárosodás Magyarországon?
– Megalapozott tudásom – történész lévén – erről nincs. Nem tudom azt sem, hogy a mai magyar társadalmat milyen kategóriákba lehetne begyömöszölni. Biztos, hogy van egy munkaerejéből élő munkásság, tudását kamatoztató értelmiség, állami alkalmazott és köztisztviselői réteg. Vannak kis-, közép- és nagyvállalkozók is. Ám azt, hogy ők polgárnak nevezhetők-e a szó eredeti értelmében, nem tudom. Valószínűleg nem. A polgári létnek ugyanis egyszerre vannak lelki, szellemi és politikai vonatkozásai is. Ahhoz, hogy a brit vagy francia értelemben vett polgári ethosz kialakulhasson, legalább két-három generációnyi idő szükséges. Mi most az első generációnál tartunk. A folyamat zajlik, amit az is mutat, hogy a jövedelmi skála a Kádár-rendszerhez képest jelentősen széthúzódott. Akkor négy-ötszörös volt, most már a tízszerest is eléri. Egyébként a mai időkhöz hasonlóan a dualizmus korában is korrupcióval, állami beavatkozással járt a nagy vagyonok születése, gondoljunk csak a vasútvonalak kijelölésére. Nem segíti a citoyen-tudat kialakulását, hogy 2010 óta a magyar parlamentáris demokrácia egyre erősebben viseli magán egy autokratikus állammodell jegyeit, és hogy ennek keretében zajlik az intézményi és közösségi autonómiák felszámolása. Miközben sajnos más negatív hagyományok is újjászületnek.

– Mire gondol?
– Az irracionális mértékű mai jobb- és baloldali megosztottság nem előzmények nélküli, visszanyúlik a XIX-XX. század fordulójára. Akkor egy tradicionális és vallásos keresztény középosztály állt szemben egy világra nyitottabb, kozmopolitább és liberálisabb, nagyrészt zsidó középosztállyal. Ma más a helyzet. Ennek ellenére azt látjuk, hogy a két nagy tömb szélsőségesei nem találtak ki semmi újat. Az egyik oldal radikálisai nagyon könnyen minősítik az embert fasisztának vagy antiszemitának, a másiké pedig idegenszívűnek, defetistának és hazaárulónak. Én mindkettő voltam már.

– A nyári kormánysajtóban pedig Trianonnal kapcsolatban Romsics szabadkőműves meséiről olvashattunk. Ezzel a címmel írt legalábbis cikket Szakács Árpád.
– Minden komolyan vehető és a témával érdemben foglalkozó történész pártállástól függetlenül úgy gondolja, hogy több tényező vezetett a régi Magyarország fölbomlásához. Alapvetőnek az ország soknemzetiségű jellege tekinthető, továbbá szomszédaink területszerző törekvései, a háború elvesztése és az ennek következtében kialakult hatalmi vákuum, valamint – nem utolsó sorban – a nagyhatalmi akarat. A rendszerváltás éveiben ezt egyébként még Raffay Ernő is így gondolta. 1990-ben megjelent dokumentumkötetének bevezetőjében írta, hogy a trianoni döntés „Gyökerei a nagyhatalmak, különösen Franciaország magyarellenességében és érdekeiben, az irredenta mozgalmak törekvéseiben és a magyar nemzetiségi és külpolitika tévedéseiben vannak. Közvetlen oka, illetve a lehetőség a trianoni békediktátum Magyarország általi elfogadtatására pedig Magyarországnak az I. világháborúban elszenvedett katonai veresége által adatott meg.” Szabadkőművesekről itt még szó sincs, szó van viszont Károlyi Mihályról, aki – Raffay szerint – „valóban több úton is próbálkozik, hogy tegyen valamit, s a diplomácia, majd ennek eredménytelensége után a fegyveres honvédelem eszközeivel megőrizze Magyarország egységét és önállóságát.” (Raffay Ernő: Trianon titkai… Bp., 1990, 7-9.)

Szakács Árpád viszont, aki legjobb tudomásom szerint eddig egyetlen történeti munkával sem ajándékozott meg bennünket, viszont nagyon magabiztosan nyilatkozik történelmi kérdésekről, azt állította egyik könyvét reklámozva, hogy „hazánk szétzüllesztése két évtizedes államellenes összeesküvés eredménye volt, amelynek a szálai a szabadkőműves páholyokba vezetnek”. Felteszem a kérdést: hogyan lehetséges, hogy az 1898 és 1918 közötti magyar bűnüldöző szervek nem bukkantak nyomára a két évtizedes államellenes összeesküvésnek? Vagy: 1919 után, amikor lefoglalták a szabadkőműves iratokat, miért nem indítottak hazaárulási pert például az egyik legradikálisabb szabadkőműves, Jászi Oszkár ellen, ha volt ilyen összeesküvés? Mindez fantazmagória.

Akár Szakács Árpád állítja, akár más. Kétségtelen viszont, hogy a dualizmus utolsó évtizedeiben a magyar társadalom átalakulóban volt. Bizonyos csoportjai változást akartak: földreformot, választójogot, szekularizációt és a nemzetiségekkel való kiegyezést. Közéjük tartozott a szabadkőművesek egy része is, míg másik részük Tiszát és a fennálló rendet támogatta. A radikálisan újítani akarók azonban nemcsak a Martinovics- és a Demokrata-páholy ülésein hangoztatták nézeteiket, hanem a nyilvánosság különböző fórumain is. Nem csináltak titkot belőle, hogy radikális átalakításra törekszenek, és nem is kellett, mert a konzervatív-liberális Magyarország politikai kultúrájába a jobb- és baloldali kritika egyaránt belefért. A szabadkőművesek lobbiszerepét, ami nagyon régóta köztudott, ugyanakkor senki nem vonta kétségbe. A Magyarország története a XX. században című könyvemben, amely először 1999-ben jelent meg, én is leírtam (a 2005-ös, harmadik kiadásban a 77. oldalon olvasható), hogy a magyarországi szabadkőművesek néhány páholya – az alapszabályok ellenére – aktív politikai tevékenységet fejtett ki. Trianonról írott munkámban pedig szerepel az az 1917-es párizsi szabadkőműves értekezlet, amely – egyebek mellett – a Monarchia „elnyomott nemzetiségeinek felszabadítását”, illetve népszavazás útján létrehozandó új államokba való egyesítésüket tűzte ki célul.

A kutyát azonban ez esetben sem a farok csóválta. A francia vezérkar és más lobbicsoportok ugyanekkor azért küzdöttek, hogy a Monarchiát föderális formában meg kell őrizni. A brit miniszterelnök pedig azért, hogy Ausztria-Magyarország olyan helyzetben maradhasson, „amelyből hatékony befolyást tud gyakorolni Délkelet-Európára”. A Monarchiával kapcsolatos álláspontunk – jelentette ki 1917-ben –  „nem a teljes felosztás politikája” (a 2020-as kiadásban 47-49. oldalon olvasható). Az amerikai békeelőkészítők pedig még 1918 tavaszán is a Monarchia föderalizálásáról dolgoztak ki terveket. És ha ez nem lenne elég, nézzék meg Szakács Árpád és mindazok, akik könyveinket a papírkosárba akarják dobni, 2018-as Erdély elvesztése című könyvemet, amelyben a 216. oldalon a Vaida-Voevod és társai – a mostani vitában többek által nóvumként előadott – szabadkőműves kapcsolatairól írok. A bibi mindezzel kapcsolatban csak az, hogy amikor 1919 májusában beavatták őket Párizsban, Magyarország határait lényegében már megvonták, s a románok ezeken túlmenő követeléseit – Mária királyné ide, szabadkőművesek oda – nem támogatták. Még az 1916-os bukaresti szerződésben Romániának ígért területek összességét sem kapták meg. Bármilyen szorgalmasan „vakoltak” a román békedelegáció tagjai. Úgyhogy Trianont nem a magyar, nem a román és nem a nemzetközi szabadkőműveseknek köszönhetjük, hanem azoknak a tényezőknek, amelyeket Raffay Ernő 1990-ben még oly világosan látott.

– Azt is olvashattuk ebben a vitában, szintén Szakács Árpádtól, hogy Károlyi Mihályt 1918 őszén „szabadkőműves puccs” juttatta hatalomra.
– Károlyi Mihályt az uralkodótól kapott felhatalmazás alapján József főherceg nevezte ki miniszterelnökké október 31-én. Nem tudok róla, hogy bármelyikük szabadkőműves lett volna. Kétségtelen viszont, hogy számos szabadkőműves állt a Károlyi-kormány szolgálatába. Például Jászi Oszkár, aki azonban a kabinet nemzetiségügyi minisztereként egyáltalán nem a magyar állam felbomlasztására, hanem az utolsó utáni pillanatig a történelmi Magyarország integritásának a megőrzésére törekedett. Aradon is 1918 novemberében, és később is. De Apáthy Istvánt, a kolozsvári Union páholy vezetőjét, aki 1918 őszén az Erdélyi Nemzeti Tanácsot, majd a Kelet-Magyarországi Főkormánybiztosságot irányította, sem jellemezték államellenes törekvések. Éppen ellenkezőleg, egy reménytelen helyzetben próbálta menteni a menthetőt, a süllyedő hajót elhagyni nem akaró kapitányként. Ha nem így lett volna, akkor a románok nem börtönözik be 1919 januárjában, hanem esetleg kitüntetik. A szintén szabadkőműves Ágoston Péter, aki 1918 őszén Bihar megye és Nagyvárad főispánja volt, ugyancsak sokat tett a magyar területek védelme érdekében. Ő volt az, aki 1919 januárjában a románok fegyveres erővel való feltartóztatását követelte a kormánytól, s akinek a javaslatára a minisztertanács engedélyezte is a románokkal szembeni katonai ellenállást. Ezért állt le a román előnyomulás a Vaskoh-Csucsa-Zilah-Nagybánya-Máramaros vonalon. A szintén szabadkőműves gróf Bánffy Miklós ugyanezekben a hetekben Károlyi megbízásából és a kormány pénzén külföldön fejtett ki propagandatevékenységet a magyar állam védelmében.

Ők lettek volna azok az összeesküvők, akik a magyar állam elpusztítására szövetkeztek? Tényleg hiszik ezt azok, akik azt állítják, hogy „Szakács Árpád igazsága megkérdőjelezhetetlen” (Fricz Tamás) és azt, hogy „Raffay korunk egyik legjelentősebb történésze”? (Tóth Gy. László) Természetesen mindig előkerülhetnek olyan dokumentumok, amelyek a történészt álláspontjának a megváltoztatására késztethetik. A Magyar Nemzetben június-július folyamán megjelent tucatnyi cikkben azonban egyetlen ilyen dokumentumot sem lehetett olvasni. Noha Szakács Árpád beharangozta: a történész céh álláspontjára „megsemmisítő válasz” fog érkezni „egy hamarosan megjelenő új könyvből”. Várjuk ezt a könyvet, vagy ha az nem lesz, akkor legalább néhány olyan dokumentumot, amelyek azt bizonyítják, hogy Trianont „két évtizedes államellenes összeesküvés” okozta – vezessenek is bárhová ennek a szálai. Amíg ezeket nem látjuk, addig azokból a tényszerűségekből kell kiindulnunk, amelyeket ismerünk. Mindenekelőtt abból, hogy a három nagy multietnikus birodalom helyén, amelyek a 19. század elején térségünket uralták, az elmúlt 200 év alatt 21 kisebb és nyelvileg, kulturálisan homogénebb állam alakult ki. Ezeket hívjuk nemzetállamoknak. Az Osztrák-Magyar Monarchia mellett vajon az Oszmán és az orosz-szovjet birodalmat, majd az 1990-es évek elején Jugoszláviát és Csehszlovákiát is a szabadkőművesek bomlasztották fel? Nem inkább a nagyhatalmak által olykor támogatott, olykor mérsékelni próbált nacionalizmusok?

– Nem gondolja, hogy ezek a gyűlölködéssel fűszerezett támadások a Magyar Tudományos Akadémia ellen is irányulnak? S az ön személye csak ürügy ezekhez?
– Feltétlenül szó van erről is. Többen le is írták, hogy az MTA kontraszelektált bolsevikok és liberálisok gyűjtőhelye, illetve – Szakács Árpád szerint – „állam az államban, egy kommunista csökevény a demokráciában”. Felsorolom a jelenlegi történész és régész akadémikusokat ábécé sorrendben: Bálint Csanád, Benkő Elek, Borhy László, Frank Tibor, Glatz Ferenc, Gyáni Gábor, Kövér György, Orosz István, Rainer M. János, Solymosi László, Szabó Miklós és Zsoldos Attila. Mindegyikük szakterületének kiváló művelője, és egyikük sem bolsevik. Liberálisok természetesen akadnak közöttük, ahogy konzervatívok, istenhívők és a vallás iránt közömbösek is. Mint minden normális országban és testületben. Összeköti azonban őket a szakma ethosza, amely ideológiai és politikai hovatartozás nélkül egyaránt jellemzi őket. És ez az, ami az intézmény támadóit frusztrálja, és olyan tartalmú és hangvételű támadásokra készteti őket, amely ellen legutóbb már a baloldalisággal aligha vádolható Hermann Róbert és Kulin Ferenc is felemelte a szavát. A Magyar Nemzet június-júliusi publicisztikájával kapcsolatban utóbbi egyenesen a „neo-hungarista” jelzőt használta. Lehetséges, hogy ők is bolsevikok, esetleg szabadkőművesek lennének?

– Az eddigiekben Szakács Árpád főleg Ön és tanítványai elleni mostani támadásáról beszéltünk. Mindannyian emlékszünk azonban Gerő András kudarcot vallott kísérletére, amelyben nyolc évvel ezelőtt az antiszemitizmussal igyekezett önt hírbe hozni. Kiderült, hogy fellépésének mi volt az oka?
– Csak találgatni tudom, mert én azóta sem Gerővel, sem másokkal, akik ebben a lejárató kampányban részt vettek, nem beszéltem. Fogalmam sincs, hogy milyen mértékben motiválta egyéni sérelem (2010-ben ambíciója ellenére senki sem jelölte akadémikusnak) és politikai megfontolás. Vádaskodása mindenesetre eléggé meglepett, mivel 2002-2003-tól nagyon szívélyes munkatársi, mondhatni baráti viszonyban álltunk. Hetente találkoztunk a Habsburg Intézetben, együtt vettünk részt konferenciákon, és családilag is gyakran vendégeskedtünk egymásnál. A tíz év alatt András soha, egyetlen alkalommal sem tette szóvá az írásaimat állítólag jellemző antiszemita toposzokat vagy azt, hogy én lennék a „baloldal antiszemitája”, mint utóbb írta.

Ez a lejáratási kísérlet ugyan kudarcba fulladt, ám 2018 óta egymás után indulnak ellenem támadások – ezúttal jobbról és kormányzati hátszéllel. 2018-ban Raffay Ernő minősített defetistának, destruktívak és hazaárulónak a Magyar Időkben, miután azt mertem állítani, hogy „államjogi értelemben Erdély örökre elveszett Magyarország számára”. 2019-ben a Líra és Lant egyik szerkesztője, Kovács Attila Zoltán állította rólam, hogy Bethlen Béla 1989-ben kiadott emlékiratát meghamisítottam, az eredeti szöveg 60 százalékát kihagytam, magát a szerzőt pedig bűnösnek állítottam be. Miközben – ezt bárki ellenőrizheti – a lehető legpozitívebben írtam róla. Most, 2020-ban pedig Raffay kiadója és a kormányzat 50 millióval megtámogatott kegyeltje, Szakács Árpád állít rólam – és persze a magyar történelemről! – valótlanságokat. Könyveimből, cikkeimből vagy interjúimból kiemelnek egy-egy mondatot vagy félmondatot, amelyek szövegkörnyezetük nélkül nem ugyanazt jelentik, mint saját kontextusukban, illetve újabban soha meg nem tett állításokkal vegyítik ezeket, amelyeket nekem tulajdonítanak.

Mindegy. Ilyen világban élünk. Amit a történelemről gondolok, akár 1918-19-ről, akár Trianonról, akár a Horthy-korszakról, az nagyon fiatalon, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején formálódott ki bennem az akkori mainstream áramlat ellenében. Azóta semmi olyat nem olvastam, ami arra késztetett volna, hogy a felfogásomon alapvetően változtassak.

Soha nem fogom például leírni, hogy a Horthy-rendszer demokráciának vagy fasizmusnak tekintendő, és soha nem fogom elhallgatni azt, hogy a Károlyi-kormány minden naivitása és tévedése ellenére demokratizálni, és nem szétverni, hanem megmenteni akarta az országot.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/38. számában jelent meg szeptember 18-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/38. számban? Itt megnézheti.

HIRDETÉS - AIP

Címkék: Horthy Miklós, Horthy-kor, interjú, Romsics Ignác, szabadkőműves, Szakács Árpád, történelem


HIRDETÉS

HIRDETÉS - AIP

FIZESSEN ELŐ A MAGYAR HANGRA!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Hirdetés

HIRDETÉS

Hirdetés

HIRDETÉS - AIP

CSATLAKOZZON HOZZÁNK PATREONON

Az élet meg minden podcast – Presser Gábor

Árnyék podcast: Miért költöztünk külföldre? – szülinapi adás

Fotó: Unsplash/Matt Botsford

Pin It on Pinterest