A mai napig kevés forróbb téma akad Magyarországon a hunoknál és rettegett királyuknál, a 395/410 és 453 között élt Attilánál. Már a magyarok geneziséről szóló első, 1210 körül keletkezett történeti munkában felbukkan a közös eredet lehetősége. Anonymus, majd a részletesebben 1283-85 táján Kézai Simonnál megjelenő hun-magyar rokonság témája idestova nyolcszáz esztendeje foglalkoztatja a kutatókat és a közvéleményt egyaránt. Olyannyira, hogy még ma is van olyan hivatalos 5. osztályos történelem tankönyv, ahol többek között szerepel az a tételmondat is: „A magyar nép kialakulásában részt vettek a hunok, még ha teljes azonosságról nem is beszélhetünk.” A vita feszültséget pedig jól jellemzi, hogy nehéz olyan mondatot leírni pró és kontra, amibe valaki ne kötne bele.
De mit lehet tudni Attila legendáiról, és a hivatalos középkori magyar történelmi köztudatba beépülő hun-magyar rokonság eredetéről, gyökereiről. Erről kérdeztük a Poitiers-i Egyetem középkori civilizációt kutató központjának (Centre d’études supérieures de civilisation médiévale, CESCM) professzorát, az Attila – A hun király és legendái című kötet szerzőjét, Bozóky Edinát.
A korabeli forrásokkal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a fennmaradt művek szerzői közül egyetlen egyet ismerünk, aki valóban találkozott is a hun királlyal, a keletrómai görög rétor, Priszkosz 449-ben követségben járt Attilánál. Diplomáciai küldetésének feljegyzései épp ezért talán a legértékesebbek. „Alacsony termetű, széles mellkasú, nagy fejű, kis szemű, ritka, őszbe vegyülő szakállú, pisze orrú, sötét bőrű volt” – olvashatjuk a király lakomáján résztvevő jellemzését. Priszkosz leírásában egy igen összetett struktúrában működő hatalmi rendszer képe bontakozik ki, ahol a nagy király a kegyetlen barbár helyett remek stratéga, egyúttal agyafúrt diplomata képében tűnik fel, aki a reprezentatív étkezés alkalmával a többiekkel ellentétben fakupát használt. A rétortól tudjuk, hogy az V. század elején a központjukat a Duna-Tisza közé helyező hun elitet a hódoltatott népcsoportok vezetői veszik körül: ott találjuk Edekón szkír és Ardarik gepida királyokat, ahogy mellette látjuk a Pannonia Savia tartományban tehetős arisztokrata családban született Flavius Orestést, aki amellett, hogy Attila udvari titkáraként szolgált, az utolsó nyugat-római császár, Romulus Augustulus apja. Utóbbit ráadásul Edekón fia, Odoaker teszi le a trónról 476-ban, és száműzi, miközben Orestést kivégezteti.
A Római Birodalom keleti és nyugati fele ellen is hadjáratokat vezető Attila ugyan vasmarokkal kormányozta birodalmát, ám a szemtanú leírása alapján a hun király nem tűnik vérengző fenevadnak, a hunok később mégis a kegyetlenség szimbólumává váltak. De hol érhető tetten először e változás? „Először egy VI. századi szentlegendában jelenik meg Attila, mint kegyetlen keresztényüldöző. Szent Memorius (franciaul Mesmin) passiójában olvashatjuk, hogy a hun király a 451-es Gallia elleni hadjárat döntő ütközete, a döntetlennel végződő mauriacumi/catalaunumi ütközet előtt legyilkoltatta a Szent Lupus troyesi püspök által a királyuk elé küldött papot és társait” – mondta Bozóky Edina.
Attila ugyanakkor nyugaton sem csak a fékevesztett pusztítás archetípusát testesítette meg. A germán hősepikában nemes lelkű, vendégszerető vagy épp eszményi királyként, a Nibelung-ének hőseként is találkozunk vele. Rejtély azonban, hogy miért éppen ők lettek a kegyetlenség jelképei. Főleg, hogy a hunok nem dúlták fel Rómát, nem úgy, mint például a később Észak-Afrikáig jutó Geiserich és vandáljai 455-ben. Attila serege egy I. Leó pápával való állítólagos találkozást követően 452-ben visszafordul a térségben tomboló járványtól való félelmében.
A középkori nyugati történeti és irodalmi munkákban Attila és a hunok valószínűleg a késő ókori ábrázolások nyomán váltak démonoktól származó, teljesen bestiális figurákká. A hun királyt főleg a középkori olasz, mindenekelőtt a velencei historiográfia jellemezte és mutatta be „Isten ostoraként”.
Magyar szempontból sokkal izgalmasabb kérdés a hun-magyar eredet témája. Az Árpád-háziak – akárcsak a dunai bolgár uralkodók – Attilától való származtatása talán keleti hagyomány. Hunor és Magor, a csodaszarvas mondája, a szarvast üldöző testvérpár története egész Eurázsiában elterjedt, és – miként a honfoglalás kori összegzőjében Gáll Erwin megjegyzi – Demény István Pál és Mátéffy Attila vizsgálatai szerint a hagyomány elsősorban a török nyelvű népek sajátossága.
– Az írásbeliség előtti mondákról nem lehet semmi biztosat tudni, csak hipotézisek léteznek. A közös eredetmítosz Anonymusnal kezdődik, de csak Kézai Simon krónikája részletezi a Hunor-Magor legendával. Lehet, hogy létezett nem írásos legenda erről, de ezt nem lehet bizonyítani – mondta lapunknak Bozóky Edina. Érdemes megjegyezni, hogy a görög-római-bizánci, majd a kora középkori történetíróknál már a Kr. e. V. században élt Hérodotosz óta megvolt a hajlam az általánosításra. A keletről érkező sztyeppei népek sokszor egy kalap alatt szkíták, később hunok, vagy épp türkök voltak, őshazájuk pedig a Fekete-tenger északi vidéke. A jeles késő római történetíró, a sokat hivatkozott Ammianus Marcellinus is, még Attila színre lépése előtt, a IV-V. század fordulóján, úgy írt roppant magabiztosan a hunokról, hogy soha életében nem látott hús-vér valójában egyet sem. Ez megfigyelhető a honfoglalás kori magyarok esetében is, akiket a francia vagy a korai német tudósításokban hun, az arab forrásokban türk, míg a korabeli kijevi szlávoknál az ugor jelzővel is illették.
– Kristó Gyulával értek egyet, és azt gondolom, hogy a hun-magyar azonosítás először a nyugati forrásokban jelenik meg, és egyrészt a két népnév hasonlósága az eredete, másrészt a két nép hasonló harcmodora, valamint ehhez a párhuzamhoz az is hozzájárulhatott, hogy mindkét csoport szállásterülete, portyázásainak, katonai akcióinak a kiindulópontja az egykori római provincia, Pannonia volt – véli Bozóky Edina. Ahogy a Poitiers-i Egyetem kutatója összegezte: „Amikor a középkori magyar történetírók elkészítették munkáikat, nem volt arra lehetőségük, hogy a trójai menekülteket tegyék meg őseinknek, mint ahogy azt a nyugati – francia, angol, stb. – történetírók csinálták már a VI. századtól kezdve. Azt tudták, hogy Attila birodalmának a központja Pannoniában volt. Valószínűleg más – talán népi – hagyományt is ismertek. Azzal, hogy Kézai Simon Attilából pozitív és ideális királyt faragott, egy hősi korszakot tulajdonított a magyarok múltjának.”
Hun relációban érdekes, miként A magyar történetírás története című kötetében arra Gunst Péter is felhívta a figyelmet, hogy a kereszténység kései felvétele miatt sokáig megőrzött pogány eredet- és mondavilág elemei tartósan beépültek a nép történeti tudatába; s annak „mélyebb rétegeit alkotják olyan elemek, amelyek annak idején elsősorban a nemesség vagy annak egyes csoportjai körében alakultak ki és azután idővel eljutottak a paraszti tudatvilágba is – lásd a hun eredet kérdése stb.” Hogy mi hathatott kire, az többek között Bozóky Edina szerint se lehet eldönteni.
– A hunok kérdése Attila halála után elég bonyolult, az biztos, hogy nem tűntek el teljesen; de azt is hozzá kell tenni, hogy a hunok már fénykorukban is keveredtek más nomád és nem nomád etnikummal, ugyanannyira, mint a magyarok a honfoglalás előtt és után – véli a többek között ereklyekultuszokkal és szentekkel foglalkozó Bozóky Edina. Ahogy az ukrán származású francia történész, Iaroslav Lebedynsky is írja: „Teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a hunok számos etnikumból, a vándorlásuk közben útba eső nomád törzsekből összeolvadt, és egy vezető törzs, valamint egy eredetmítosz által összefogott népet alkottak.”
Bozóky Edina szerint, ami a korai magyarok honfoglalás előtti vándorlását illeti, nem lehet tudni, hogy érintkeztek volna a hunok maradékaival, erről ugyanis nincs semmilyen biztos történeti vagy régészeti forrás. A kutató épp ezért úgy véli, az olyan tankönyvi megállapítás, mint „a magyar nép kialakulásában részt vettek a hunok, még ha teljes azonosságról nem is beszélhetünk”, nagyon tendenciózus és összekever mondai hagyományokat és a történeti kutatás eredményeit.
Hogy áll a kutatás a hunok eredetével?
„Már a 18. század óta dúl a vita – amit Joseph de Guignes indított el – és a kérdés még mindig nem tisztázott, hogy a hunok kapcsolatba hozhatók-e a kelet-ázsiai gyökerű, a kínai forrásokban hsziung-nuknak nevezett néppel. Annyi mára bizonyossá vált, hogy a hsziung-nuk és hunok között névazonosság áll fenn, azonban – miként Róna-Tas András írja – ez nem jelenti azt, hogy az Európában megjelenő hunok azonosak lennének a hsziung-nukkal. Harmatta János szerint a legkorábbi ismert hun uralkodók nevei a kelet-iráni típusú saka csoportba tartoznak, tehát a Volgánál megjelenő hunok uralkodó rétege feltehetően hsziung-nu eredetű lehetett, de a törzsszövetségen belül a török nyelvű törzsek dominanciája egyre nagyobb lehetett, mivel az 5. században már a királyi család tagjai is török és gót eredetű neveket viseltek. Legutóbb Tomka Péter próbálkozott az európai és az ázsiai »hun« leletek összekapcsolásával. Véleménye szerint ez igen problematikus kérdés, ugyanakkor továbbra sem lehet kizárni, hogy egy szűk vezetőréteg az egykori Kína határaitól eljutott a közép-ázsiai területekre, ahol az alán csoportokkal összeolvadva lerakhatta a későbbi nagy birodalom alapjait” – olvashatjuk Kiss P. Attila összefoglalóját a gepidák Kárpát-medencei történetéről írt munkájában.
Felhasznált források, szakirodalom
• Ammianus, Marcellinus: Róma története – Ford.: Szepesy Gyula. Európa Kiadó, Budapest 1993.
• Anonymus: Gesta Hungarorum – Ford.: Pais Dezső. Szent István Társulat, Budapest 2003.
• Bozóky, Edina: Attila – A hun király és legendái. Kossuth Kiadó, Budapest 2015.
• Forisek, Péter – Patay-Horváth, András (szerk.): Priskos rhétor töredékei – Követségben Attila, a hunok nagykirálya udvarában. Attraktor – Fontes Historiae Antiquae, Máriabesnyő 2014.
• Gáll, Erwin: A hatalom forrása és a magyar honfoglalás – hódítás és integráció. A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 2, Budapest 2019.
• Gunst, Péter: A magyar történetírás története. Csokonai Kiadó, Debrecen 2000.
• Kézai, Simon: Kézai Simon Magyar krónikája – Ford.: Szabó Károly és Császár Mihály. Hermit, Miskolc 2017.
• Kiss P., Attila: „…ut strenui viri…” – A gepidák Kárpát-medencei története. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged 2015.
• Lebedynsky, Iaroslav: Huns d'Europe, Huns d'Asie. Éditions Errance, Paris 2018.
Az Időgép történelmi rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a tudományos cikkek érdeklik, akkor a Tudomány rovatunkat érdemes figyelnie!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/43. számában jelent meg október 22-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/43. számban? Itt megnézheti!
