Négyszáz éve alig két óra alatt dőlt el a harmincéves háború első komolyabb csatája, a fehér-hegyi ütközet, ami döntő hatással bírt Csehország további sorsára is.
V. Pfalzi Frigyes épp az ebédjét fogyasztotta Prágában, amikor a városhoz közeli Fehér-hegyről megérkeztek az első menekülők, akik jelentették: csapatai és a protestáns rendi szövetségesei nagyjából két óra hevenyészett küzdelem után ütközetet vesztettek a Habsburg császár, II. Ferdinánd és a katolikus liga egységeivel szemben.
Erősen ködös vasárnap reggel volt 1620. november 8-án. Frigyes hadvezére, Anhalti Keresztély, valamint a cseh Thurn gróf 11 ezer gyalogossal, ötezer lovassal bírt, illetve a fiatal király szövetségese, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem is küldött vagy ötezer magyar és erdélyi könnyűlovast a cseh felkelők megsegítésére. A császár parancsnokának, Bouquoynak, valamint a liga csapatait irányító Bajor Miksa hercegnek és Tilly generálisnak nagyjából kétezerrel több embere volt, közülük 17 ezer spanyol mintára megszervezett gyalogos és egy lengyel kozák lovas egység.
Noha a stratégiai előnnyel a gerinc tetején elhelyezkedő csehek bírtak, Anhalt katonái nem voltak hajlandóak beásni magukat, mondván, az árokásás az parasztoknak való foglalatosság. Hiába próbált meg maga Frigyes ásókat eszközölni, mire bármi lehetett volna belőle, az események már a királyságát is elsodorták. A köd a spanyolokkal, itáliaiakkal és vallonokkal megtűzdelt császáriakat és a bajorokat segítette. A hadrend reggel nyolc óra körül állt fel, a cseheknek a palánkkal védett közeli játszótéren felállított tíz ágyúja megkezdte a tüzelést, de alig akadt bármi foganatja. Az ellenség tucatnyi ágyúja dél után 15 perccel egyszerre kezdett el lőni. Thurn lovasai lemerészkedtek az ellenséghez, nagy távolságból leadtak egy sortüzet, majd elmenekültek. Anhalt fia, látva a fejetlenséget, saját lovasaival belegázolt egy császári tercióba, katonái pisztollyal próbálták aprítani a gyalogosokat.
Egy pillanatig úgy tűnt, a szövetségesek talán megnyerhetik a csatát, ám a helyszínre érkező, korábbi súlyos sebeivel mit sem törődő Bouquoy letörte az attakot. Az ifjabb Anhalotot elfogták, az ellenállás egy órán át se tartott. A csehek és szövetségeseik vonalai felbomlottak, menekültek a harmadik vonalba rakott magyar és erdélyi lovasok is. Schlick morva egységei délután fél kettőig kitartottak a jobbszárnyon, ám Tilly őket is felmorzsolta. Néhány túlélő még úgy egy fél órát küzdött a játszótéren, de sok reményük nem maradt.
A fáma szerint a csatát egy, a bajorokkal tartó karmelita szerzetes döntötte el a katolikusok javára. Az aragóniai származású Domingo Ruzzola egy kivájt szemű Szűz Mária képet hordott körbe a császári és bajor csapatok között, mondván, ezt művelik a szent képekkel a kálvinista barbárok. A beszámoló szerint a három héttel korábban egy teljesen romos házban talált ikonhoz társított képrombolás megtette a hatását, feltüzelte a katolikus erőket, akik még nagyobb elánnal mentek neki az általános csapatszellem szempontjából mélyponton lévő protestánsoknak.
A szövetségesek hatszáz embert veszettek a csatatéren, ezret a Prága irányába menekülők közül, míg 1200-an megsebesültek. A túloldalon mintegy 650 halottról és sebesültről adtak hírt – azok többségét az ifjabb Anhalt számlájára írták.
Ezzel gyorsan csúfos vereséget ért a harmincéves háború első, cseh szakasza, amely 1618. május 23-án a Habsburg közigazgatás vezetőinek ablakon való kihajításával, a hírhedt második prágai defenesztrációval bontott zászlót. De miképp keveredett bele a dolgokba a kor talán egyik legrafináltabb diplomatája és taktikusa, Bethlen Gábor? Úgy, hogy Frigyes előtt az osztrák protestáns rendekkel is szövetkező cseh protestáns arisztokraták neki lengették be a cseh koronát. Noha az erdélyi fejedelem kipróbált veterán intrikus volt, tudta, nagyon sok esélye azért nincs, az mégis rosszul esett neki, hogy 1619. augusztus 26-án a pfalzi választófejedelmet hívták meg végül a prágai trónra. Ettől függetlenül Bethlen kiállt a cseh lázadók mellett, ő ugyanis megragadva a Habsburgok megingó közép-európai hatalmában rejlő lehetőséget, a számára sokkal reálisabb magyar korona megszerzésére összpontosított. Ügyesen lavírozva a török porta szövevényes politikai érdekcsoportjai között 1619 őszére a szlavón-horvát végeket leszámítva szinte az egész Habsburgok uralta magyar királyi részt elfoglalta. A helyi rendeket az oldalára állította, és nem utolsó sorban kemény harcok árán, de megszerezte a Pozsonyban őrzött Szent Koronát is.
A besztercebányai országgyűlés 1620. augusztus 25-én aztán magyar királlyá választotta, ám a Habsburgokkal szembeni megfelelő, elsősorban a követei útján folyamatosan kért komoly török támogatás híján nem kockáztatott, azaz nem koronáztatta meg magát. Frigyesnek már korábban is küldött lovascsapatokat, ahogy besegített a cseh és az osztrák protestáns rendi lázadók Bécs környéki csetepatéba is. A harmincéves háború történetét feldolgozó kiváló összefoglalójában Peter Wilson is említést tesz arról, hogy mind Bethlen, mind a felkelők többet vártak a másiktól, így aztán sose pendültek igazán egy húron.
Izgalmas kérdés, vajon Bethlen adott-e utasítást hadvezéreinek arra, hogy szándékosan késve érkezzenek meg a fehér-hegyi ütközetre? A korabeli krónikás, a fejedelemmel egyébként szimpatizáló, neki amúgy sokat köszönhető erdélyi szász Georg Kraus szerint igen. „(A csehek) követeket küldtek Bethlen Gáborhoz, és értesítették, hogy mely napon vívnak döntő csatát a császáriakkal meg a bajorokkal, ezért siessen sürgősen a segítségükre. Bethlen Gábor megörült a hírnek, hiszen szívén viselte a dolgot. Péchi Simon kancellárt 10 ezer emberrel előre küldte, azzal a paranccsal, hogy csak egy-két órával az ütközet megkezdése után érkezzék meg a Fehér-hegyhez, ahol a csatának le kellett zajlania; ekkor pedig nyomuljon mindjárt előre és támadjon.” Mi történt azonban? – teszi fel a kérdést Kraus. A krónikás szerint Péchit megvesztegették a Habsburgok és az erdélyi fejedelemséggel kecsegtették, aki elárulva Bethlent meg se érkezett a csatába, cserben hagyva a cseheket.
De mi igaz mindebből? A Kraust fordító Vogel Sándor is megjegyzi, a csatában Bornemissza János és Kornis Zsigmond parancsnoksága alatt a Bethlen által küldött mintegy ötezer főnyi magyar sereg is részt vett, míg Péchi háromezerre becsült segédhada valóban nem érkezett meg. Utóbbi ármánykodására – ahogy arról Kraus is megemlékezik – fény derült, a fehér-hegyi magyar főparancsnokságot szándékosan elvállaló Péchit ejtő Porta később őt leleplezendő, kompromittáló leveleket juttatott el Bethlennek. A kancellárt letartóztatták, bebörtönözték, ám a fejedelem megkímélte az életét nem utolsó sorban a törökök közbenjárására. Péchit 1624-ben váltják ki egy évnyi adónak megfelelő összeg fejében. Radikálisnak számító szombatos hite miatt még Bethlen utóda, I. Rákóczi György is hajtóvadászatot indított ellene, 1638-ban lányával együtt elítélték, ám ismét kiszabadult börtönéből, és nem sokkal később, 1640-ben halt meg tizenegy évvel túlélve Bethlent.
Kraus krónikája – amely meglepően bőven ír a harmincéves háború eme eseményeiről – így csak részben mond igazat. Bethlen csapatai részt vettek a fehér-hegyi ütközetben, ám azt nem tudjuk meg, mi történik, ha az a plusz háromezer magyar is megérkezik. Vajon az így kialakuló mintegy ezer fős protestáns túlerő mit ért volna? Valószínűleg nem sok mindent. Ahogy Wilsonnál is olvashatjuk, a magyar csapatok morálja még a hónapok óta fizetetlen cseh és egyéb szövetséges zsoldosokénál is gyengébb volt. Nem hiába helyezték őket az utóvédnek is használhatatlan harmadik vonalba, ráadásul azonnal megugrottak, amikor az előttük lévő egységek hátraarcot vettek.
A csata után a nyakas kálvinizmusa, és képrombolásai miatt a protestáns csehek körében is egyre népszerűtlenebb Frigyes uralma egy pillanat alatt összeomlott. A később csak téli királynak csúfolt pfalzi választó feleségével, I. Jakab angol király lányával, Erzsébettel és gyerekeivel Hollandiába menekült. A fáma szerint menekültében félt, hogy a feldühödött csehek nem engedik ki a városból, ha magával viszi a koronát és a koronázási ékszereket, ezért azokat a Károly híd közepén „hagyta”.
A császáriak brutálisan kifosztották Prágát. A rendi szövetség felbomlott, a cseh ellenállókat és protestánsokat, a nemesi felkelés vezetőit, valamint az intellektuális elit krémjét kegyetlenül kivégezték, elüldözték, majd rekatolizálták a korábban már háromnegyedében protestáns országot. Közigazgatását átszervezve Csehországot „lefokozták” egy osztrák örökös tartomány szintjére, a cseh helyett a németet tették hivatalos nyelvvé – amit amúgy sok cseh nemesi família már amúgy is használt. A korábban is vegyes képet mutató politikai elit megtizedelését követően még több dinasztia-hű, sok esetben más Habsburgok uralta régiókból betelepített arisztokraták kezébe adták az irányítást.
A felkelés gyors elvérzését többek között azzal magyarázzák, hogy az egy szűk elit magánakciója volt, amely nem törekedett tömegbázis kiépítésére. Nem a német uralom, nem a Habsburgok ellen szólt, mint inkább a hatalom saját kézbe vételéről. A korabeli holland vagy az angol parlamentáris mintákkal szemben a cseh rendi felkelés nem tagadta meg a monarchia intézményét, mint inkább azt egy hatalom nélküli királlyal bíró intézményesített arisztokratikus tekintélyuralmi rendszerré alakította volna (lásd lengyel nemesi köztársaság), ám ez nem sikerült neki, a kialakuló abszolutizmus győzedelmeskedett felette.
A csata után Bethlen légüres térbe került. Miután II. Ferdinánd okos taktikával kegyelemben részesítette az osztrák tartományok protestáns lázadóit – hogy aztán nem sokkal később katolizálásra vagy az ország elhagyására kényszerítse őket, a magyar urak megijedtek, hogy a csehek sorsára juthatnak. Így kezdtek elpártolni a magyar királlyá választott erdélyi fejedelemtől.
Bethlen számára későn jött a török támogatás, addigra egyedül maradt. Így a koronázás örök álom maradt csupán, az 1621. december 31-én aláírt nikolsburgi békében kiegyezett II. Ferdinánddal, lemondott a királyságról, visszaadta a Szent Koronát, cserébe hívei amnesztiában részesültek, megkapott hét magyarországi vármegyét (Szabolcsot, Szatmárt, Ugocsát, Bereget, Zemplént, Borsodot és Abaúj), amelyek végvárainak fenntartására évente 50 ezer forintot kapott a császártól, aki ezen felül még Tokaj, Munkács és Ecsed várait is átengedte a fejedelemnek.
S mivel a szerződésben megerősítették az 1606-os bécsi békét, így II. Ferdinánd is elismerte Erdély függetlenségét, a falvak és a mezővárosok kivételével a protestánsok szabad vallás gyakorlását és a rendi önkormányzat helyreállítását. Azaz, Bethlen közvetve megvédte a magyar nemességet attól, hogy a csehek sorsára jussanak.
Felhasznált források, szakirodalom
• Kraus, Georg: Erdélyi krónika, 1608–1665 – Ford.: Vogel Sándor. Ómagyar Kultúra Baráti Társaság Kiadói Részlege, Budapest 1994.
• Wilson, Peter H.: Europe’s Tragedy – A New History of the Thirty Years War. Penguin Books, London 2010.
Az Időgép történelmi rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a tudományos cikkek érdeklik, akkor a Tudomány rovatunkat érdemes figyelnie!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/48. számában jelent meg november 27-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/48. számban? Itt megnézheti!
