Nem csak a posztmodern ember sajátja az útszéli büfékaja. A római korban olcsósága miatt voltak népszerűek a lacikonyhák, amik közül nem egy bordélyként is üzemelt.
Kivételesen jó állapotban megmaradt ókori római kifőzde, lacikonyha épületét tárták fel a napokban Pompejiben. Be is indult a klikkvadászat, csak úgy repkedtek az aktualizáló címek: „gyorsétterem”, római „fast food” – olvashattuk megannyi helyen.
De mi is az, amit az olasz régészeknek sikerült feltárniuk? Az ókori görög-római világban a thermopolium összefoglaló néven ismert egységek útszéli büféként üzemeltek. A szó jelentése – egy hely, ahol valami meleget árulnak – is erre utal. Ugyanakkor többek voltak egyszerű gyorsétkezdénél, összetett szolgáltatást nyújtottak: az ételeken túl szállást, egy forró kád fürdőt, sőt sokszor örömlányokat is kínáltak a betérőknek.
Noha a rómaiak inkább otthon szerettek enni, a sarki kifőzdék, sőt a gyerekeknek finomságokat áruló sarki pékségek sem számítottak ritkának – azaz, nem csak a posztmodern ember sajátja a műfaj. A házon kívüli étkezés egyik oka, hogy „nem volt minden lakásban főzésre alkalmas konyha, ezért gyakran igénybe vették az utcán a hurka- és kolbászárusok, pékségek kínálta ételeket” – írja Ételek és italok az ókori Rómában című kötetében Hoffmann Zsuzsanna. A Szegedi Tudományegyetem docense a korabeli étkezési szokásokról szólva megjegyzi: „Az ilyen utcai lacikonyhákban állva ettek a vendégek, a kocsmákban asztaloknál, ott ugyanis volt kiszolgálás. Számos ókori ábrázolás mutat efféle kocsmajelenetet, ahol étkezés mellett szórakozásra is nyílt alkalom, volt zene, tánc, kockajáték.”
E szolgálatatásokat megfizethetőségük miatt az utazók mellett a szegényebb helyi városlakók is igénybe vették. Hogy ár-érték arányban érzékelhessük: egy Róma városi kőfejtő, vagy épp egy aranybányász a daciai Alburnus Maior (Verespatak) tárnáiban a Kr. u. I-II. században úgy havi 50 sestertiust (400 as) keresett egy hónapban. A Rómához közeli Aeserniában talált felirat szerint a helyi fogadóban bő fél liter borért és hozzá kenyérért egy-, a húsételért két-, míg a szobáért és mellé egy leányért nyolc ast kért el a helyi fogadós. Miként Hoffmann Zsuzsanna is írja: „Az útmenti fogadók nem voltak túlságosan jó hírű intézmények. A vendégek is a szegényebb sorsúak közül kerültek ki. A fogadók meglehetősen igénytelen berendezésűek, nem igazán tiszták, és nem is biztonságosak. Olykor maga a fogadós is megrövidítette a vendégeit.”
Számos thermopoliumot sikerült már feltárni a szakembereknek az egykori birodalom területén. Róma kikötőjében, Ostiában például a fórum mellett nem messze egész lacipecsenyés boltsor állt. A „freskóval díszített boltok” néven emlegetett ötödik háztömb (Insula V.) földszinti helyiségeiben árulták a harapni valókat. Egy feliratról tudjuk, a kínálat csirkéből, halból, sonkából, kenyérből s fekvőhelyből állt. Az első és második emelet szobáiban pedig nem csak aludni lehetett.
Pompejiben sem ez az első ilyen jellegű és ennyire épen ránk maradt épület, ami előkerült. A mostani lelet jelentősége, hogy a Vezúv 79-es kitörése nyomán a várost elfedő hamuréteg ezt a thermopoliumot is rendkívül jó állapotban őrizte meg az utókor számára. A pult alatt futó freskók színei oly élénkek, mintha tegnap festették volna őket. Ahogy a pompeji régészeti park vezetője, Massimo Osanna is beszámolt róla, az ábrázolások között látható egy lovagló nimfa – ami a közeli kút vizének éltető erejére utalhat. De a képek között leölt szárnyasok, élő kakas és egy „kutyákat csak pórázon” lehet behozni piktogram is feltűnik. A kerámiaüstökben csirke, disznó, kecske, hal, kacsa és csiga nyomaira bukkantak a szakemberek. A nagy kihívás – ahogy arra Osanna is felhívta a figyelmet – pedig majd az lesz, hogy a most kiásott anyagot a legmodernebb módszerekkel vizsgálhatják meg képet kapva a korabeli étkezési szokásokról.
Pompeji V. régióját, ahol az új kifőzde is előkerült, mindössze két éve kezdték el szisztematikusan feltárni a kutatók. E városrészből már korábban is került elő nem mindennapi lelet: egy házfalra faszénnel felírt, október 17-i dátummal ellátott graffiti is arra utal, hogy nem abban az időpontban – augusztus 24-én – pusztíthatta el az ókori római várost a Vezúv, mint ahogy azt ifjabb Plinius egy levele szerint sokan évszázadok óta hiszik. A falfirka is azt látszik igazolni, hogy valószínűleg inkább október 24-én történhetett a sok ezer ember számára végzetes vulkánkitörés, amely a Nápolyi-öböl megannyi települését, így Pompeji mellett Herculaneumot, Stabiae-t és többek között Oplontist is elpusztította.
Római kori útszéli lacipecsenyésért egyébként nem kell Pompejiig menni: a budapesti Pacsirtamező utca 63-65. szám alatt, a Flórián tér sarkán is állt egy. Méghozzá nem is pár évig, hanem úgy közel két évszázadon át – a II. század végétől a IV. század első harmadáig. Az épületegyüttest és környékét még 1950 és 1953 között tárták fel – mielőtt ott két „munkáslakást” építettek.
Ahogy az ásatás vezetője, Póczy Klára írta: „Az aquincumi legiótábortól délre, a védműveket szegélyező kocsiút mentén vendégfogadó állt (...) az épület egyik szárnyában kádfürdő volt, hideg és meleg vizű helyiségekkel. Az épülethez étterem tartozott, törött étkészletek, borszállító amphorák, élelemtároló hombárok, üvegpoharak és díszedények maradványait találták itt. Az étterem falára vadászjeleneteket festettek, amelyek központi alakja a lóháton vadászó íjász; párduc, tigris, madarak menekülnek előle. A falképet architektúrát utánzó stukkó keretezi.”
Az épületcsoportot a császárkor folyamán többször is felújították, ám a IV. század második felében – egy inváziós pusztítás és a nyomában járó tűzvészt követően – a fürdőt végleg elhanyagolták, a lakórészeket pedig a betelepülő germán népesség használta. A megrongálódott épület mellé, majd az V. század során már a romok közé is temetkeztek – a hetven éve végzett leletmentés során kő sírládákat, téglából épített sírokat, fa- és ólomkoporsó nyomait dokumentálták.
A Pacsirtamező utcai római „fast food” körül sajnos nincs akkora felhajtás, pedig a Pfannl Egon tervei alapján 1954-ben a lakóház alagsori részében – az utcafrontról is jól látható – szabadtéri múzeumot alakítottak ki. A Táborvárosi Múzeum néven ismert helyszín ma elég szomorkás állapotban vegetál, a kiállítóhelyet jelző táblát volt, hogy megrongálták. Az Aquincumi Múzeum honlapjának „aktuális programok” szekciója szerint utoljára 2016 novemberében hirdettek meg szakmai tárlatvezetést a „ritkán látogatott kiállítóhelyre”. A helyszín „jelenleg zárva tart.”
Ha a történelem érdekli, akkor Időgép rovatunkat érdemes figyelnie! A Tudomány rovatunk cikkeiért pedig ide kattintson!
Felhasznált források, szakirodalom
• Hoffmann, Zsuzsanna: Ételek és italok az ókori Rómában. Quintus Maximus, Szeged 2011.
• Póczy, Klára: Római épületek Óbudán a Kiscelli u. 10. sz. alatt. Budapest Régiségei (XVI.) 1955, 41-87.
• Póczy, Klára: Aquincum – Budapest római kori történelmi városmagja. Enciklopédia Kiadó, Budapest 2004.
• Grüll, Tibor: A Római Birodalom gazdasága. Gondolat, Budapest 2017.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/2 számában jelent meg január 8-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2021/2. számban? Itt megnézheti!
